Árpád

Zsoldos Dávid: "A művészetoktatásnak pontosan mérhető társadalmi haszna van"

2010.11.06. 16:49

Programkereső

A Fidelio főszerkesztőjével a zeneoktatásról mint stratégiai ágazat lehetőségéről és a hangszerészetről mint megdöbbentően elfelejtett és érdekes világról beszélgetett a Hangfoglalás kiállítást követően Domonkos Máté.

- A hangszerészet alig jelenik meg zeneoktatásunkban, ami azért is különös, mert a hangszeres előadó rengeteget gyakorol. Elfelejtettük a hangszerészetet?

- Szerintem a mai hangszeresek - beleértve egykori önmagamat is - már meg sem tanulták úgy, mint a régiek. Persze azért van különbség a hangszeresek között is: tapasztalatom szerint egy hegedűs vagy fafúvós sokkal többet tud a hangszeréről, mint egy zongorista. Mindenki a hangszeres tanáraitól, illetve a saját és a kollégák tapasztalataiból tanul - de valóban nem ártana, ha a hivatalos képzés része lenne bizonyos fokú hangszerismeret, még akkor is, ha egy középiskolás csellista nem biztos, hogy nagyon szívesen merül el a tubakészítés rejtelmeiben.

- A hangszerépítés egy Stradivari, egy Guarneri esetében egyértelműen műalkotás. Az, hogy mennyire művészet, a személy dönti el, vagy a hangszerkészítés alapvetően művészi tevékenység is?

- A hangszerépítés, hasonlóan minden más alkotáshoz, az alkotó személyiségétől, személyes "hozzáadott értékétől" válik - avagy sem - igazi művészetté. És ez nem a feladat összetettségén múlik, hanem az alkotó belső késztetésén és természetesen tehetségén. Egy triviális példa: ha én rajzolgatok néhány vonalat, abból nem lesz művészet, de amikor egy minimalista festő teszi ezt, és az üzenete eljut a befogadóhoz, igen. Lehet ládagyárban hangszert készíteni, de művészi hangszert épp azért nem, mert hiányzik belőle az alkotó "lelke". A hangszerészet ennyiban nehezebb műfaj, mint az alkalmazott művészetek mindegyike: egy épületnek nemcsak esztétikailag, hanem elsősorban funkcionálisan kell megfelelnie - egy hegedű hangjának megítélése ráadásul nagyon szubjektív.

- Mit gondolunk ma a zene egységéről? A Fidelio sokféle stílussal és művészi kifejezéssel foglalkozik. Mennyiben látod az azonosság lehetőségeit a különböző világok között?

- A zenének nincs "egysége", soha nem is volt - szerencsére. A zenetörténet másból sem áll, mint kísérletezetésből: ha egy-egy kor ideig-óráig magáénak is érzett egy-egy formanyelvet, sőt, olykor deklarálta is azt, ezek az aktusok általában éppen a korábbi tradícióktól való elhatárolódást szolgálták. Abból a szempontból viszont tényleg van a zenének "egysége", hogy minden, ami a közös zenei örökség részévé vált - Palestrinától a Beatlesig -, hatással van a később megszületett zenékre.

Zsoldos Dávid 2010
Zsoldos Dávid 2010

- Sok zenei kezdeményezést látsz közelről, mennyire vannak válságban a komoly műfajok és létezik-e túltermelés?

- Egyfelől a válság tapintható, kár lenne tagadni - a klasszikus zene iránt érdeklődő közönség száma világszerte megcsappant; a korábban bőkezűen finanszírozott intézményrendszer iránt ma közel sem akkora az állami és céges támogatók elkötelezettsége, mint akár egy évtizeddel korábban. A közönségnevelés terén is volna mit tenni bőven - viszont a klasszikus zene mint műfaj szerintem soha nem lesz válságban. Bach és Mozart, Beethoven és Chopin olyan minőséget képvisel, amely soha nem megy ki a divatból. Az ugyan lehet, hogy csak kevesebbekhez és nehezebben fog eljutni, de én azt tartom inkább valószínűnek, hogy nem nehezebben, csak másképp.

