Eleonóra

Solymosi Tari Emőke: "Az iskolai órának is olyannak kell lenni, mint a színházi előadásnak"

2012.12.26. 16:37

Programkereső

Solymosi Tari Emőke szerint a lényeg, hogy a zene eljusson a gyerekekhez, mélyreható élményt adjon nekik és formálja személyiségüket.

Úgy véli, sokféle módszernek helye van a zeneoktatásban, nincs egyetlen, egyedül üdvözítő metódus. Solymosi Tari Emőke szerint a lényeg az, hogy a zene, a művészet eljusson a gyerekekhez, mélyreható élményt adjon nekik, és formálja személyiségüket. Zuglóban, Záborszky Kálmánnal különleges szisztémát dolgoztak ki: ismeretterjesztő, zenés-táncos-filmes előadásaikon évente tízezer gyereket juttatnak művészeti élményhez, s az ifjú nézők közül sokan emiatt kapnak kedvet a zenetanuláshoz. A rendhagyó hangversenyek november 13-tól ismét két héten keresztül tartanak, a nagyobbak Erkel operáival és történelmi hátterükkel ismerkednek, tavasszal pedig az óvodásoknak és kisiskolásoknak lesz az életkori sajátosságuknak megfelelő, interaktív program, amely 1848. március 14-ét és 15-ét jeleníti meg. Az idén Szabolcsi Bence-díjjal kitüntetett zenetörténész úgy véli, szerkesztői-műsorvezetői munkája során nagy hasznát veszi zenepedagógusi tapasztalatainak. Nagyon örülne, ha mások is kedvet kapnának ahhoz, hogy magas színvonalú, igényesen szerkesztett és megvalósított programokkal vigyék közelebb a zenét a fiatalokhoz.

- Zenepedagógusként hogyan vélekedik a mostanában egyre népszerűbbé váló venezuelai koncepcióról, az El Sistemáról? A Kodály-módszert követően valóban el kell indulni más irányba?

- Úgy gondolom, sokféle módszernek van helye a zeneoktatásban. Attól függően, milyen a tanár felkészültsége és személyisége, milyen az adott társadalmi közeg, milyen korosztályhoz tartoznak a tanítványok, milyen a szociokulturális hátterük, mi az éppen aktuális legfontosabb cél, különböző metódusok lehetnek célravezetők. Nem hiszek abban, hogy létezne egyetlen, egyedül üdvözítő módszer. Kodály Zoltán maga mondta, hogy „az a módszere, hogy nincs módszere". Egykori tanítványaitól jól tudjuk, hogy arra buzdította őket, hogy kísérletezzenek, keressék meg saját metódusukat. Kodály iniciatívákat adott, koncepciót dolgozott ki, de ő maga nem részletezte, hogy a célt egészen pontosan hogyan kell elérni. A célja az volt, hogy az emberek töltekezhessenek az értékes zenéből, hogy lelkileg gazdagabbá, boldogabbá váljanak, egyéni és társadalmi szinten egyaránt. Az, hogy ez csak az énekléssel (mert azt leszögezhetjük, hogy az éneklés mindenképpen egyfajta kiindulópont), vagy hangszert alkalmazva is történik, szerintem másodlagos. Nyilvánvaló, hogy Kodály idejében az akkori hazai gazdasági viszonyok nem is tették volna lehetővé, hogy minden gyerek jó minőségű hangszerhez jusson, énekhangja viszont mindenkinek van. A kodályi koncepció (ami nem volt új, maga Kodály is az ókori görög filozófusokat, Platónt, Arisztotelészt idézte) ma is aktuális. A zenének, és általában a művészeteknek meghatározó szerepük van az egyén személyiségfejlődése és a társadalom életminősége szempontjából. A művészeteket semmivel sem lehet pótolni. Azt viszont bízzuk a tanárokra, igazgatókra, hogy egy adott helyen kórust szerveznek, zenekart alapítanak, zenét hallgattatnak, táncolnak vagy éppen az Orff-módszert követik. Természetesen óriási dolognak tartom, amit az El Sistemával Venezuelában elértek, de az zavar, hogy sokan úgy tesznek, mintha ez valami világraszóló újdonság, Columbus tojása lenne. Záborszky Kálmán édesapja, Záborszky József (aki november 10-én ünnepelte 94. születésnapját) közel hatvan évvel ezelőtt mindezt már megvalósította, hiszen akkor alapította meg az I. István Gimnázium Zenekarát.

