Bernát, Felícia

Minden akkor és ott dől el, amikor bemegyünk a tanterembe

2011.04.26. 17:00

Programkereső

Mohay Miklós tanszékvezető egyetemi docens referátuma a zeneelmélet-tanításról.

Sok mindent nem szeretnék és nem is fogok megismételni az eddig hallottakból, bár a címszavak, amiket előzetesen felírtam, sok tekintetben megegyeznek azokkal.

A felsőoktatásban mi is nagyon erőteljesen érezzük az érettségi vizsga hiányát, ezt elsősorban felvételi vizsga alkalmával tapasztaljuk meg, de akkor is, amikor érettségi, illetve OKJ vizsgabiztosként vagyunk jelen egy-egy szakközépiskolában. Magam leggyakrabban a váci Pikéthy Tibor, ritkábban a budapesti Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában veszek részt ilyen alkalmakon. Mindkét iskolában azt tapasztalom, hogy ennek a rendszernek a megszűnése komoly hiányokat okoz, mert az OKJ vizsga fakultatív jellege egyre inkább afelé mutat, hogy a szolfézs-zeneelmélet tanárok sajnos egyre nehezebben birkóznak meg a feladattal, hogy a felsőfok számára jól használható tudásanyagot adjanak át diákjaiknak, ha pedig ez a tudás nincs kellőképpen megalapozva, az óhatatlanul felgyűrűzik a felsőoktatásba.

Természetesen a felsőoktatásban mi is „hozott anyagból" dolgozunk, mint a cipész, a szabó vagy bárki más, tehát azokat tanítjuk, akiket a középfokról kapunk. A középfok pedig azokkal dolgozik, akiket az alsó fokról kap. A fent vázolt hiányosságok miatt a felsőfokú szolfézs-zeneelmélet-oktatás is egyre alacsonyabb szintről indulhat. A demográfiai tényezőkről korábban már esett ugyan szó, de meg kell erősítenem azt, hogy - a szakemberek jelzései szerint - a következő években nagyon erős visszaesés lesz majd tapasztalható ezen a téren. Számíthatunk arra, hogy egy ideig egyre kevesebben fognak intézményeinkbe jelentkezni. Ha csak kevéssé tapasztalunk visszaesést, az annak is köszönhető, hogy nagyjából ugyanazok a diákok jelentkeznek az ország egyes egyetemeire vagy zeneművészeti karaira. További gond a felvehető államilag finanszírozott létszám folyamatos csökkentése.

Szomorú azzal a jelenséggel szembenézni, amit korábban gyakran, de csak áttételesen tapasztaltunk, hogy egyes hangszeres főtárgytanárok maguk hangolják a mi tárgyaink ellen a gyerekeket: elég, ha jól trombitálsz vagy zongorázol, azzal könnyen be fogsz kerülni, az elmélet nem számít sokat. Az utóbbi időben mintha enyhülne ez a szemlélet, de nagyon nehéz meg is szüntetni. Ennek érdekében a közeljövőben konkrét lépéseket is készülünk tenni, ez ugyanis elfogadhatatlan számunkra. Néhány évvel ezelőtt kezdeményeztem a Zeneakadémián, hogy a hangszeres tanszékvezetők látogassák meg a szolfézs-zeneelmélet felvételit; kölcsönösen jó tapasztalataink vannak erről, és úgy gondolom, hogy közös céljainkat ez is szolgálja.

Ami a felvételi követelményeket vagy azok értékelését illeti, sajnos persze a felsőoktatás egyes intézményei nem egyformák, ugyanis van olyan hely, ahol a szolfézs-zeneelmélet az elérhető 200 pont bizonyos százalékát teszi ki, van viszont olyan intézmény is, amelyben csak osztályzás van, és ez alapján csak az elégtelen lehet kizáró tényező a felvételnél. Jó volna ezt is megváltoztatni, hogy ez a fajta értékelés se keltse a szervezetlenség látszatát: nem jó, hogy ebben sem vagyunk egységesek. Valószínű, hogy könnyebb olyan helyekre bekerülni, ahol nem ér pontot az elméleti teljesítmény, csupán vétójoga van: csak akkor ne kerülhessen be valaki, ha nagyon alacsony szinten áll a tudása.

