Pandora, Gabriella

Stachó László: „Szabaddá tenni a muzsikus diákokat”

2011.06.10. 17:34

Programkereső

Stachó László olthatatlan tudásszomjjal szemléli a világot, és minden erejével azon van, hogy érzékenyebbé, nyitottabbá tegye azt. Zenei, nyelvészeti, pszichológiai és egyéb tudásából leszűrődő tapasztalatairól a megszokottnál hosszabban kérdeztük a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem és a Szegedi Tudományegyetem tanárát.

- Miért a nyelvészeti tanulmányaidat kezdted el elsőként?

- Azért nem pszichológiával vagy zenetudománnyal kezdtem, mert az 1990-es évek közepén zenetudomány vagy erős pszichológia szak nem indult Szegeden. Mivel nem akartam Pestre költözni otthonról, a szegedi elméleti nyelvészet kézenfekvőnek tűnt. Akkor már hét nyelven tudtam felsőfokon, és még érdekelt, vajon miért tudok jobban nyelveket másnál és miben ragadható meg ez a tudás. De leginkább azért mentem nyelvésznek, mert rendkívül bosszantott, ahogy a nyelvtant tanították középiskolában. Éreztem, hogy sehogyan sem a lényegét ragadják meg a nyelv szerkezeteinek és folyamatainak. Az volt a gyanúm - be is igazolódott -, hogy az egyetemen máshogy tanítják. Teljesen más szemléletet sajátíthattam el ott: a generatív nyelvészetét, amely a nyelvre nem puszta szó-, mondat- vagy szöveghalmazként tekint, hanem a nyelvet mint az emberi elme képességét kutatja természettudományos módszerekkel.

- A nyelvészetet hogyan tudod a zenéléssel összekapcsolni?

- Egy csellista barátom mesélte, hogy újabban sokat hallgatja Latinovits szavalatait. Elkezdtünk beszélgetni róla, elővettem egy József Attila-verseskötetet, és megkértem, szavaljon el nekem egy verset. Nem igazán ment neki. Ekkor a versolvasást olyan szemszögből kezdtük elemezni, mintha valamelyik Beethoven-szonátát játszottuk volna együtt. Kiderült, hogy nem érti igazán, amit olvas, nem gondol bele, nem képzeli el a vers tényleges tartalmát. Főként gyakorlati, technikai elemekre koncentrál (éppúgy, mint csellózás közben). Kértem, hogy helyezze bele magát a vers tartalmába, a lírai én helyébe, ízlelgesse a szavak és a költői képek jelentését és lehetséges gondolattársításait. Sok növendékemnek felteszem azt a kérdést, mire gondol zenélés közben, különösen, ha valami nem működik, hamis benne - a hamisságot nem csak a hangokra értem, hanem a kifejezésre is -, és olyankor kiderül, hogy mindenre gondol, csak az adott zeneműre nem. Amikor azonban a csellista barátomnak sikerült a vers tartalmára összpontosítania, mintha varázslat történt volna. Olyan erővel és koncentrációval mondta el azt a pár versszakot, hogy az ő volt, az ő legbensőbb világa szűrődött át a vers szavain keresztül. Gyerekkoromban sok városi és megyei szavalóversenyt és Kazinczy-versenyt nyertem meg. Úgy tapasztaltam, hogy mindig könnyű volt a vers, a szöveg egészét átlátnom első pillantásra. És valószínűleg ezért is tanultam könnyen nyelveket. A mondatok, a nyelvi szerkezetek egészét láttam át rögtön, nem csak egyes szavakra koncentráltam. Mint a nyelvben, a zenélésben is ez az egyik leglényegesebb mozzanat, a szerkezet azonnali átlátása, az összefüggések felismerése. Aki nem tudja gondolatban, meddig tart egy-egy nyelvi vagy zenei mondatrész és az a teljes mű szerkezetében milyen helyet foglal, annak az előadása olyan lesz, mintha ködben botorkálna, és csak az orra hegyéig lát el.