Solymosi Tari Emőke
Solymosi Tari Emőke

- Amely azóta is működik...

- Egész Európában egyedülálló, hogy egy eredetileg amatőr zenekarként létrehozott együttes ilyen hosszú időn át folyamatosan dolgozzon. Igaz, ezt nem hívták El Sistemának... Megjegyzendő, hogy ma már a Szent István Király Szimfonikus Zenekar - a Zuglói Filharmónia égisze alatt - félprofesszionális együttes, jelenleg hazánk "Nemzeti Ifjúsági Zenekara", és évről évre csodálatos fejlődést mutat. Elismerem, abban példát vehetünk Venezueláról, hogy mennyire elterjedtek ott a diákzenekarok. Szóval, sok hasonló kellene, mint amilyennek az István-zenekar annak idején indult. Immár több mint másfél évtizede Záborszky Kálmán mellett dolgozva azt is látom, hogy a zenei együtteseknek milyen bámulatos közösségfejlesztő hatásuk van. Sokkal többről van itt szó, mint közös muzsikálásról... Emiatt is jó lenne, ha minél több helyen működne zenekar. Ha valaki azt gondolja, hogy az adott közegben ez a célravezető, akkor alkalmazza ezt a módszert. De ne tekintsük ezt az egyetlen, üdvözítő megoldásnak, és ne engedjük, hogy kiüssön más, szintén hatékony módszereket. Az is jó lenne, ha az énektanárok és a hangszeres tanárok jobban együtt tudnának működni. Épp a minap furcsállta egy kollégám, hogy az általános iskolai énektanárok általában nem kérdezik meg a gyerekeket, ki jár zeneiskolába, milyen hangszeren tanul, behozná-e a hangszerét az énekórára, játszana-e az osztálytársainak, mondjuk kísérné-e az éneküket stb. Pedig ha a kicsik „fellépnének" az énekórán, színesebbé tennék azt, ráadásul büszkék is lennének arra, amit a zeneiskolában tanultak. Van tehát teendő bőven, de ha nem akarjuk gúzsba kötni a tanárokat, hanem hagyjuk érvényesülni a kreativitásukat, akkor minden egyre jobb lehet. Persze, az alapfeltétel, hogy csak tehetséges, nagyon jól képzett, és főleg maximálisan elkötelezett tanárok tanítsanak zenét.

- Sokan költségtakarékosnak is tartják a venezuelai módszert.

- Nem tanulmányoztam a gazdasági kérdéseket, de józanul belegondolva, hogyan lenne ez költségtakarékos? Ahhoz, hogy zenekar szülessen, hangszerekre van szükség, amelyeken a játékot is el kell sajátítani. Ez - ha ragaszkodunk egy bizonyos minőségi mércéhez - egyéni módon kell, hogy történjen, tehát sok egyéni és kiscsoportos foglalkozás szükséges. Természetesen az lenne jó, ha a legtöbb ifjúsági közösségben - általános iskolában, gimnáziumban, szakmunkásképzőben, egyetemen - lennének művészeti együttesek. Az lenne az ideális, ha minden diáknak megadatna, hogy a művészeteken keresztül is kifejezhesse önmagát, hogy megélhesse a közös zenélés, a közös tánc örömét. Egyébként pedig, ha nem is olcsó mulatság az ilyesmi, a művészeti oktatásba történő invesztálásnál jobb, biztosabban megtérülő befektetés szerintem nincsen. (Erről amúgy nem engem kéne kérdezni, hanem kiváló, nemzetközi rangú agykutatóinkat, hiszen amiről most beszélek, az tudományosan bizonyított tény.) Igaz, ez a megtérülés nem egy négyéves politikai ciklus alatt történik, és nehéz forintban vagy euróban kifejezni. Szerintem az a legjobb befektetés, amitől az egyes ember boldogabb, és amitől a társadalom harmonikusabb lesz. A közös muzsikálás ilyen.

A Szilárdul állj magyar! című előadás képei
A Szilárdul állj magyar! című előadás képei

- Érdekes módja a gyerekek zenével való megismertetésének az, amit Önök visznek véghez, immár második esztendeje. Ezek a rendhagyó előadások mennyiben ösztönzik arra a kicsiket, hogy hangszert tanuljanak?

