Emil, Csanád

Tornyai Péter: „A komponálás belső szükséglet”

2011.05.24. 17:42

Programkereső

Nem túl gyakori, hogy valaki sikeres előadóművész és zeneszerző is legyen, Tornyai Péter neve azonban hegedűsként és komponistaként is ismerősen csenghet a kortárszene-szeretők számára.

- Mi érdekelt előbb: a hegedű vagy a komponálás? Ma rangsorolnál-e?

- Édesapám (és a tágabb család több tagja is) hivatásos zenész, így teljesen természetes volt, hogy hat évesen elkezdtem hegedülni. Ma visszagondolva tűnik érdekesnek, hogy - bár nem volt feltétlen elvárás, és sok más is érdekelt - sosem kérdőjeleződött meg bennem, hogy hegedűs leszek. Komponálni általános iskolás koromban kezdtem. Kezdetben ez hangjegyfüzetek teleirkálását jelentette az éppen tanult hegedűdarabok „stílusában". Ezt követték a családi házimuzsikálásokra szánt zenék, amikről már hangzó élményeim is lehettek. (Ezek a darabok - tulajdonképpen stílusgyakorlatok - az aktuális zenei érdeklődésemről árulkodtak, de nyilván van valami távoli közük a mai zeneszerzői gondolkozásomhoz is: az első lejegyzett kompozícióm pl. egy következetesen végigírt tükör-rák-kánon volt.) A zeneszerzés tehát kezdetben hobbi volt, az a tevékenység, ahol - úgy éreztem - azt csinálhatok, amit akarok. Először zavart, hogy a szakma tanulásának elkezdésével - Szegeden Huszár Lajosnál majd Pesten Fekete Győr Istvánnál - ezt a hobbi-jelleget felváltotta valami komolyabb, de ma már persze örülök neki. Szerencsére azóta is nagyszerű tanáraim vannak, zeneszerzői gondolkodásom fejlődésében legtöbbet Jeney Zoltánnak, Wilheim Andrásnak és Dukay Barnabásnak köszönhetek. A zeneszerzés tehát fokozatosan egyre fontosabbá vált, a hegedülésen belül pedig - szintén a Pesten tapasztalt új hatások következtében - fókuszálódott az érdeklődésem: most úgy mondanám, a kamarazenélés és a komponálás holtversenyben vezetik a rangsort.

- Februárban az Új Magyar Zenei Fórum zeneszerzőversenyének első díjasa lettél QuatreQuatuors című kompozícióddal kamarazenei kategóriában. Mit jelentett számodra ez a verseny?

- Úgy gondolom, a magyar kortárszene területén az UMZF az utóbbi évek legnagyobb vívmánya. Az, hogy profi szervezéssel, viszonylag nagy sajtóvisszhanggal, kiváló együttesek előadásában megszólalhat nyolc mű, nagy ajándék és lehetőség a fiatal szerző-generációnak. Bár nagyon jól esett a díj, a dolog verseny jellege (mint ahogy minden zenei versenyé) meglehetősen abszurd, és se a darab komponálásakor, se azóta nem foglalkoztatott. Az sokkal fontosabb, hogy az UMZE azóta újra műsorra tűzte a darabot.

- A kikötés, hogy köze legyen a darabnak Liszt Ferenchez, mennyire béklyózta meg a fantáziádat?

- A versenykiírásnak ez a feltétele szép gesztus a Liszt-évben, de szerintem minden szerző és zsűritag tudta, hogy - ismerve a zenetudományt - nincs az a darab, aminek ne lehetne kimutatni a közét bármi más zenéhez. Tehát béklyót szerintem senkinek nem kellett, hogy jelentsen, ugyanakkor inspiráció sokféleképp lehetett. Én pl. a Faust-szimfónia híres kezdő-sorának továbbgondolásából alakítottam ki darabom hangrendszerét. Érdekes, hogy így egy olyan hangi struktúrát kaptam, amihez több korábbi darabomban is eljutottam más kiindulópontból. A kikötés másik előnye számomra az volt, hogy mielőtt érdemben elkezdtem volna foglalkozni a darab komponálásával, számos Liszt-művet átnéztem, tanulmányoztam, törlesztve valamit a szerző felé felhalmozott adósságaimból. (Tornyai Péter a döntő előtt videóinterjút is adott a Fideliónak, és részletesen mesélt nyertesnek bizonyult darabjáról - a szerk.)

- Hogyan komponálsz? Fontos pl. az ihlet?

- Ha nem szűkítjük le az ihlet kifejezést a XIX. században kialakult - valószínűleg már akkor is torz - romantikus-misztikus képre, valóban létezhet. Szerintem ide tartoznak az alkotófolyamat (sokszor irreálisnak tűnő) asszociációi, a kapcsolódások más művészeti ágakhoz vagy a világ bármilyen (természeti) jelenségéhez. A kompozíciós folyamatnak minden darab esetében van egy lényeges szakasza, amikor minden figyelmemet leköti a kompozíció kialakítása. Ezekben a napokban semmi mással nem tudok érdemben foglalkozni. Talán ez is az ihlet megnyilvánulása.