Stachó László
Stachó László

- Mit tartasz fontosnak a nyelvtanulásnál?

- A szerkezetek biztos és gyors átlátásán fölül - amely minden bizonnyal erőteljesen velünk született képességen alapul - a hatékony nyelvtanuláshoz elengedhetetlen a motiváció, hogy megismerd az adott kultúrát. Ha például angolt tanulsz, akkor az, hogy őszintén érdekeljenek az angol anyanyelvű emberek: mik az álmaik, hogy élnek, és mit értek el a történelem folyamán a legtehetségesebb figuráikon keresztül? Ha ez nincs meg benned, az a gyanúm, hogy rossz hatásfokkal fogsz nyelveket tanulni. Úgy látom, sokszor ezen áll vagy bukik egy nyelv elsajátítása. És ez a motiváltság ugyanúgy elhatározás kérdése, mint a zenében. Döntés arról, hogy nem gondolsz másra, kizárólag a zene legbensőbb tartalmára: a hangok közötti csodálatos erőviszonyokra, vonzásokra, hierarchiákra.

- Nyelvészeti és zenetudományi ismereteid alapján mit gondolsz, mennyire kötődik egy nyelv szerkezete a komponista stílusához?

- Hadd hozzak először egy konkrét példát. Amikor Debussy-darabokat játszottam, mindig sokat kísérleteztem azzal, hogyan hangzanak a motívumok, frázisok igazán „autentikusan". Ehhez ugyan nem árt, ha a zenész akcentus nélkül bírja a francia nyelvet, legtöbbször azért épp elég a kottakép mögött rejtőző zenét nagyon figyelmesen hallgatni, érezni, szóra bírni. Nem véletlen, hogy Debussy dallamalkotásában hová kerülnek a súlyok, hová törekszenek a hangcsoportok (mindig az ütem vége felé irányulnak, éppúgy, ahogyan a francia nyelvben a szavak véghangsúlyosak), s a francia beszédmód a harmóniák elhelyezkedését - sőt, azt gondolom, még a harmóniák típusát és számos jellegzetes tonális-funkciós folyamatot is - szinte meghatározza. Ha lehetne hangzó anyag ebben az interjúban, szívesen eljátszanék néhány Debussy-tételt magyar és francia „akcentussal" - egy érzékeny zenész óriási különbséget tapasztalna. A komponista anyanyelvének és zenei stílusának kapcsolatáról egyébként tudományos kutatásokat is végeztek már. Ezeket mi, zenetudósok azért nem ismerjük, mert nemritkán rangos pszichológiai folyóiratokban jelennek meg. Az egyikben például megvizsgálták a kérdést, hogy francia és angol zeneművek dallamainak ritmusképletei hogyan viszonyulnak az adott nyelv prozódiai mintázataihoz. A jól megtervezett kutatás eredményei szerint a francia, illetve angol zenei témák ritmikai jellegzetességei a két nyelv prozódiai különbségeit tükrözik - egy nyelv sajátos prozódiája, ritmusa tehát önkéntelenül áthatja a zeneszerző gondolkodását. Itt érdemes megemlíteni azt a másik, néhány évvel ezelőtti zenepszichológiai kutatásokból megismert tényt is, hogy nem kis részben ugyanazok az agyterületek dolgozzák fel a nyelv mondattanát, mint a zene összhangzattani koherenciáját.

- Mesélsz most egy kicsit arról is, mi vonzott leginkább a pszichológusi pályában?