A konferencia eddigi részében főként a hangszeres szolfézs-zeneelmélet-oktatásról volt szó, ennek jegyében teszem fel a kérdést: mit is tanítsunk a hangszeres csoportoknak? Dilemmánk két irány között ingadozik: tanítsuk-e átfogóan a 13-14. századtól a 20-ig terjedő sok évszázadon átívelő időszak stíluselemeit, jellemzőit vagy szorítkozzunk csupán arra a nagyjából két és fél évszázadra (az sem kevés természetesen), amelynek zenéjével egy átlagos zenekari vagy kamaramuzsikus pályája során találkozik. Nyilván nagyon hasznos, ha korábbi stílusokra is kitekintünk, éppen azért, mert egy hegedűs működése révén vajmi kevéssé fog találkozni egy Binchois-chansonnal. A válasz tehát egyértelmű: minél tágabb körű zeneirodalommal ismerkedjen meg a hallgató, legalább a mi óráinkon ismerkedjen általa nem játszott zenével!

A hangszeresek oktatásában elsősorban annak a magunk számára való tudatosítása nagyon fontos, hogy mi is a célunk ezzel. Nyilvánvaló, hogy elsősorban azt kell szolgálnunk, hogy jobb zenészek legyenek, hogy jobban megismerjék a zenét, de ne csak megismerjék, hanem ha majd eljátsszák Bach d-moll chaconne-ját vagy Mendelssohn hegedűversenyét, akkor legyen arra igényük, hogy megpróbálják ezeket megérteni. Legyen ismeretük arról, hogy mi a variációs forma vagy a versenymű, milyen a mise vagy a motetta felépítése, melyek egy-egy korszak stílusjellemzői, de az elsődleges feladat az igényesség felébresztése. Legyenek fogékonyak az elméleti kérdésekre, érdekelje őket az, hogy mi rejtőzik amögött, ami számukra a fekvés- vagy vonóváltásokban vagy más technikai problémákban nyilvánul meg. Amellett, hogy elkezdik gyakorolni pl. a d-moll chaconne-t, elméletben tudjanak arról, hogy az I. fok után II2, majd V kvintszext következik, és mi minden ennek a zenei következménye, amit nekik a gyakorlatban kell megvalósítaniuk. Mélységesen hiszek abban, hogy a minél teljesebb megértés által az előadás is (még) szebb és jobb lesz.

Ahhoz persze, hogy ezt az érdeklődést felkeltsük a hallgatókban, nekünk magunknak kell felkészültnek lennünk, és állandóan magunkba is kell néznünk. A saját magunkkal szemben támasztott elvárásokat a legmagasabb mérce szerint kell megfogalmaznunk és megvalósítanunk. Önképzésünket napi gyakorlattá kell tennünk. Olykor persze mi is kiüresedhetünk vagy telítődhetünk, lehet elegünk is, de a folyamatos töltekezés és önművelés elengedhetetlen, akár a szakirodalom olvasása, akár művek ismerete révén. Csak akkor tudunk másokat inspirálni, ha magunk is az állandó belső inspiráció állapotában vagyunk. Soha nem dőlhetünk hátra: mi már mindent tudunk, és elég csak tanítanunk, tanítanunk... Akkor tudunk jól tanítani, ha a saját magunk iránti igényességet is fejlesztjük, növeljük. Így lehetünk hitelesek. Mi sem ismerünk mindent: művekkel, cikkekkel, tanulmányokkal mi magunk is adósak vagyunk magunknak és környezetünknek egyaránt.

Sokszor szembesülünk mi is azzal, sőt, állandóan azzal szembesülünk, hogy mi jön vissza a tanításunkból. Hogyan tudjuk lemérni, hogy amit tanítottunk, az mennyire talál értő vagy éppen süket fülekre? Valószínű, hogy egy vonós csoport tagjai fogékonyabbak olyan darabokra, amelynek előadásában maguk is tevékenyen részt tudnak venni. Gyakran szoktam ilyen hallgatókkal kvartettet elemezni úgy, hogy elhozzák a hangszerüket és eljátsszák a kiválasztott darabot (nem lesz belőle kamarazene-óra, bár lehet, hogy kicsit az lesz). Azért veszem ezeket így, mert a saját napi gyakorlatukkal igyekszem őket szembesíteni: ha végeznek, vagy még azelőtt, és összeállnak egy vonósnégyessé, nem csak gyakorlati, hanem elméleti síkon is meg kell tudniuk közelíteni műsorukat. Nem elég tisztán, hibátlanul eljátszani valamit, hanem érteni is kell azt, hogy ez vagy az a fordulat miért szól így vagy úgy, esetleg miért nem másképp van megírva. Elmélet és gyakorlat: a kettő szorosan összefügg.

