A European Union Youth Orchestra (EUYO) ötlete 1976-ban pattant ki a dél-afrikai-brit származású, fiatal művészeket támogató Lionel Bryer és felesége, Joy agyából azzal a céllal, hogy egy olyan együttes jöjjön létre, amely összefogja az Európai Unió tagállamainak legtehetségesebb fiatal muzsikusait a békéért és a társadalmi egyetértésért munkálkodó ideális európai közösség modelljének megteremtése érdekében. A zenekar alapító zeneigazgatója Claudio Abbado volt, tőle a stafétabotot - illetve a karmesteri pálcát - később Sir Bernard Haitink, majd 2000-ben Vladimir Ashkenazy vette át. A világ számos országában koncerteztek már, több nemzetközileg elismert karmesterrel és szólistával dolgoztak együtt és jó néhány díjat is magukénak tudhatnak.

Mindezt a rövid történeti bevezetőt csak azért tartottuk fontosnak, hogy érezzük, milyen rangos, világszínvonalat képviselő együttes látogatott el hozzánk Budapestre a német karmester, Claus Peter Flor irányításával, aki egyébként jelenleg a Malajziai Filharmonikusok zeneigazgatója, több neves zenekar vendégkarmestere. S e bevezetőt még azért is, hogy azok a kedves koncertlátogató-olvasók is érezzék a dolog súlyát, akik nem nagyon hisznek a bizonyos szempontból ad hoc-nak mondható, különböző háttérrel rendelkező ifjú muzsikusokat egybegyűjtő, néhány próba után koncertező zenekarok minőségi munkájában. Megjegyzem, egy kicsit én is ebbe a szkeptikus kategóriába tartozom.

A tulajdonképpen több szempontból is ünnepi eseményt egy igazán kedves gesztussal, a magyar Himnusz megszólaltatásával kezdték a fiatalok. Nagy meglepetésemre azonban - néhány ember kivételével - „nem lépett be" a kórus, a jobbára magyar vendégekből álló közönség nem zengte saját nemzeti énekét, ami itt, Kodály országában különösen szégyenletes. Amikor ezután megszólalt Beethoven Örömódája - az Európai Unió Himnusza -, gondoltam, talán mégis a közönség összetétele nemzetközi és ezt majd harsogják, de tévednem kellett. Pedig a dirigens is igen heves mozdulatokat intézett a tisztelt nagyérdemű irányába, sajna eredménytelenül. De ne többet az énekórák hatásáról és a közönség kritizálásáról.

A műsor gerincét Wagner-operák híres zenekari részletei alkották, amelyek Liszt Les Préludes című szimfonikus költeményét fogták közre. Már-már wagneriánusnak tartom magam, valahogy az ilyen hangversenyek alkalmával, de az ilyen hangfelvételeknél is elgondolkozom, hogy vajon van-e értelme az effajta „best of"-szerű válogatásoknak. Általában oda lyukadok ki, hogy bár valamilyen szinten érvényüket vesztik a kiragadott részletek, viszont tény, hogy egy szélesebb publikum eléréséhez minden bizonnyal szükség van a slágerekre is. Kérdés, vajon Wagner a legmegfelelőbb szerző ebből a szempontból? Mindenesetre kevés laikus van, aki ne lelkesülne fel a Tannhäuser-nyitányon vagy a Walkürök lovaglásán, de valljuk be őszintén, a könnyen emészthető kategóriába más már nem nagyon fér bele.

A műsort kezdő Rienzi-nyitányban megfogott az együttes finom, puha tónusa, a telt, homogén hangzású vonósok különösen érzékenyen és kifejezően játszottak. Főképp a fúvósoknál - elsősorban a trombitánál - lehetett intonációs zavarokat megfigyelni, ami némiképp rontotta az összhatást. Ami zavart az elején, de néha a későbbiek folyamán is, az a karmester balettművészete: vezénylésében sokat adott a külsőségekre, rengeteg felesleges mozdulattal.

A walkür egyik legismertebb része következett a Rienzi után: Wotan búcsúja és a Tűzvarázs. Itt már kezdett körvonalazódni egy erős mélyrezes szekció képe, de összességében tekintve az interpretációra, nem igazán állt össze a zene teljes egésszé. Szétesett, túlságosan tagoltra sikerült az előadás, amelynek az lehetett leginkább az oka, hogy a tempóváltásokat sajnálatos módon nehezen követte a zenekar, a vége kicsit lassú lett, hiányzott belőle a lendület. Ez Liszt Les Préludes-jénél is hallható volt, de itt már a darab elején meglepett a pontatlanság: a pizzicatók az együttes képtelen volt egyszerre játszani. Itt is zavart egy kicsit a trombita, továbbá a magas fúvósállások intonációja, de zeneileg jobban összeállt, mint az előző Wagner-highlight.

A szünet után a Tannhäuser-nyitány himnikussága magával ragadott, de sajnos itt is előfordultak intonációs kellemetlenségek, ráadásul a hegedűsök időnként össze-vissza játszottak, szinte clustereket előidézve. Az istenek alkonyából következett ezután Siegfried rajnai útja és a Gyászinduló, ahol a vonósok és a rézfúvósok versenyében a rezesek kerekedtek felül, holott a dallamot inkább az előbbiek vitték volna. Megjegyzem, a kürtszóló egészen karakteres volt, viszonylag kevés gikszerrel.

A nagy durranás a hangverseny végére maradt: mintha kicserélték volna a zenekart, rég hallottam már ilyen jó Walkürök lovaglását, precíz játék, színgazdagság és lendület jellemezte az együttes játékát. A lelkes közönség ráadást is kapott, a Rajna kincse fináléját, amikor az Istenek bevonulnak a Walhallába. A közönséget székbe döngölő timpani-szóló után a már jól bevált, szépen kivitelezett himnikus hangvétel zárta a koncertet, s egyben az idei Budapesti Tavaszi Fesztivált.