- Nagyon érdekelnek az emberek. Mindenki megszámlálhatatlan belső kincset - tudást, emléket, tapasztalatot és elsősorban szeretetet - hordoz, és ezeket a kincseket megpillantani vagy kihozni az emberekből számomra az egyik legnagyobb dolog a világon. És kit ne izgatna, hogy a többiek mitől boldogok vagy boldogtalanok, miért úgy viselkednek, mi lehet az álmuk, a titkuk, vagy épp mitől sikeresebb, népszerűbb valaki társainál? És főleg az, hogy hogyan lehet megérteni különböző embereket és megtalálni velük a hangot. Kisgyermekkorom óta nagyon sokféle környezetben éltem. Szüleim is rendkívül eltérő környezetből származnak: édesanyám paraszti, édesapám nemesi családból, s a szociokulturális különbségek még a kommunizmus kellős közepén is erős hatással bírtak. 13 évesen egyedül utazgattam Európában, ahol barátaim voltak, és mindenkivel saját anyanyelvén beszéltem. Gimnazista koromig nem éltem huzamosabban külföldön, nyelveket is az iskolában tanultam (vagy épp nem tanultam, mert rámragadtak, mint az angol). Nyaranta vettem egy InterRail-jegyet, és egy hónapig eltűntem otthonról. Volt olyan, hogy lekéstem az utolsó vonatot egy dél-svájci kis faluba, ahol egy egyetemista barátom lakott, s egyedül róttam Lugano utcáit éjjel, a reggeli vonatra várva. A járőröző rendőrök, észrevéve az éjjel kellős közepén egyedül sétálgató kissrácot, bevittek a rendőrörsre, mert nem hitték, hogy egy 13-14 éves magyar gyerek a rendszerváltás utáni első évben egyszerű turistaként kószál éjjel Svájcban, ráadásul vízuma sincs. Tökéletes olaszsággal tudtam nekik elmagyarázni, hogy már eltörölték a vízumkényszert, majd miután ezt leellenőrizték (nem interneten, mert az akkor még nem is létezett), bocsánatot kértek tőlem. És elértem a reggeli vonatot. De visszatérve az eredeti kérdésre: a pszichológia konkrét családi indíttatásból is érdekelt: édesanyám első végzettsége szerint programtervező matematikus, de később elvégezte a pszichológia szakot is. Ő már akkor szerezte meg a pszichológusi diplomát, mikor én kisiskolás voltam, és emlékszem az egész pszichológusvilág nyolcvanas évekbeli belterjességére és titokzatosságára. Ezért is vonzott persze.

- Mikor kezdtél zenét tanulni? Van zenész a családban?

- Szüleim tanultak ugyan zenét, de nem professzionális muzsikusok, hanem érzékeny zeneértők. Édesanyám hegedült, nagyon tehetséges volt, végül mégis más pályát választott. Édesapám gyerekkorától kezdve kórusokban énekelt. Ő matematikus, egyetemi tanár, de ma is képes arra, hogy egy tonális dallamot kapásból leszolmizáljon. Én is mindig nagyon szerettem a matematikát. Apai ágról matematikuscsaládból származom; nagypapám, aki a Kohó- és Gépipari Minisztérium vezető matematikusaként is dolgozott, s az elsők között írt Magyarországon számítógép-programozási tankönyvet, irodalomtudományból doktorált, és amatőr színész volt. Szegeden máig emlegetik a színielőadásokat, amelyekben szerepelt; az 1940-es évek legendás szegedi diák-Hamletjéről éppen a közelmúltban készítettek egy megrendítő dokumentumfilmet.

- Tehát nem gyermekkorodban kezdted a zenélést?

Igen is meg nem is. Ha komolyan gyerekként kezdtem volna, akkor most valószínűleg zongorista lennék. Zongorázni sajnos nagyon későn kezdtem. Ötéves koromban iszonyúan szerettem volna zongorát tanulni. Tudtam, hogy zenével akarok foglalkozni. Akkor édesanyám elvitt a zeneiskolába, ahol rögtön azt kérdezték, van-e otthon zongoránk. Mivel nem volt, csak furulyát tanulhattam, amit ki nem állhattam, mert csak a zongorázás vonzott. Első három évemet falun töltöttem, ahonnan Édesanyám származik, a dél-borsodi Egerlövőn. Az összes dédnagyszülőmet ismertem itt. A háborút megjárt dédnagypapámtól negyven „népdalt" tanultam meg első két évemben. Később jöhettem csak rá, hogy ezek között igen kevés valódi parasztdal akadt, túlnyomórészt népies műdalok, sanzonok voltak. És dührohamot kaptam, amikor dédnagyapám hamisan énekelt, vagy nem úgy énekelte a dalt, mint az előző alkalommal. Mikor háromévesen óvodába kerültem Szegeden, akkor persze rögtön elővettem a tudásomat, és elénekeltem a Horthy-nótákat, amelyeket ő tanított nekem. Szerencsére nem lett baja belőle a szüleimnek a diktatúra kellős közepén. Nyaranta visszajártam Egerlövőre, de még óvoda előtt ott tanultam meg írni és olvasni.