- Ha skatulyázni kellene, meg tudnád határozni, hogy milyen stílusban alkotsz?

- Nem nagyon. Minden egyes új darab nagyon más irányba visz, mint az összes korábbi, és kíváncsiságom egyelőre erősebb, mint az a szempont, hogy megfogható legyen egy „saját hang". Hogy mégis van-e valami közös a darabjaimban, azt legkevésbé én tudom belülről megmondani. A ma egymás mellett létező rengeteg fajta zenéből, „stílusból" sok minden hatással van a gondolkozásomra, talán egyszerűbb megmondani, hogy mi nem: a populáris zenékhez való közeledés, vagy a „neoromanticizmus" például azt hiszem, a legkevésbé lenne kimutatható.

- Nem ez volt az első zeneszerzőverseny, amelyre sikerrel neveztél. Fontos egy zeneszerző számára, hogy versenyeken induljon?

- Az a fontos, hogy elhangozzanak a darabok. Ha erre egy verseny ad alkalmat, azt kell kihasználni. Úgy tűnik, egyre inkább versenynek kell nevezni egy eseményt ahhoz, hogy érdeklődést váltson ki. Abban a világban, ahol egyeseknek feleség-kereséshez is ez kell, igazán nincs min csodálkozni. A zeneszerzőversenyek esetében az a szerencse, hogy mivel a művészeti alkotás a lehető legtávolabb áll attól, hogy objektíven értékelhető, rangsorolható legyen, ráadásul az alkotói tevékenység időben jóval megelőzi a „megmérettetést", egészen könnyű elvonatkoztatni attól, hogy a készülő darab esetleg versenyre íródik.

- Kompozícióid nagy része kamarazene, és hegedűsként illetve brácsásként is több klasszikus és kortárs zenét játszó kamaraegyüttesnek vagy tagja (THReNSeMBle, Rondo Quartet, Ludium Együttes). Miért éppen ez a műfaj vonz ennyire?

- Tulajdonképpen kevéssé értem azokat, akik nem így éreznek. Ahhoz, hogy valaki szólista legyen, különleges adottságokkal kell rendelkezni, és ez a magányos életmód sok olyan dolgot is megkövetel, aminek ijesztően kevés köze van magához a zenéhez. A zenekari zenészség pedig meglehetősen kevés teret enged az egyéni kreativitás kibontakozásának. Wagner Rita, Csalog Gábor vagy Arnóth Balázs kamaraóráin tapasztaltam meg a zenéről való aktív gondolkozás új dimenziókat nyitó elevenségét, és sikerélményeim is főleg kamarazenészként vannak. Másrészt - szubjektív véleményem szerint - a zeneirodalom legértékesebb része kamarazene, szinte minden szerzőnek itt sikerült a „legmélyebbre ásnia".

Tornyai Péter
Tornyai Péter

- Több kortársad is sikeresen foglalkozik alkalmazott zeneszerzéssel, színpadi kompozíciókkal. Tudtommal te még nem tettél kirándulást ilyen területekre. Véleményed szerint piacképes ma a kortárs zene, vagy nem is ebből szeretnél megélni?

- Nem vonz az alkalmazott zeneszerzés. Az arisztokratikusság vádjával szemben - magam felé - előadói tevékenységem mentségét tudom felhozni: eleget „alkalmazkodom" Mozart, Schubert, Bartók, Kurtág vagy kortárs kollégáim szerzői szándékaihoz, hogy mikor én is odajutok, azt írjak, amit akarok. „Komoly" zeneszerzésből megélni már régen nem lehet, csak az a kérdés tehát, ki hogyan tudja összeegyeztetni vagy éppen különválasztani a kenyérkeresést és a művészi ambíciókat.

- Hogy látod, a jövőben továbbvihetők mind zeneszerzői mind előadóművészi ambícióid?

- Remélem, igen. A két dolog kiegészíti egymást, és egyikről se tudnék lemondani. A komponálás belső szükséglet, valószínűleg akkor is írnék darabokat, ha rajtam kívül senkit nem érdekelne, a zenélés pedig főleg társas élmény, aki nem brácsázott (még...) Mozart, Bartók vagy Kurtág vonósnégyeseket egy jó kvartettben, az valamit nem tud...

- Jelenleg milyen új művön dolgozol?

- Éppen befejeztem az Anima Musicae Kamarazenekar születésnapi koncertjére „rendelt" darabot, a következő egy kürt-cselló-zongora trió lesz, ami a szombathelyi Bartók Szemináriumon fog megszólalni.