Pandora, Gabriella

Komlós Katalin: „Nem a tantárgyak neve a lényeg, hanem a zene”

2011.12.27. 15:51

Programkereső

A Figaro decemberi számának interjúalanya a Liszt Akadémia professzora, a Zeneelmélet Tanszék egykori vezetője.

- Mikor döntötte el, hogy zenész lesz, volt-e más zenész is a családban?

- Hogy ne lett volna! Mind a két szülőm nagyon muzikális volt, édesapám orgonált, édesanyám énekelt. Nagyon sokan vagyunk testvérek. Korán, már 3 éves koromban zongorázgattam, és kiderült az is, hogy abszolút hallásom van. Szóval ez korán eldőlt, föl sem merült más pálya.

Komlós Katalin
Komlós Katalin

- Milyen volt ez a nagy család, amelyben fölnőtt?

- Csodálatos! Sopronban nőttem föl, kilencen voltunk testvérek, mindenki zongorázott, énekeltünk, és csodálatos szüleim voltak. Ez nagyon nagy dolog, és életre szóló ajándék.

- Közvetlenül innen került az Akadémiára?

- Nem, közben Győrbe jártam. 16 éves koromban el kellett mennem Sopronból, mert ott nem tudtam a zenei tanulmányaimat folytatni. A győri konziba kerültem, és ott is érettségiztem. Azok is értékes évek voltak, és ott dőlt el, hogy talán nem a zongora, hanem inkább a zenetudomány irányába megyek.

- Milyen volt akadémistának lenni akkoriban? Kik voltak az ön számára meghatározó egyéniségek?

- Sokan! A '60-as évek második felében jártam zenetudományi szakra, ahol fantasztikus tanáraink voltak: Szabolcsi Bence, Bartha Dénes, Bárdos Lajos, Gárdonyi Zoltán. Egyik nagyobb ember, mint a másik, egyik különbözőbb, mint a másik. Felejthetetlen évek voltak.

- A diplomázás után nem sokkal a bostoni Kodály Intézet tanára lett. Honnan jött az ötlet, hogy ilyen messzire menjen?

- Nem én találtam ki, ezt mondanom sem kell. Ez nagyon megtisztelő meghívás volt. Akkor alakult ott a Kodály Intézet, és Kodályné Sárika tájékozódott, hogy kiket lehetne oda kiküldeni, akik angolul is tudnak, és alkalmasak lennének ilyen munkára. Három évet töltöttem ott, ebből kettőt Erdei tanár úrral együtt, mi már akkor kollégák voltunk.

- Milyen fajta munkát végzett ott?

- Az ottani könyvtárakban kutakodtam, hogy az általános iskolai oktatáshoz megfelelő amerikai népdalokat gyűjtsek. Nagyon érdekes és komoly kihívást jelentő feladat volt. Továbbá természetesen tanítottam az Intézetben többféle tárgyat - szolfézst, zeneelméletet, zenetörténetet, amire éppen szükség volt.

- A mai fiatalok számára állandó kérdés, hogy itthon, vagy külföldön igyekezzünk megtalálni a helyünket. Mi indította arra, hogy másodszor is Amerikába költözzön, és mi vonzotta, hogy hazajöjjön?

- Ezek remek kérdések. Akkoriban rettenetes nehéz volt ilyen külföldi tervekbe belefogni. A Kodály Intézet még talán könnyebben ment, mert az valahol magyar ügy is volt, de amikor az került szóba, hogy szeretnék zenetudományi doktorátust szerezni Amerikában, az már egy kálvária volt. És hogy miért akartam menni? Ez érdekes; akkor még más idők jártak, én is fiatalabb voltam, mégis azt éreztem, hogy egy nemzetközi kitekintésű pályához olyan helyen kell megalapozni magam, ahol világnyelvet beszélnek, és ahol korszerű módszereket tanul az ember, mert így másképp fog a nemzetközi szakmai életben részt venni. Ez így is lett. Rengeteget köszönhetek annak, hogy akkor 1980-ban elmehettem a Cornell Egyetemre, ami az egyik legjobb egyetem Amerikában. Az a három év csodálatos volt: ami a zenetudományi pályát illeti, tulajdonképpen máig abból élek, amit ott tanultam. Írtam egy nagy disszertációt angol nyelven, és azóta is többnyire angolul publikálok rangos kiadóknál és folyóiratokban. Borzasztó jó befektetés volt!

- Mindig is kiválóan zongorázott, elismert fortepianista volt, és mint említette, elmélyülten kutatta a zenetörténetet. Miért maradt meg mégis elsősorban a zeneelmélet mellett?

