Alfréd

Szabó Ferenc János: "Menedzser nélkül nehéz külföldi szereplésekhez jutni"

2011.04.02. 12:29

Programkereső

A kétszeres Fischer Annie ösztöndíjas Trio Duecento Corde (tagjai: Tallián András – hegedű, Nagy Ibolya – cselló, Szabó Ferenc János – zongora) neve a kamarahangversenyeket látogató közönség számára egyre ismerősebben cseng. Az együttes zongoristáját, Szabó Ferenc Jánost kérdeztük a formáció múltjáról, jelenéről, jövőjéről.

- Nyilvánvaló, hogy Magyarországon a kamarazenélésnek nagy hagyománya van, továbbá számos komponistánál találhatunk olyan mondatokat, amelyekben azt nyilatkozzák, hogy a kamarazene az egyik legkiműveltebb, legigényesebb műfaj zeneszerzői szempontból is. Hasonló véleményen vagy/vagytok? Miért a kamarazenét választottátok a szólistapálya helyett?

- A kamarazene számomra az együttmuzsikálás élménye miatt vált nagyon fontossá és örömtelivé. Ha nem egyedül vagyok a színpadon, hanem valaki mással együtt, akkor a zenében résztvevők közötti kommunikáció egyre összetettebb lesz, így mind a közönség, mind pedig az előadó élménye is gazdagodik. Emellett természetesen a repertoár is fantasztikus. Sajnos én a vonósnégyes-irodalmat nem játszhatom, csak tanulmányozhatom, de ezzel együtt is azt mondom, hogy a zeneszerzők általában komolyan vették a kamarazenét, és - alkattól függően - fontos mondanivalót közöltek azon keresztül. Amúgy az énekesekkel való munkát is éppolyan kamarazenének tartom, mint a hangszeres kamarazenét. Az pedig, hogy a kamarazenét választottuk fő irányunknak, nem jelenti persze azt, hogy nem lépünk fel alkalomadtán szólistaként is.

- Miért épp zongorástrió és hogy jött a találó olasz elnevezés?

- A történet régen kezdődött, Tallián Andrással egy bajai zenei táborban kamaráztunk először, már akkor is trióztunk. Később, a Zeneakadémia hallgatóiként újból felmerült a lehetőség, hogy együtt muzsikáljunk, ekkor kb. másfél évig szonátáztunk, mert közben Andrásnak volt egy vonósnégyese, nekem is volt egy másik trióm. Andrásék vonósnégyesében csellózott Nagy Ibolya, akivel évfolyamtársak is voltunk, és úgy gondoltuk, hogy érdemes lenne valahogy összehangolni a közös munkát. Így volt egy tanév, amikor két szonátakamarám volt: hegedűszonáta Andrással Éder Pál tanár úr osztályában és csellószonáta Ibolyával Devich János tanár úr osztályában. A következő tanévtől ezt a két kamarát összetettük, a két tanárt viszont megkértük, hogy foglalkozzon velünk továbbra is.

A nevünk kérdése akkor kezdett el foglalkoztatni bennünket, mikor első versenyünkre készültünk. A jelentkezési lapon meg kellett adni az együttes nevét, nekünk pedig ilyenünk akkor még nem volt. Éppen Pécsett próbáltunk ezekben a napokban, így nővérem egyszer csak odajött hozzám, és megkérdezte, hogy hány húrja is van a zongorának. Összeszámoltuk, majd nővérem hozzáadta a két vonóshangszer négy-négy húrját, így jött össze a kb. 200 húr. Ezzel a jól hangzó névvel sokszor sikerült mosolyt fakasztani, de persze néha problémánk is akadt: Londonban egy mesterkurzuson az a látvány fogadott minket, hogy két öltönyös úr a zongorába hajol és számol, majd az egyikőjük odajött hozzánk és közölte, hogy nem stimmel a dolog. Mi erre csak azt tudtuk mondani, hogy ez építéstől is függ, de körülbelül kétszáz a húrok összessége.

- Más kamaraformációkban is szoktatok rendszeresen vagy alkalmanként közreműködni együtt vagy külön-külön?

- Igen, Ibolya és András nemrég játszott Pálfi Csaba klarinétművészi diplomahangversenyén egy Penderecki-darabban, jómagam pedig alapító tagja vagyok a THReNSeMBle kortárszenei kamaraegyüttesnek, és sokat dolgozom énekművészek partnereként is. Ugyanakkor a trióműsorainkat is úgy szoktuk összeállítani, hogy ha van rá lehetőség, duódarabokat is előadjunk. Például a Liszt-évre összeállított műsorunkba beleszőttünk szóló zongora, cselló-zongora és hegedű-zongora felállású Liszt-műveket is.

- A Grazi Zeneakadémián folytattátok kamarazenei tanulmányaitokat. Hogyan jött képbe az osztrák intézmény?

