Etelka, Aletta

Ligeti-Schumann-Lajkó kölcsönhatások

2012.04.07. 10:24

Programkereső

Lajkó István, a 2010-ben Junior Prima Díjat nyert fiatal pianista, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem doktorjelöltje a tavalyi év végén jelentette meg - többek között az NKA és az Aon támogatásával - első szólóalbumát, amely a bicentenáriumot már maga mögött hagyva, lezártnak tekintve nem Liszt-műveket tartalmaz, hanem két másik, az ifjú művész számára szintén nagyon kedves szerző képzeletbeli kézfogását örökíti meg: Ligeti Györgyét és Robert Schumannét.

Interactions, azaz Kölcsönhatások címet viseli Lajkó István lemeze, amelynek koncepciója azonnal árulkodni kezd a zongorista kutatói hajlamáról, és mivel egy, a doktori fokozatához egyre közelebb kerülő művészről van szó, ezen nincs is sok csodálkoznivaló. A lemez kísérőfüzetéből – amelyet maga az előadó írt – hamar kiderül a motiváció. Lajkó Ligetit idézi, amelyből megtudhatjuk, milyen fontos volt a 20. század egyik legnagyobb zenei apostola számára a német romantikus mester: "Technikailag például Schumann belső ornamentikája izgat. Ahogy zongorazenéjében állandóan belső szólamok tekeregnek; ez olyan valami, ami őelőtte ismeretlen volt. A másik dolog a schumanni forma. Nála is megvannak a sémák, de nem az a lényeges. Tulajdonképpen arról van szó, hogy a nagyformán belül, a finomabb formaszinten állandóan minden továbbhalad; nem az a statikus, kiegyensúlyozott forma ez, mint a bécsieké vagy még a Schuberté. Ez a rendkívül dús belső, nem-szisztematikus szólammozgás nem kontrapunktika, hanem egyfajta túlburjánzó figuráció vagy ornamentika.”

Lajkó István - InterActions
Lajkó István - InterActions

Lajkó István e gondolatból kiindulva szerkesztette meg albumát, rávilágítva arra, hogy Ligetinél is ugyanez az ornamentika tapasztalható, hiszen a komponista mikropolifóniája is annak tekinthető ebben az értelemben. A CD-n így két Ligeti-mű áll szemben két Schumann-kompozícióval: az előbbi Musica Ricercata című jelentős fiatalkori alkotását követi az utóbbi Op. 10 No. 6-os e-moll Paganini-etűdje, majd Ligeti Bűvészinas című virtuóz etűdje (II. kötet 10. darabja) után csendül fel Schumann 3. (f-moll) szonátája (Op. 14), amely az igen grandiózusnak ható, hangzatos Versenymű zenekar nélkül alcímet viseli. Tehát tulajdonképpen majdnem elképzelhetnénk egy szimmetriatengelyt a két etűd közé a lemezen, ha nem lenne benne az a kis csavar, hogy felváltva követi egymást Ligeti és Schumann. A lemezen hallható két nagyobb lélegzetű alkotás koncepcióját tekintve különösebb kölcsönhatásban talán nem is áll egymással, azt leszámítva, amit a zongoraművész is kiemel írásában: Ligeti hagyományoktól való elszakadásának egyik első nyoma a Musica Ricercata, míg Schumann szonátája akkor keletkezett, amikor szerelmétől volt oly távol, olyannyira elválasztva, mint amennyire Ligeti lehetett már 1951 és 1953 körül Bartóktól. Mindenesetre a korához képest újszerű hangvétel mindkét mű kapcsán elmondható, a már említett ornamentika pedig Schumann darabjában teljes mértékig megtalálható.

A két etűd között már nyilvánvalóbb interakciókat, hatásokat lehet felfedezni a műfaj sajátosságaiból kifolyólag is. Ligeti Bűvészinasa egyike a 20. század technikailag legkomplexebb darabjainak mind a ritmika, mind polifóniája tekintetében. Schumannra pedig Paganini volt olyan hatással, hogy etűdöket kezdett el írni az itáliai mester caprice-ai alapján, ráadásul a jelen e-moll hangnemű darabban, amelyet hangversenyen előadható virtuóz darabnak szánt, szintén a hangszer adta lehetőségek kiaknázása volt a cél, akárcsak később Ligetinél.

Lajkó István zongorázása mértékletes-intelligens és szenvedélyes-romantikus egyszerre. Tiszta, kimunkált hangzással, precíz játékkal találjuk szembe magunkat a CD hallgatása közben, legyen szó akár Ligetiről, akár Schumannról. Mintha mindkét szerző egymáshoz néhány aspektusban igen hasonlító, ám mégis egyedi, jellegzetes arcélének megfaragásához szinte ugyanazokkal az eszközökkel látna neki. Persze ez korántsem baj, sőt! Kifejezetten tetszik Lajkó zongorázásában az, ahogy Schumann-játékából kihallható az önfegyelem és az analitikus, értelmező hozzáállás, Ligeti-interpretációjában pedig érződik az érzékeny, romantikus hangvétel is, ahol kell vagy legalább szabad. Csillogó hangok a diszkantban, zengő, telt tónusú hangzás a közép- és mélyregiszterekben, bár időnként a stúdió sterilsége tapasztalható, főleg a rövidebb hangoknál, de ez a süketszobás hangzás csak ritkán zavaró, és akkor sem nagyon. (Zárójelben jegyzem meg, hogy a zongora típusa nincs feltüntetve a borítón, csak az, hogy a Hungaroton stúdiójában készült a felvétel, ergo valószínűleg Steinway.)

Lajkó István
Lajkó István

Ami különösen izgalmas egyébként Lajkó István muzsikálásában, az a szünetekkel való játék. Jó érzés hallani, hogy a szünet is a zenei szövet szerves részét képezi, ráadásul gyakran a humor kifejezőeszközévé válik, ahol szükséges – elsősorban Ligeti darabjaiban, valamint a Schumann-szonáta scherzójában. A fiatal művész nagyszerűen deklamál a zongorán (főleg a Musica Ricercata 2. és 5. tételét emelném ki), a hangszínek, egymást követő különböző hangvételek kavalkádját tárja elénk mindkét szerző műveiben (talán a Schumann-szonátában a legeklatánsabban), valamint ritmusjátéka is pontos, ugyanakkor mégsem metronómi szolgaiságú, megengedi a rubatót (különösen jó példa a Musica Ricercata 4. tételének torz keringője). Igazán lenyűgözött a Ligetimű 7. tétele is virtuóz hangszőnyege felett szélesen ívelő cantabile dallamával, a Bűvészinas etűd virtuozitásával, a Schumann-szonáta első tétele szenvedélyességével, valamint változatosságával, és még sorolhatnám…

A külcsínt is megemlítve a Herman Péter munkáját dicsérő borító ízléses, modern, informatív. A fotón látható bohém, ám komoly művész félmosolya sejteti a már említett zenei humorérzéket. Egy szó, mint száz, annak, aki szereti Schumannt és/vagy Ligetit, valamint szeretné megismerni a jelenleg feltörekvő pianista generáció egyik kiválóságát, mindenképp ajánlom a lemez mielőbbi beszerzését!