- Kijelenthető, hogy a művészeti oktatás általában marginalizálódik?

- Egyáltalán nem - vannak országok, ahol pontosan tudják, hogy a művészeti oktatásnak nagyon komoly és pontosan mérhető társadalmi haszna van. Mi azon szerencsés országok közé tartozunk, akik Kodálynak, Ádám Jenőnek és még sok-sok áldozatos pedagógusnak köszönhetően ezt az elsők közt ismerhették fel - és sajnos az elmúlt években azon balszerencsések közé léptünk, akik az elsők közt készülnek elfelejteni... De optimista vagyok, és hiszem, hogy a folyamat megfordítható. A fejlett civilizációk rá fognak jönni, hogy arra a kulturális és szocializációs csapdahelyzetre, amelybe az elmúlt évtizedekben magukat sodorták, a humán értékek megerősítése adhatja a leghatékonyabb választ.

- A Kodály Országa Mozgalom nemrégiben tartotta meg első konferenciáját, ahol az egyik legnagyobb hiányt a kommunikációban látta mindenki. Miért nem tartjuk fontosnak a zeneoktatást össztársadalmi szinten?

- A zeneoktatás - befektetés a jövőbe. Nézzük csak meg, hogy a brutális gyorsasággal növekvő távol-keleti országokban mi történt és történik az oktatás és közelebbről a zenei oktatás területén; nézzük meg, hogy néhány afrikai és dél-amerikai országban milyen hihetetlenül hatékony szocializációs eszközzé vált a zeneoktatás - a leghíresebb példa persze Venezuela. Magyarország az elmúlt években viszont nem a jövőbe fektetett, hanem néhány olyan zsebbe, ami feneketlennek bizonyult... Ha a hátrányos helyzetű gyermekek kezébe nem kés, hanem idejekorán hegedű vagy ceruza kerül, azzal a társadalom számára komoly pénzt takarítunk meg. Készült egy felmérés Kanadában (!), hogy minden iskolából kimaradt és bűnözővé vált gyermek mintegy 125 ezer dollárjába kerül az országnak - ha ez az összeg nagyságrendileg nálunk is hasonló, akkor az oktatásba és a felzárkóztatásba fektetett pénz megtérülési ideje valószínűleg döbbenetesen alacsony. Legfőbb ideje lenne utánaszámolni ennek és hatástanulmányokat készteni. A kulturális lobbinak nem azzal kellene "eladnia" a művészetoktatást a döntéshozóknak, hogy az milyen szép és fontos, hanem azzal, hogy kimutatja annak társadalmi hasznosságát, urambocsá', a megtérülését.

- Visszatérve a hangszerészetre, a Hangszerkészítő Szövetség egyik kiemelt projektjének tartja, hogy Schunda Vencel Józsefet és munkásságát a zenei és a szélesebb publikummal megismertesse. A Liszttel több projektben együttműködő, Ferenc Józseffel különösen jó kapcsolatokat ápoló hangszergyáros, feltaláló és kottakiadó igazán különös személyiség. Milyen utakon kerülhet vissza a köztudatba egy ennyire méltatlanul elfeledett ember?

- A köztudatba - a szó valódi értelmében - nyilván nagyon nehezen, hiszen a magyar hangszerészet múltja, érdemei most még a szakmabeliek számára sem ismertek. De miért is lennének azok, ki hívta fel rájuk a figyelmet, hol lehetett olvasni róluk eddig? Ez egy lassú folyamat lesz, de megkerülhetetlenül fontos, mert a hangszerészet olyan, mint a borászat: a tradíció már önmagában is értéket hordoz, de legalábbis sugall. Jövőre Liszt-év lesz; nagyon bízom benne, hogy lesz lehetőségünk némi fénysugarat a magyar hangszerészet aranykorára is irányítani.