Az a tapasztalatom, hogy ha megpróbálom zeneszerzői szemszögből megközelíteni a művet, jobban fel tudom kelteni az érdeklődést; megpróbáljuk együtt megfejteni, hogy hogyan jöhetett létre, mi mozgathatta, kibontogatva egy-egy fordulatát vagy harmóniáját. Ha én is felteszem a kérdést, saját magamnak is: ez és ez vajon miért alakult így, miért nem másként; azt ki is próbálhatjuk vagy átalakítjuk a „szabálytalant" „szabályossá." Az efféle közös gondolkodás serkenti a hallgatói aktivitást és fejleszti a gondolkodást. Túl azon tehát, hogy stílusismeretet tanítunk, azt igyekezzünk kialakítani, hogy a hallgatók gondolkodjanak. Mi ugyanis csak egy-két évig vagyunk velük, és aztán az életük hátralevő 40-70 évében önálló gondolkodásra vannak „ítélve." Nagy a felelősségünk ebben...

Van-e valami ellentét a hangszeres főtárgyi, ill. a zeneelméleti képzettség között? Az elején már utaltam arra, hogy bizony egyes hangszeres kollégák az elmélet ellen hangolják a tanulókat, ez a szemlélet egyébként talán a zeneiskolában gyökerezik, ugyanis a zeneiskolai szolfézs az a terület, ami alól minél hamarabb igyekeznek felmentetni a szülők a gyereket. Sok helyen az a kép alakul ki a szolfézsról, hogy az valami kötelező rossz, amit többnyire utálni kell, ami alól lehetőleg minél hamarabb ki kell bújni, pl. más tárgy felvételével, mert az bizonyára érdekesebb, mint szolmizálni vagy hangközgyakorlatokat végezni. Sok kárt okozott az a szemlélet, ami a kodályi elvek nagyon helytelen értelmezését jelenti: a népdaloknak szolmizálási gyakorlattá süllyesztéséről, ezáltal a népzene teljes vagy részleges megalázásáról van szó. A népdal nem arra való, hogy szolmizáljuk vagy megtanuljunk vele szolmizálni, hanem élő zene. A szolmizáció nem a népdal utolsó versszaka! Ha elveszik a népdal élő jellegét, persze, hogy utált szolfézsgyakorlat lesz belőle. Mivel pedig a népzenének a zeneiskolai tananyagban jelentős része van, a felelősség is nagy ezzel kapcsolatban. Később, a közép- vagy a felsőfokon már sokkal nehezebb azt megszerettetni.

Az a dilemma is nyilván mindannyiunk számára ismerős, most csak épp utalok rá, hogy inkább etűdöket vagy darabokat vegyünk-e, amelyekből bizonyos gyakorlatokat szűrhetünk le. Valószínű, hogy valahol a kettő között találhatjuk meg a helyes utat, körültekintő elrendezéssel.

Azzal szeretném befejezni, amiről korábban is beszéltem önművelésünkkel kapcsolatban. Persze, hogy a hivatalokban és tőlünk talán független helyeken dől el sok minden, de a legfontosabbak az óráinkon dőlnek el. Ha mi magunk is állandó tréningben vagyunk, az nyilván hasznos, de ha a saját személyiségünkkel és a nyilván pozitív hozzáállásunkkal, hogy mi szeretnénk valamit átadni és nem csak túl akarunk lenni valamin, amiről tudjuk, hogy a hallgatók sem szeretik, (lehet, hogy mi sem szeretjük), vonzóvá tehetjük a tárgyat. Bárdos Lajos három T-elmélete (és gyakorlata) szerint: ha a Tanár szereti a Tárgyát és szereti a Tanítványát, a Tanítvány is meg fogja szeretni a Tárgyat. Ez lehet a célunk! Minden akkor és ott dől el, amikor bemegyünk a tanterembe és legjobb tudásunk szerint tanítunk.

--------------------------------------------------------------------------------

* A tanszékvezető egyetemi docens (Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem, Zeneelmélet tanszék, Budapest) korreferátuma a Zeneelmélet-tanítás a zeneművészeti felsőoktatásban c. konferencián) (Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Kar, 2010. április 23.) hangzott el.

 A cikk eredetileg a Parlando 2011/2. számában jelent meg.