- Mikor jelentkeztél a Zeneakadémiára?

- Gimnazista koromban egyfolytában zenetudományi könyveket bújtam, és harmadikban gyakorlatilag én tartottam az énekórák nagy részét, Finnországban pedig egy zenei gimnáziumba jártam cserediákként - az volt az igazi gimnáziumom, sokkal jobban szerettem, mint a szegedit, és jó pár finn osztálytársammal és tanárommal máig tartom a kapcsolatot. A nyelvészet második éve után rögtön felvettek zenetudományra, és csak a következő évben jelentkeztem pszichológia szakra, az ELTE-re. Akkor már kevés órám volt Szegeden, így bírtam a három egyetemet egyszerre, két városban.

- Ha jól tudom, egy szakkollégiumnak is tagja voltál ekkor.

- Igen, a Mathias Corvinus Collegium tagja voltam. Mindig nagyon vágytam egy jó kortárs közösséghez tartozni, olyan kortársaimhoz, akik nemcsak buliznak vagy folyton magukkal törődnek, hanem tényleg motiváltak, és komolyan veszik, amit csinálnak. Míg a zeneakadémisták közül a legtöbben hál' Istennek ilyen diákok, más egyetemek hallgatói között még olyan szakokon is kevés van belőlük, mint a pszichológia, ahová pedig már a kilencvenes évek végén is 14-szeres volt a túljelentkezés. A Szegedi Társadalomtudományi Szakkollégiumnak, egy máig összetartó kis közösségnek, már tagja voltam. Ekkor hallottam egy éppen alakuló pesti vezetőképző intézményről, és pszichológushallgatóként jelentkezhettem a Collegiumba média-kommunikáció szakirányra. Többek közt Oplatka András és Vitray Tamás tanított minket. Oplatkánál újságírást, Vitraynál interjúzást tanultam egy éven keresztül. Gyönyörű panorámás saját szoba állt rendelkezésünkre a Gellérthegyen, egy utcával az Eötvös Collegium felett, és elsőrangú csapat alakult ki a Mathiasban. Ezért a csapatért érte meg leginkább ott tevékenykedni. Máig tartom a kapcsolatot több régi évfolyamunkba járt társaimmal, akik közül legtöbben ma már magas tisztviselőként dolgoznak minisztériumokban vagy épp a Harvardon doktoriznak - saját tapasztalatból tudom, micsoda erő van egy olyan kettős kapcsolatrendszerben, mint amilyet annak idején a Zeneakadémiát és a bölcsészkart egyszerre végző, s az Eötvös Collegiumban lakó Kodály maga mögött tudhatott!

- Tudnád-e rangsorolni a szakterületeidet? Melyik áll hozzád legközelebb?

- Ma már teljesen szétválaszthatatlannak tartom ezeket a zene, a zenélés kapcsán. Azt hiszem, nem kevés muzsikus kollégám döbbenne meg azon, hogy egy érzékeny pszichológus milyen komoly szakmai eredményeket képes elérni egy-egy muzsikus diáknál - a főtárgy terén! A pszichológiai és a zenei tudás ötvözésében pedig rendkívüli erő rejlik. A nyelvi és a zenei tudás lehetséges kapcsolatairól is beszéltünk már. Ami pedig a zenetudományt illeti, azt hiszem, mi, zenetudósok jóval többet szövetkezhetnénk a hangszeresekkel, hiszen rendkívül sok mondanivalónk volna számukra. Ami egyébként számomra a nyelvészettel és a pszichológiával kapcsolatban különösen meghatározó volt, az a miliő és a szemlélet: a világra való másként rátekintés, az elfogulatlanságra törekvő, önmaga nézőpontjait, állításait, eredményeit folyamatos értékelésre kényszerítő tudományos szemlélet. A szegedi egyetemen sok filozófiát is hallgattam, különösen tudományfilozófiát, nagyszerű Wittgenstein-kurzusokat. Fantasztikus élmény volt számomra mindig a tanulás - és az természetesen ma is -, és hogy sok helyről szintetizálhattam tudást és szemléletet.