- A zeneakadémiai diplomához közeledve elkezdtük keresni a lehetőséget a közös továbbtanulásra, valamiféle kamarazenei stúdiumra. A Kunstuniversität Graz kamarazenei szakát egy ott tanuló zongorista ismerősöm ajánlotta. A tanár, Chia Chou neve nem volt idegen számunkra, hiszen a 2007. évi ARD-verseny zsűrijében benne volt, ő is emlékezett ránk. Így már az első találkozásunkkor nagyon jó hangulat alakult ki, ami azóta is jellemző a közös munkánkra. Chia Chou, a Parnassus Trio zongoristája rendkívül jó muzsikus, lenyűgöző a repertoárismerete és egészen magával ragadó a személyisége.

- Tavaly ismét megkaptátok a Fischer Annie ösztöndíjat. Hogy érzed, ennek köszönhetően jobban bekerültetek a köztudatba? Megnőtt a hangversenyeitek száma?

- Kétszer nyertük el a Fischer Annie ösztöndíjat, 2009-ben és 2010-ben, ennek köszönhetően jelentősen megnőtt a hangversenyeink száma. Az egyes filharmóniai koncertek szervezői látnak fantáziát abban, hogy egy folyamatosan bővülő repertoárral rendelkező, állandó kamaraegyüttest meghívjanak koncertre. A közönség és a szervezők visszajelzései pedig azt mutatják, hogy a közönség is érzi és becsüli is, ha olykor nem csak a szólista sztárok kamarazenélését, hanem egy kifejezetten erre a műfajra szakosodott együttes játékát élvezheti. A Fischer Annie ösztöndíjnak köszönhetjük, hogy eljuthattunk Rómába, Concorezzóba, sőt Máltára is, és jelenleg is szervezés alatt áll egy bukaresti fellépésünk. Ugyanakkor azt kell mondanom, hogy épp olyan élmény volt eljutni kisebb-nagyobb magyarországi városokba is, és zenélni, ajándékot adni a közönségnek, s meg is szólítani őket, hiszen a koncertjeinken mindig élőszóban ismertetem a felhangzó műveket, s erről sok pozitív visszajelzést is kaptunk.

- Repertoárotok egyre szélesebb, és nemcsak, hogy lassan felöleli a zongorástrió irodalom legfontosabb alkotásait, de saját átirataiddal is bővülnek, amelyek leginkább a 20. század elejének könnyedebb magyar műfajaiból, elsősorban ragtime-okból kerülnek ki. Ezekre a darabokra hogy találtál rá?

- A repertoárunk építésében van persze tudatosság is, de leginkább az adott koncertlehetőségek szabják az irányt. A ragtime-ok egy kiállítás kapcsán kerültek a figyelmem előterébe. 2008-ban nyílt a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban egy kiállítás „Csillogó fekete lemezeken. 100 éves a magyar hanglemez" címmel. A kiállítás egyik kurátora kért fel minket arra, hogy hat vegyes műsorú hangversenyt adjunk egy-egy tárlatvezetéshez kapcsolódóan. A műsor fele komolyzene, fele pedig régi könnyűzene volt, hiszen a hanglemezeken se csak komolyzenét terjesztettek. Ekkor ismerkedtem meg a 20. század elején keletkezett osztrák és magyar ragtime-okkal, melyekből egy bő tucatot meg is hangszereltem saját magunknak. A műveket azóta is sokfelé játszottuk, általában sikerrel. Sőt - mivel a Neuma Zeneműkiadó meg is jelentette az átiratokat - már kaptam hírt arról, hogy más előadók is megszólaltatták ezeket a műveket.

- Jelenleg a Zeneakadémián a zenetudományi PhD program hallgatója vagy a zongora DLA mellett. Mely területe érdekel a tudományos kutatásnak?

- A Zeneakadémia Doktoriskolájába 2008-ban felvételiztem, a felvételi témám a korai magyar hanglemez-történet volt, azon belül is a budapesti Operaház művészeinek hangfelvételei, előadói stílusa. Így a kutatási területem két fő irányból táplálkozik: egyik a hanglemeztörténet, másik pedig az operatörténet. Mind a két irány nagyon kedves a szívemnek, így öröm bármilyen téma, ami a kettőből akár külön-külön, de főleg, ha együtt származik. DLA disszertációmat például Karel Burian (avagy Burián Károly) magyarországi működéséről és a hangfelvételei alapján megvizsgálható előadói stílusáról írom, mivel ő amellett, hogy világsztár, olyan meghatározó alakja is volt a századelő magyar operajátszásának, hogy egy teljes doktori disszertációt is meg lehet tölteni vele. Nagyon izgalmas dolgokat sikerült találni az életéről, sokkal több köze van Magyarországhoz, mint azt korábban az életrajzírók és a téma iránt érdeklődők gondolták. A PhD disszertációban pedig terveim szerint a 20. század első két évtizedének magyar operaénekeseivel, és az ő hangfelvételeikkel foglalkozom majd. Az operatörténethez fűződő viszonyomat persze komolyan befolyásolja a sok-sok énekesekkel töltött óra, illetve az, hogy édesapám a Pécsi Szimfonikus Zenekar ütőhangszeres szólamvezetőjeként már gyermekkoromban sokszor elvitt a Pécsi Nemzeti Színházba operaelőadásokat nézni.

