Ha két dolgot kellene mondanunk Arrigo Boitóról, valószínűleg elsőként az jutna eszünkbe, hogy Verdi librettistája volt (az Otelló és a Falstaff szövegkönyve az ő nevéhez fűződik), majd rögtön ezután beugrana a Mefistofele. 1868-ban a milánói Scalában mutatták be a 26 éves ifjú zeneszerző művét, amely akkor csúnyán megbukott, egyfelől a túl hosszadalmas cselekmény miatt (az előadás hajnali két óráig elhúzódott!), másfelől a másodvonalbeli énekesek miatt, harmadrészt pedig az olasz közönség szerint túlságosan modern, hagyományoktól eltérő stílusa miatt. 1875-re Boito lényegében átírta művét, ami másodszorra már nem okozott csalódást a hallgatóságnak. 1876-ban további kis változtatásokat eszközölt a darabban, ez utóbbi változatot halhattuk/láthattuk most Kovalik Balázs értelmezésében.

Mondhatni, leesett az állam az előadás nyitójelenete után. Eddig három rendezést láttam Kovaliktól, amelyek után ambivalens érzések maradtak bennem, így kíváncsian vártam, ezúttal mivel áll elő. Már a nyitány alatt felment a függöny, a Mennyország képe tárult a nézőtér elé: angyalok serege táncolt a színpadon, a kör közepén két vörös szárnyas Lucifer-táncos küzdött egymással. Rendkívül eredeti volt Benedek Mari jelmeztervező modern, áttetsző, felfújható tollakból álló angyalszárnya, melyet a tánckar összes tagja viselt.

A kórus egy gigantikus DNS-láncon (avagy csigalépcsőn) mint egy-egy molekula énekelt, köztük a zenekari árokból feljött három harsonás biztosította a zene térhatását. A monumentális látvány és hangzás talán hatásvadász volt, de engem ez csöppet se zavart: ha az volt, hát elérte hatását, hatalmas lelkesedéssel vártam a folytatást.

Lehetetlen felsorolni azt a rengeteg kreatív ötletet, amit Kovalik Balázs megjelenített a színpadon, így csak kedvenceimet ragadom ki. Már megszokott a fiatal rendezőtől, hogy minden színnek külön jelentősége van, ez a mostani előadásra is igaz volt. Természetesen még ő sem tudta kikerülni a piros szín kliséjét, de ez nem is baj, mert így a hallgatóság minden tagjának, nem csak a hozzáértőknek volt világos a szimbolika. Margherita börtönjelenetében a színpad közepén álló hatalmas vértócsával jelenítette meg a nő gyilkosságát, ami elég merész ötletnek számít. Igaz, a jelenet a vége felé már kezdett kissé hasonlítani egy Tarantino-filmrészlethez, de azért hatásos volt.

A boszorkányszombat jelenet mondható közhelyesnek, engem mégis lenyűgözött a látvány. A kórus és tánckar tagjai egységesen fehér és arany ruhában voltak, egy kétszintes kaszinó képe tárult elénk. A nyilvánvaló társadalomkritikán kívül elgondolkodtatott az is, vajon honnan szereztek ennyi egyedi, izgalmas és gyönyörű fehér estélyi ruhát a kórus és a tánckar összes tagjára, hiszen (sajnos) egyáltalán nem ehhez a színvonalhoz szoktam jelmezek tekintetében.

Nagyon ötletesnek találtam, ahogy a színpadon álló gigantikus DNS-lánc alkotta a Föld és a Menny, illetve Pokol és Föld közti kapcsolatot, ha úgy tetszik, azt a bizonyos Paradicsombeli életfát. Többször megjelentek a színpadon átlátszó gömbökben férfiak (a második jelenetben angyalok, az utolsó jelenetben mint Trója felett lebegő férfilelkek). Ez valamiképp egy sejt képét idézte fel bennem, megint csak a rendezés egyik fő koncepciójára reflektálva.

Az énekesek, az énekkar és a zenekar színvonalát csak dicsérni tudom, különösen tetszett Bretz Gábor basszusa és Kovács János muzikális vezénylése. Maga a darab bár nem tartozik a zseniális, megismételhetetlen remekművek közé, de azért sok igen finom megoldás figyelhető meg benne, különösen a zenei textúra vastagságának-vékonyságának tekintetében.

Ebben a félévben sajnos már nem játsszák többet a Mefistofelét, de februártól ismét műsorra kerül: a tavaszi félévben négyszer láthatjuk majd ezt a fantasztikus rendezésű darabot. Mindenkinek ajánlom figyelmébe!

2010. szeptember 14. - Magyar Állami Operaház
Arrigo Boito: Mefistofele

Rend.: Kovalik Balázs

Vez.: Kovács János