- Mennyire kamatoztatod a pszichológiai tudásodat a mindennapi életben, a tanításban?

- Maximálisan. Tulajdonképpen ezt kötelességemnek tartom - például a kamarazene tanításában. Ebben a tevékenységemben élem át a legboldogabb óráimat. És remélem, a diákjaim is... ők már ismernek: ha fölkészültek és bírják figyelemmel, egy tanóra nálam akár 2-3 órán keresztül is tarthat. Ugyan nem a Zeneakadémián, hanem a szegedi egyetem zeneművészeti karán tanítok kamarát, már zeneakadémista éveim óta rendszeresen kértek meg - elsősorban zongorista - barátaim, hogy segítsek nekik egy-egy versenyre való fölkészülésben. Szinte mindig sikerrel jártak, és büszke vagyok rájuk.

- Mit tartasz a legfontosabbnak a kamarazene tanításában?

- Amikor az ember kamarazenét (vagy akár szóló hangszert) tanít, akkor nem csak arra kell összpontosítanunk, hogy a zenész mit nem játszik érthetően, illetve hogy mit nem hall meg. A tanítás során fokozatosan jöttem rá arra, hogy nem hatékony, ha csak ezekkel foglalkozunk, mert a hibák sokaknál vissza-visszatérnek, és nagyon lassú a fejlődés. Meg lehet kérni a diákot, hogy például egy Bach-szólószonáta tételében keresse meg és képzelje el, érezze át a harmóniai folyamat alapját adó basszus vonalát, erejét és teremtse meg a súlyviszonyok rendjét, fel lehet hívni a figyelmét arra, hogy melyek a mű gerincét alkotó hangok, melyek a zenei folyamatban fontos új információt hozó hangok és melyek alárendelt vagy díszítőbb szerepűek, és akkor jól is játssza egy idő után a darabot. Csak aztán hozza a következő tételt, és ha kevesebbet is, de ugyanolyan hibákat, figyelmetlenségeket követ el benne. Ezért hatékonyabb az, ha az effajta „külső" zenei tudás tanítása mellett a zenész belső folyamataira is hangsúlyt fektetünk: megfelelő módon figyelni is megtanítjuk a muzsikust. Én egy nagyon türelmetlen ember vagyok, ezért úgy gondoltam, be kell gyorsítani a fejlődést. Rájöttem arra, hogy ha a lélek, a figyelmi folyamatok működése felől közelítjük meg a zenélést, sokkal gyorsabban és maradandóbb eredménnyel léphetünk túl a hibáinkon. Sokszor csak megfigyelem, hogy a zenész mit csinál, s megpróbálom ráébreszteni arra, hogy meghallja és meglássa magát kívülről. Miért nem találja a kontaktust a hangszerével? Miért nem tudja kellő szabadsággal és kényelemmel kezelni az időt? Vannak nagyon mélyről jövő félelmek saját magunkkal, a hangszerrel, a koncert- vagy vizsgahelyzettel kapcsolatban. Tipikus mozgásmintázataink, vagy épp az, hogy melyik izmainkat, izomcsoportjainkat szeretjük befeszíteni, személyes preferenciáink és félelmeink nyomait hordozzák. Jellegzetes testtartásunk önmagunkhoz és a zené(lés)hez való viszonyunkat, vagy épp az adott zeneműről való elképzelésünket tükrözheti. A félelmeket azonban le lehet győzni. Ha nem a zenei tudásanyag, a forma és az érzelmek - például a zenei folyamatokban rejlő érzelemtelített viszonyok - megértése és megérzése hiányzik a diák játékából, akkor a probléma gyökere a figyelem és a lélek „tévútjaiban" kereshető, amelyekről most beszéltünk; ezt kellene meglátnia egy tanárnak. Tévútra vihet az is, hogy az ember hajlamos a függőségekre: sportot űzünk a zenéből, nem látjuk a fától az erdőt. Pedig csak meg kellene állni, és jóindulattal és részrehajlás nélkül, nyitottan, szabadon rátekinteni a dolgokra és önmagunkra. Sokaknak az ilyen zenei „ráébresztés" után egyfajta megvilágosodás-élményük van, és jellegzetes zenei gyengeségeik, hibáik mintegy varázsütésre szűnnek meg.

