Balatonfüreden a Szívkórház előtti Gyógy tér állt a szervezők rendelkezésére július 25-től augusztus 7-ig. Egyébként egykor „a szívbetegek Mekkája” elnevezéssel emlegették a várost, a 18. században pedig messzeföldről érkező tudósok vizsgálták a téren álló savanyúvízforrást. Most a forrás átmenetileg nem üzemel, de szerencsére van koncert, van miért a térre jönni – a szívkórház betegei és ápolói például az ablakból hallgatják. Nem lehet ezeket az előadásokat ugyanazzal a „nagyítóüveggel hallgatni” (Kodály mondása), mint egy koncerttermi alkalmat. A megfelelően elhelyezett staccatók és pianók helyett a kritikus inkább arra figyel, hogy váltja fel a partokon bömbölő Nyolc óra munkát és David Guettát Mozart, Beethoven és a többiek. Aztán kiderül, hogy a staccatók, a pianók és társaik is helyükön vannak.

13909130 1046189202084165 6444901811765404188 o (Fotó/Forrás: Érdi-Harmos Réka)

Július 27-én a Fesztiválzenekar művészeiből alakult Eckhardt-vonósnégyes lépett fel a téren, akik Weiner Leó Divertimentójával rögtön megnyerték a közönséget – a szvit táncos tételeivel pedig a nem is olyan csekély számú gyermeksereget. A nyitótétel (A jó alapos csárdás) dallama olyan dallam, amelyre minden magyar ráismer, még az is, aki soha nem is hallotta. A Rókatáncot viszont hallotta mindenki, mégis jó, hogy az Eckhardt újra eljátssza. (Egyébként Krúdy Miért járják a rókatáncot? című novellájából tudjuk, hogy a rókatánc a magányos férfiak tánca a cigánylakodalmakban, Szindbád akkor rögtön ki is jelenti – miután bevágott még két deci borocskát, hogy ez az ő tánca, és nőtlen marad egész életében. Emlékeznek? Olvassák el.)

Kapcsolódó

„Páratlan lehetőség a Fesztiválzenekarral dolgozni”

Dubóczky Gergely a zenélés minden szintjén jelen van: támogatja a laikus muzsikusok örömzenélését, részt vesz a művészképzésben, segíti hazánk egyik legsikeresebb zenekarának munkáját és most már zenei versenyen is járt. A győzelméről és közelgő koncertjeiről is megkérdeztük.

Weiner után egy ismeretlen darab, David Stock (1939-2015) Suenos De Sefaradcímű darabja, mely némi latinos pikantériát csempészik – ha még kellene – a balatoni estébe. Az utolsó mű Schumann Esz-dúr zongoraötöse, melyet a kvartett Érdi Tamással kiegészülve játszik. Megjegyzem: a színpad hangosítása kiváló, ami legalább olyan fontos egy ilyen alkalomkor, mint az, hogy a zenészek jól játszanak-e. De jól is játszanak, én azon álmélkodom, hogy milyen figyelemmel hallgatja Füred közönsége a félórás darabot a város legmozgalmasabb, nyüzsgő terén szombat este.

13914034 1047369675299451 6137099947138387378 o (Fotó/Forrás: Érdi-Harmos Réka)

Augusztus 4-én a Párizsban élő mezzoszoprán, Csordás Klára válogatott össze egy csokorra való – és fülbemászó – dalt és áriát. Szerették is az emberek, legalább annyi ember állta körül a színpadon, mint amennyinek ülőhely jutott. Olyan slágerek hangzottak el, mint Handel Ombra mai fu (Largo) kezdetű áriája a Xerxesből, Orfeusz panasza Glucktól, Cherubino áriája a Figaro házasságából, Bizet Habanérája, az I Feel Pretty a West Side Storyból és a Summertime Gershwintől. Csordás Klára szívvel énekel, a műsorszámok között pedig beszél is a művekről – rokonszenves személyiség és hibátlan hang. Zongorakísérője Harazdy Miklós, aki alighanem vagy egy kevésbé alkalmas hangszert kapott a feladatra, vagy a mikrofon nem hangosította egyenlőképp a magas és a mély hangokat.

Augusztus 5-én a szabadkai származású Görög Enikő és Görög Noémi négykezes zongorakoncertjét hallottam. A szabadtéri előadás ezúttal egy készülődő vihar miatt nem valósult meg. (A testvérduó egyébként a megelőző napokban Gyulakeszin és Balatonalmádiban is előadta ezt a műsort.) A Görög-lányok kirobbanó energiájukról és intenzív, átélt előadásmódjukról ismertek, és most sem unalmas műveket választottak. Samuel Barber Souvenirs című sorozatának pasztellszerű, lebegő akkordjai például remekül illenek a kissé párás, forró és nedves időjáráshoz.

13735088 1041233369246415 1615271674555351332 o (Fotó/Forrás: Érdi-Harmos Réka)

A Görög-testvérek a kezdetektől fogva együtt játszanak, tökéletes köztük az összhang, néha vadul és hangosan játszanak, máskor nagyon érzékenyen – sosem felszínesen. Attól sem riadnak vissza, hogy a műsoruk végére illesszék Ravel rendkívül komplex és nagy igénybevételt jelentő La Valse című művét. Van tehát egy apró terem a Szívkórház háta mögött, ahogy pár tucatnyi, az eső elől menekülő és annál is lelkesebb zenekedvelő bezsúfolódva hallgatja a Görög-testvéreket, akik Saint-Saens Haláltáncával és Ravel eksztatikus keringőjével darabokra szedi a termet – ha Hamvas Béla élne, biztos megírná egy esszében, most érjék be velem. Mindenesetre soha rosszabb esőnapot.