Géza

Pygmalion, Rameau… Christie!

2011.04.19. 15:31

Programkereső

Március nyolcadika idén nem csak a hölgyek, hanem a zene ünnepe is volt.

William Christie-t és együttesét, a Les Arts Florissants-t nagy várakozással és lelkesedéssel üdvözölte a budapesti közönség, a Művészetek Palotájának tereiben már jóval a koncert kezdete előtt megérkeztek az érdeklődők.  A régi zene elkötelezett hívei és művelői mellett a kiemelkedő zenei teljesítményt értékelő, egyéb területen működő muzsikusok és zeneértők is megjelentek.

willam christie
willam christie

A koncert műsorán Jean-Philippe Rameau két acte de ballet-ja, az Anacréon és a Pygmalion szerepelt. Előbbi az együttes történetében különös jelentőséggel bír, hiszen ez a darab volt első Rameau-felvételük 1982-ben. A két egyfelvonásos mű az opéra ballet műfajába tartozik, melynek jellegzetessége, hogy a felvonások története dramaturgiailag nem kapcsolódik össze. Emellett akadt arra is példa, hogy az egyes felvonásokat más-más szerző komponálta, mint ahogy az Anacréon esetében is. A koncerten elhangzó darabok közül egyik sem szerepel gyakran a koncertműsoron, aminek oka részben a műfaj különös jellegében keresendő.

A két, egymástól különben független művet a téma kapcsolja össze. Az Anacréon a bor és a szerelem örömeinek dicsőítését helyezi a görög poétáról szóló fiktív történet középpontjába. A Pygmalion - Ovidiuson keresztül mitológiai témára támaszkodva - egy rendkívüli szerelmi történetet mesél el. Pygmalion, a nagyszerű szobrász beleszeret saját keze munkájába, egy minden élő nőnél szebb szoborba.  Ez az őt fogva tartó reménytelen szerelem meghatja Ámort, aki a szobrot életre kelti és Pygmalion szerelme beteljesülhet.

A koncertszerű előadásban hiányoztak ugyan a díszletek és táncosok, de ez semmiképp sem jelentette a mozgalmasság és látvány hiányát. A hangzásában csaknem tökéletes kar színpadi mozgás tekintetében is kiemelkedő teljesítményt nyújtott, térben is megjelenítette a történetet. A színpadképben így valamennyire elkülönült egymástól az énekesek és a mögöttük elhelyezkedő zenekar. A kapcsolódási pont a tér közepén álló William Christie volt. Csodával határos az a magas fokú összhang, melyet az együttes tagjai tanúsítottak - még látókörön kívül is érzékelték egymást a legkisebb rezdülésekből is. Ez a precizitás és muzikalitás hozta létre azt a harmóniát, amely a terem nagysága és számukra nem ideálisnak tűnő akusztikája ellenére igazán eleven előadást tett lehetővé. Különös jelenség volt a kar finoman áramló mozgása, amely a zenészek taglejtéseihez simulva mintha egyféle vizuális polifóniát hozott volna létre.

les arts florissants
les arts florissants

Az akusztika, a terem nagysága, vagy az együttes számára kevéssé ismert helyszín és közönség (noha az együttes 2005-ben már járt a hangversenyteremben) talán közrejátszott abban, hogy az első félidőben akadt néhány bizonytalanság. Az Ámor szerepében éneklő félig marokkói származású Hanna Bayodi-Hirt hangját hallva az volt az érzésem, nagyszerű énekes, bár a mai estén nincsen csúcsformában. Ehhez hasonlóan nem melegedett be az Anacréon-ban csak rövid szerepet éneklő Ed Lyon, mint Agatoklész - többnyire a karral egyidejűleg énekelt, s elsőre a nem egészen jó technikájú, bár jó hangi adottságú tenor benyomását keltette. Ki kell emelnem Alan Buet baritonistát, aki remek érzéssel formálta a címszereplő Anacréont. Számomra - s gyanítom a közönség körében jó néhányak számára - a viharjelenet volt az Anacréon legizgalmasabb jelenete, ritkán hallani ilyen egységes és élethű hangzást, amit a vonósok, a continuo-csoport és a „mennydörgő-lap" révén az ütős szekció embere produkáltak.

 A második részben, a történésében és zenéjében is változatosabb, nagyszerű Pygmalion-ban minden énekes rátalált saját hangjára. A William Christie együttesét jellemző homogén hangzás teljes pompájában érvényesülhetett. Hanna Bayodi-Hirt nem csak kifejező éneklésével, szépségével és természetes bájával hívta fel magára a figyelmet, hanem kifinomult mozgáskultúrájával, ahogyan a szobor életre kelését folyamatos, egészen finoman árnyalt mozdulatokkal tette élethűvé.

A koncert végét hatalmas taps és üdvrivalgás fogadta, melyre válaszul William Christie-ék megismételték először a Pygmalion-t záró rövid kontratáncot, majd kicsivel később Pygmalion áriáját. Mindkét ráadás szám csak fokozta az első elhangzáskor is magas színvonalú előadást, már-már levetve a szigorú koncertkörülményeket igazi örömzenélés volt ez.

A koncert után William Christie az első emeleten dedikált, így mindenkinek adott volt az alkalom saját kedvenc felvételét, vagy helyben vásárolt lemezét aláíratni a mesterrel. Aki pedig lemaradt volna a lehetőségről, pótolja legközelebb, hisz remélhetőleg a sikeres budapesti koncert után gyakrabban látogatnak el hozzánk a francia kultúra követeiként