- Így a fejlődés is gyorsabb?

- Néhány hónap alatt sikerülhet megnyitni, a zene számára szabaddá tenni egy-egy látszólag zenei problémákkal küszködő muzsikus diákot. A legkedvesebb tanárom, Gulyás Márta beszélt áprilisi Figaro-interjújában arról, hogy a kommunikációs képesség mellett a figyelem irányítása és megosztása milyen alapvető szereppel bír a kamaramuzsikálásban. Valóban: milyen sokszor zenélnek félfigyelemmel a muzsikusok! Nem merik magukat teljesen odaadni a zenének - az intellektust, az érzelmi képességeinket és tulajdonképpen teljes testünket maximálisan kihasználó zenei folyamatnak; s végső soron egy-egy zeneszerző személyiségének és akaratának -, és ekkor nem is képesek kamatoztatni az egyébként bennük meglévő zenei tudásanyagukat, amelyet önkéntelenül is magukba szívtak az évek során. Ekkor könnyen ördögi körbe kerül a zenész. Ha megállítjuk ezt, és megpróbáljuk pozitívba visszafordítani, akkor egy gátlásokkal küszködő muzsikusból akár egy-két óra után olyan érzékeny és temperamentumos zenészegyéniséget lehet előhozni, aki képes önmaga játékát meghallani, kontrollálni, s aki a teljes figyelmet, odafordulást és ezek segítségével a benne rejlő értékes zenei tudásanyagot később is könnyedén elő tudja hívni magából. Ha ez pszichológiai megközelítés, akkor nevezzük pszichológiának - de szerintem ez a zenei előadóművészet leglényege. A kettőt nem lehet elválasztani egymástól. Nem egyszer történt már, hogy kamarás diákjaim arra kértek, hogy tanítsak nekik főtárgyat - olyan muzsikusok is, akiknek a hangszere életemben nem is volt még kezemben - vagy összhangzattant... ami normális esetben egyébként szinte teljesen elválaszthatatlan volna a főtárgy vagy a kamara tanításától.

- Úgy tudom, zeneelméletet tanítasz egyetemi kereteken belül is. Engem nagyon érdekelne, hogy mivel foglalkoztok összhangzattanból.