- Némileg kényes kérdés, de az élő stílusok, ahol új művek születnek és kerülnek előadásra, sokat foglalkoznak az akusztikus identitásokkal. A romantikában is még állandóan variálják a hangszereket, a mai könnyűzenében a zenészek új és új hangszereket, eszközöket keresnek. A friss és működő stílusokban a "sound" nagyon fontos. Létezik félelem a nagy klasszikus előadóművészekben a változással szemben?

- Nem hiszem, hogy bármi okuk is lenne erre. A klasszikus zenei előadóművészetet a hangszerekkel való kísérletezés nem nagyon érinti - éppen azért, mert egy már lezárult kor zenéjével foglalkozik, és Brahms szimfóniáit nehéz és felesleges lenne áthangszerelni. A klasszikus zenében a zeneszerző zsenialitása, az előadó koncepciója és invenciója, valamint a pillanat varázsa adja a változatosságot - és ez bőven elég ahhoz, hogy izgalmas legyen. Azzal együtt, hogy komoly, fontos és eredményes kísérletezések folytak és folynak pl. a barokk hangszerek területén, alapvetően nem a múlttal kell kísérletezni, hanem a jelennel, de még inkább a jövővel.

- A hang kérdését tovább tárva, az egyediség mellett kialakult az előadóművészetben egy végtelenül professzionális sematizmus. Az interpretációban is érzékelhető mindez, de a zenei hangban különösen. Várható egy ellenhullám, amikor a vállalt esetlegességek, gyarlóságok teszik az előadást emberivé? És egészséges lenne egy ilyen tendencia?

- Szerintem nemcsak várható, de már itt is van. Vége van már a CD-korszaknak, amikor a zenerajongókat, gyűjtőket azzal csábították - de inkább csak ámították - a nagy kiadók, hogy tőlük megkaphatják a definitív, mindenben kotta- és korhű, egyszóval tökéletes előadását egy-egy műnek - és ezt akkor fel lehet tenni a polcra, "ki lehet pipálni". Mindenki hajszálpontosan, hiba nélkül, vitatható értelmezések nélkül akart játszani, nehogy egy szigorú zenei rendező vagy a vájtfülű lemezkritikus beleköthessen. Ebből a megfeleléskényszerből és abból, hogy a kiadók a könnyűzenei marketing-sémák sikerén felbuzdulva a klasszikus zenében is minden évben új sztárt akartak kierőszakolni a piacra - no és persze a zenei versenyek elüzletiesedéséből - egyenesen következett az, hogy az utóbbi két évtizedben befutott előadók közül csak néhánynak van igazán egyéni hangja. Viszont a folyamat megfordult: már nem a koncertkörút promózza a lemezeket, hanem fordítva, a lemezek - ha megszületnek egyáltalán - csak mellékes termékei az élő fellépésnek. És ami a legfontosabb: ott az internet, a youtube, aminek köszönhetően már nem az a zenei kínálat, amit a kiadók nekünk szánnak, hanem mindaz, ami valóban létezik. Örömmel jelentem, hogy az élő előadás varázsa és a valódi egyéniségek kora visszatért.

- Meglehetősen központi helyről és összetetten látod a magyar zenei életet. Amennyiben dönthetnél, mit látnál a legfontosabbnak a zenei képzés, oktatás területén?

- Egyetlen döntés nem oldaná meg a helyzetet és több, összehangolt döntés pozitív hatására is éveket kellene várni - ám abban biztos vagyok, hogy nagyon megérné meghozni ezeket. De azért kiemelnék hármat: óraszámot kell emelni (azaz visszaállítani); újra kell gondolni a tantervet, és a zenét minél inkább közösségi és élvezetes tevékenységgé tenni; a fókuszt a leszakadókra és kiemelkedőkre kell helyezni - itt lehet a leglátványosabb eredményeket elérni.