- Hogyan kerültél kapcsolatba a régi lemezekkel?

- Édesanyám Pécsett zenei könyvtáros, a Csorba Győző Megyei és Városi Könyvtár zeneműtárának vezetője. Egy korábbi, az Első Magyar Hanglemezgyár diszkográfiáját feldolgozó munkájuk során találkoztam először 100-110 éves magyar lemezekkel. Eleinte csak érdekességnek, régiségnek tartottam őket, aztán amikor egy-egy lemezt meghallgatva - a számomra azelőtt csak egy budapesti teret, metróállomást jelentő - Blaha Lujza énekhangjával, néhány század eleji kabaréjelenettel vagy Hubay Jenő máig is majdnem ismeretlen hangfelvételeivel szembesülhettem, rögtön elvarázsolt ez a világ a maga esetlegességeivel és csodáival. Emlékszem például egy kabaréfelvételre, mely nem fért rá egy lemezoldalra, így mikor az első lemezoldal vége közeledett, az előadó felemelt hangon a következőket mondta: „tessék engemet megfordítani!" Így még az is tudta, akinek elfáradt a figyelme a gyengébb hangminőség miatt, hogy a lemezt meg kell fordítani, ott folytatódik a jelenet. Szintén nagyon jó megfigyelni, ahogy a történelem tükröződik a hanglemezeken, ilyenekről még nemzetközi konferencián is hallottam előadást egy olasz kutatótól, aki a Habsburg Monarchia utolsó olaszországi napjaiban készült hangfelvételeken bemutatta a Monarchia szétesését.

- A trió másik két tagja, Nagy Ibolya és Tallián András mivel foglalkoznak, amikor épp nem próbáltok vagy koncerteztek?

- Mindketten a Szolnoki Szimfonikus Zenekarban játszanak már évek óta, 2010 szeptembere óta állandó tagként. A zenekar tagjaiként kétszer is eljuthattak Japánba, ami mindkettejük számára nagy élmény volt. András emellett igazi megszállott autóbarát, az autómárkák és autóalkatrészek közeli ismerőse. Teljesen megbízom benne, akárhova kell utaznunk. Nagyon kevesen értenek úgy az autók nyelvén, mint ő. Hasonlóan jól ért Ibolya a kisgyerekek - és a sütemények nyelvén. Így ha bárhová utazunk, általában Andris a sofőr, én vagyok az idegenvezető, Ibolya pedig hoz valamilyen sütit nekünk.

- Nemrégiben Máltán és Olaszországban léptetek fel. Gyakran juttok külföldi fellépési lehetőséghez?

- Nem panaszkodhatunk, az elmúlt években sok kilométert tettünk meg koncertek kapcsán. A Fischer Annie ösztöndíj már említett hangversenyei mellett Grazban is többször játszhattunk koncerten, valamint egy-egy versenyhez vagy mesterkurzushoz kapcsolódóan is volt alkalmunk külföldön játszani. Nagy élmény volt például Bécsben a Hofburg egyik termében telt ház előtt játszani 2008 decemberében. Persze menedzser nélkül a mai világban nehéz külföldi szereplésekhez jutni, de reméljük, hogy a jövőben is lesz alkalmunk még Magyarországon kívül is fellépni.

- Hol hallhatunk benneteket legközelebb, illetve mik a további tervek?

- Eseménydús, izgalmas tavaszunk van. Márciusban a Liszt-műsorunkat játszottuk több alkalommal, itthon és külföldön is. Április elején egy orosz kamarazenei műsor vár ránk és Szakács Ildikó énekművészre, melyet Kaposváron (április 8.) és Pécsett (április 10.) adunk elő. Április végén a trióirodalom egyik nagy hegycsúcsát, Beethoven Hármasversenyét adjuk elő a Szolnoki Szimfonikus Zenekarral, majd május elején egy budapesti filharmóniai hangversenyen lépünk fel Horváth Péter klarinétművésszel együtt a Bartók Emlékházban, klasszikus triókból összeállított programmal. Nem terveztük tudatosan, de tulajdonképpen a trió ötéves születésnapját ünnepelhetjük meg idén tavasszal abban a három városban, ahol első koncertjeinket adtuk: Kaposvárott, Pécsett és Budapesten, eközben a Hármasverseny lesz a születésnapi torta középponti dísze.