- A zeneelmélet, s ezen belül is az összhangzattan tanítása terén elsőrangú pedagógiai hagyományra építhetünk Magyarországon, ám e hagyomány technikai virtuozitása ellenében mindig szem előtt kell tartanunk, hogy a kidolgozandó mintapéldáknak vagy a sorozatos diktandóknak legföljebb csak akkor van értelmük, ha az ember általuk nem csak jól hallja, hanem át is érzi a hangok és hangzatok kapcsolatait. Hiszen egy zeneműben a hangok nem egymás után következnek, hanem egymáshoz képest. És ha a harmóniák kapcsolatát, vagy akár önmagában is egy hangzatnak a színét, az ízét nem érzi a diák, akkor hiába „tudja" az összhangzattant, hiába sorolja az akkordokat egymás után jó tanulóként. Az emberi képességek terén jól elkülönül az általános intelligencia (IQ), az „okosság", az új helyzetekhez való értelmi alkalmazkodás gyorsaságának mérőszáma, és az érzelmi intelligencia (EQ), az érzelmek érzékelésének, megértésének és kezelésének képessége. Utóbbi határozza meg erőteljesebben, milyen boldogan tudunk élni a környező világunkban, s a kettő egyensúlyától függ az, hogy milyen sikeresek leszünk társaink körében. Ezzel párhuzamosan a szakmai kutatások eredményei szerint alapvetően kétféle muzikalitás létezik: egy olyasfajta, amely nyomán gyorsan feldolgozunk, memorizálunk és reprodukálunk zenei anyagokat, és egy ettől független másik muzikalitás, amely ezeknek a zenei anyagoknak, az őket felépítő, érzelmi erővel átitatott zenei viszonylatoknak a mély, személyes megértését és érzékeny kifejezését eredményezi. Úgy tapasztalom, hogy az összhangzattan tanításában még ma is rendkívül kevés figyelmet fordítunk erre az utóbbi képességre. Számomra azonban többet ér, ha a hallgató esetleg nem olyan virtuózan és gyorsan abszolválja a diktandót, ám mélyen érti, érzi a benne rejlő zenei folyamatokat és örömmel, teljes figyelemmel... és kimondom, hogy szeretettel képes viszonyulni ezekhez. A tonális-funkciós összhangzattan tanításában a kezdet kezdetétől indulunk. Én természetesen mindig komponáltatom a diákjaimat, hiszen úgy lehet igazán megtanulni a dolgokat, ha aktívan állunk hozzájuk, s ha magunkénak gondoljuk azokat. Egyetlen hármashangzatból indulunk ki - azt még minden diák könnyedén felismeri, hogy dúr, moll, szűkített, bővített-e -, s az a feladat, hogy írjanak rá egyszerű dallamokat (mintha mobiltelefon-csengőhangok lennének). Aztán variációkat írunk ezekre a dallamokra, kísérettípusokkal látjuk el őket s így tovább. A következő, hogy megkérem őket, hogy egy dominánsszeptim-akkordra és annak fordításaira írjanak különböző jelzőket. Érzetminőségeket, szavakat is keresünk - mindig abból a célból, hogy mozgassa meg a diákot a zene, és minden mozzanatát sajátjának érezze. Majd ezekkel a harmóniákkal és kapcsolataikkal komponálunk. Ilyen módon megyünk végig az első órákon a tonális-funkciós muzsika jellegzetes akkordkapcsolatain, s természetesen nemcsak zongorát használunk, hanem valódi kamarazenei és zenekari anyagokat figyelünk meg és elemzünk. Ez az érzelemmel átitatott tudás alkotja zenei tudásanyagunk építőköveit. Így lehet megtanulni például nemcsak a finom szólamvezetést, hanem az alapvető formai sémákat is. És így könnyen lehet motiválni, aktivitásra, kreativitásra ösztönözni a diákokat.

- Minden korosztály jó alany erre a módszerre?

- A nyitott, odafigyelő és kreatív gyermek mindenkiben benne lakik, csak elő kell hívni rejtekhelyéről. Le kell hántani azt a sok ránk telepedett pszichés réteget, maszkot, ami a másoktól, a másoknak való megfeleléstől való félelemből, a nevelésből adódik. Ha ez sikerül, akkor az ember az értékes zenén keresztül képes önmagával találkozni. Számomra a tanítás valódi célja szabaddá tenni a másik embert, hogy a rárakódott rétegek alól a valódi értékeit, a felhalmozott pozitív tudását akadálytalanul adhassa oda közönségének, társainak - úgy a zenében, mint az élet minden területén. És azt hiszem, nekünk, zenészeknek a közönség felé is ez a felszabadítás lehet a legfontosabb feladatunk: egy-egy muzsikus sajátos tükrében pillanthatják meg az emberek a világ érzelmi-lelki gazdagságát, ha szabadon áramlik a muzsikusból a zene ereje és értelme. Azt pedig a zenész érzékenysége és tudása határozza meg, hogy torz, homályos vagy csillogóan tiszta-e ez a tükör.