- Nézze, nekem tulajdonképpen egy dolog van, a zene, és ez csupa nagybetű, nagy Z, nagy E, nagy N, nagy E. Ebbe rengeteg minden beletartozik, de az mind ugyanaz. Egyszer valaki mondta nekem, hogy ő zeneelméletet szeret tanítani, de szolfézst nem. Hát ez elég nagy butaság, mert a legjobb tárgy a szolfézs, hiszen abban mindent lehet csinálni, ami zene! Nem a tantárgyak neve a lényeg, hanem az, hogy zenével foglalkozunk. A Zeneakadémián én kezdettől fogva zeneelméletet tanítottam, amit azért szeretek, mert magával a zenei matériával foglalkozik, és kevésbé a történeti háttérrel - ami persze szintén nagyon érdekes. A lényeg maga a partitúra, a zenei nyelv.

- Miként alakult a családi élete? Hol érzi magát igazán otthon a világban?

- Természetesen Magyarországon, borzasztóan szeretek itt élni! El sem tudtam volna soha képzelni, hogy ne itt éljek, a gondolat sem merült föl. Ami a családot illeti, az érdekes, hiszen a mi családunk óriási - ha jól tudom, pillanatnyilag 87-en vagyunk. De nekem saját magamnak nincsen családom, mert én olyan őrületes bolondja vagyok a zenének, hogy képtelen lettem volna azt megosztani bármi mással; a félmegoldásokat meg nem szeretem. És vagyok olyan szerencsés, hogy nem is hiányzott soha semmi, mert a zene olyan mértékben tölti be az életemet, hogy az így tökéletes, ahogy van!

Komlós Katalin
Komlós Katalin

- Ha azt mondja, hazamegy, melyik várost érti alatta?

- Természetesen Sopront! Ez nagyon érdekes, mert 16 éves koromban jöttem el hazulról, aminek éppen 50 éve, és mégis az a „haza", nem Budapest. Sopron, az a csodálatos város, ahová köt a gyerekkorom, a szüleim, az ottani kultúra, a környék, az egész város.

- Milyen álmai vannak a jövőre nézve, mit tervez a következő évekre?

- Az én koromban olyan rettenetes nagy álmok már nincsenek, de tervek és munkatervek nagyon is, amelyeket remélem meg fogok tudni valósítani kellő erő és egészség birtokában. A tanítás az életem értelme: borzasztóan szeretem, és a legszebb tevékenységnek tartom a világon, de abból most már egyre kevesebb lesz. A zenetudományi kutatásban és írásban is sok örömem van; talán erre kicsit több időm lesz a következő években. Hála Istennek igen megtisztelő felkéréseket kapok rangos kiadóktól. Óriási élmény beleülni egy témába, se látni, se hallani, új dolgokat felfedezni.

- Mi hallgatók gyakran merítünk erőt a vidámságából. Honnan ez a belső optimizmus, ami a mostani nehéz helyzetekben is megmarad?

- Ez a szüleimtől van, ami egy csodálatos örökség. Mi elég szegények voltunk, de olyan örökséget kaptunk a szüleinktől, ami pénzben nem mérhető. Édesapám fantasztikus ember volt (egyébként tanárember), akinek sok kereszt és üldöztetés jutott életében, és nálunk mégis mindig jó hangulat volt, nevetés, optimizmus és humor. Ez olyan ajándék, amit nem lehet eléggé értékelni, és eléggé megköszönni Istennek!

- Sok évtizedes tapasztalata alapján mi volna a legfőbb üzenete egy mai zeneakadémistának?

- Erre nehéz felelni, mert a világ mára annyit változott az én fiatalságom óta, hogy alig tudom, a mai lehetőségek között hogyan érdemes élni, mit érdemes csinálni. De ami a hozzáállást illeti: nagyon kell szeretni azt, amit az ember csinál, és azt a részét kell választani a zenei pályának, amit a legjobban szeret. Ma nem könnyű az élet, de ha azt csináljuk, ami a legközelebb áll hozzánk, és amiben a legjobbak vagyunk, akkor könnyebb. Hogy ehhez melyik út vezet, azt már mindenkinek magának kell eldöntenie.

- Esetleg még valami?

- Az, hogy legyenek jó tanárok, akik itt végeznek, és tanári pályára mennek, mert ez borzasztó fontos! És szeretném befejezésül elmondani, mekkora örömmel tölt el, hogy annyi tehetséges, intelligens és jó növendék van ma is a Zeneakadémián. Ha én optimistának vagy jókedvűnek tűnök, az részben annak is köszönhető, hogy ezekkel a diákokkal boldogság dolgozni, mert látom, mennyire érdeklődőek, mennyire lelkesek és zeneszeretők. Ez nagyon-nagyon fontos, és remélem, hogy így is marad, mert addig van értelme az egész Zeneakadémiának, amíg ilyen növendékek vannak!