- Milyen terveid vannak most? Van-e valami új, amibe bele szeretnél kezdeni?

- Most túlnyomórészt olyan dolgokkal foglalkozom - a tanítás, a kutatás és az aktív zenélés terén -, amelyeket a legjobban szeretek, és amelyekhez talán a leginkább is értek. Úgy érzem, akkor tudnék sokkal többet adni, ha még több kamarazenét taníthatnék. Az egyik legfontosabb aktualitás viszont, hogy most alakítjuk ki a tanárképzés új rendszerét itt, a Zeneakadémián. A hallgatóimtól is várom véleményeiket, tapasztalataikat e téren. Megpróbáljuk olyanná formálni a jövő zenetanárainak képzését, hogy a zenetanítás teljesen összeforrjon a pszichológiaoktatással és zenepedagógiával, és az egész képzés nagyon gyakorlati legyen. Ehhez egyébként a nagy európai zeneakadémiák - versenytársaink - képzéseit részletesen áttekintettem a közelmúltban. Tulajdonképp arra törekszem, hogy a hallgatók azt érezzék, hogy nem is „pszichológiát" vagy „pedagógiát" hallgatnak, hanem a tanárság mellett minden percben a zenéről s a zenén keresztül önmagukról tanulnak. Tananyagokat is írok a Zeneakadémia Európai Uniós pályázatának keretében Holics László zongoraművész barátommal együtt a gyakorlás módszertanáról, illetve kifejezetten zenészeknek szóló személyiségfejlesztő és stresszkezelő módszerekről. Ezek őszre elkészülnek. Az átfogó gyakorlásmódszertan a legfontosabb. Sajnos sok nagyszerű muzsikus nem tudja megfogalmazni pontosan, hogy mit miért csinál a diákja, mikor játszik. Tisztelet a kivételnek, gyakran nagyon ködösen fogalmaznak az előadással és tanításával kapcsolatban, és nem kevesen úgy is gondolják: sok minden taníthatatlan - pedig ez nem így van. A ritmusérzéktől elkezdve az energiagazdálkodáson vagy épp a gyakorlás idő- és energiahatékony módjain keresztül a figyelem megfelelő irányításáig ma már lényegesen többet tudunk tanítani hatékonyabban és világosabban, mint például évtizedekkel ezelőtt. Rendkívüli erővel bír, ha a pszichológia értékes tudását, bölcsességét a zenélésben és tanításában kamatoztatni tudjuk. Megsokszorozódhat a zenélés ereje, az oktatás hatékonysága. Rengeteget gondolkozom a tanításon, és mindig olyan világos megfogalmazásokat próbálok találni, amelyeket mindenki könnyen megért. Nemrég tartottam egy Szabadegyetem-előadást a Szegedi Tudományegyetemen. Ebből az előadásból sokat meg lehet tudni arról, hogyan gondolkodom az előadóművészetről és tanításáról. Remélem, sikerült elérnem azt a célt, hogy úgy fogalmazzam meg az állításaimat, hogy a legjobb muzsikus is épp annyit tudjon belőle profitálni, mint az a hallgató, aki azt sem tudja, mi az a C hang. A jövőben a tanításon fölül persze szívesen foglalkoznék sokkal többet aktív zenéléssel; emellett olyan szakterületekkel, mint az esztétika, a tudományelmélet és a nyelvfilozófia, s remélem, a társadalmi tervezés iránti érdeklődésemet is kamatoztatni tudom majd. Külföldi kollégáimmal - elsősorban egy finnországi kutatócsoporttal - közösen a zenepszichológiai kutatásainkat is tovább folytatom a kedvenc előadóművészet-történeti kutatásaim mellett. Nagyon érdekel a világ, úgy érzem, mindent tudni szeretnék. Én akkor érzem magam igazán boldognak, ha kiművelt, nyitott, boldog és önreflexióra képes emberekkel vagyok körülvéve. Nekem jó környezet kell - Ti magatok!