- Már az 1997 óta, tehát több mint másfél évtizede nagy sikerrel futó Pastorale-sorozat koncertjei után is egyértelműen kimutatható, hogy nő a gyerekek érdeklődése a zenetanulás iránt. Tudunk olyan gyerekekről, akik a sorozat valamelyik hangszerbemutató koncertje közben döntötték el, hogy mely hangszeren akarnak játszani. Az új kezdeményezésnek szintén van ilyen a hatása, de sem a Pastorale-nak, sem ennek az új projektnek nem ez a fő célja. A tavaly indult, páratlan kezdeményezésnek az a lényege, hogy minden zuglói gyerek 5 éves kortól egészen az érettségi idejéig - ideális módon minden évben legalább egyszer, ami több mint egy évtized alatt már összeadódik, sőt hatásuk meg is hatványozódik - magas szintű művészeti élményhez jusson. Akkor is, ha a szülei nem tudják elvinni színházba, operába, hangversenyre, mert vagy nincs erre igényük, vagy nincs rá idejük és pénzük. A kezdeményezést Záborszky Kálmán indította el, aki megdöbbenve olvasta egy statisztikában, hogy a magyar gyerekeknek mindössze 1 százaléka jár koncertre, művészeti eseményre. Saját felmérést készített Zuglóban, s kiderült, itt sem sokkal jobb a helyzet, a kerületi gyerekek nagyjából 4 százaléka jut ilyen élményekhez. Hát hogyan tudnák így eldönteni, hogy szeretik-e a komoly zenét, az operát, a balettet, a színházat? És hogyan lesz így közönsége a művészeknek a jövőben? Ezért az önkormányzattal összefogva, iskolaidőben az egész zuglói diákságot elhozta a Zuglói Zeneház előadásaira. Egy ilyen projekt esetében elengedhetetlenül fontos az önkormányzat anyagi és eszmei támogatása, az, hogy megértsék, az egész kerület életminősége javul ezzel. Itt ezt megértették, és ebben követendő példát adnak más önkormányzatoknak is. Tavaly tízezer diák, ötezer felsőtagozatos, illetve gimnazista és ötezer óvodás, illetve alsótagozatos vett részt a rendhagyó előadásokon. A nagyok egy különleges Liszt-hangversenyen vehettek részt az évfordulóhoz kapcsolódva, a kicsik programja pedig a „Kossuth Lajos azt üzente" címet viselte, és az 1848/49-es szabadságharc időszakát, hangulatát jelenítettük meg benne. Nagyon színes, pergő, nagy gonddal megszerkesztett, igényesen megvalósított programok voltak. A zene mellett táncprodukciók is színre kerültek - óriási öröm, hogy immár több éve rendszeresen együttműködünk a Magyar Táncművészeti Főiskola kiváló tehetségű diákjaival és tanáraival -, saját rendezésű rövidfilmeket vetítettünk, versrészletek hangzottak el. A mai technikai lehetőségeket kihasználva mindent igyekeztünk vizuálisan is megjeleníteni, így rengeteg képet vetítettünk, szinte minden, ami a szövegben elhangzott, kapott efféle szemléltetést is, persze nem didaktikus, hanem művészi módon.

Soha sem fogom elfelejteni a tavalyi (2011. novemberi), legelső koncerteket. Nem lehet ugyanis összehasonlítani azt, amikor a gyerekek a szüleikkel jönnek el egy koncertre, azzal, amikor betódul a terembe több mint 300 kamasz, aki amúgy a könnyűzenéhez van szokva, és meg van győződve róla, hogy a komoly zene eleve csak unalmas lehet. Egy pillanatra picit meg is ijedtünk, amikor először szembe néztünk ezzel az újfajta közönséggel, de hát ez az igazi kihívás. Tudtuk, hogy mindent a legjobb tudásunk szerint készítetünk el, és mindent beleadtunk az előadáson is. Néhány perccel azután, hogy elkezdődött a program, megváltoztak az arcok, ragyogni kezdtek a szemek. A nézőtéren unottan ülők rádöbbentek arra, hogy nemcsak hogy elviselik, hanem még élvezik is a produkciót! A tanárok is egyre lelkesebbek lettek, és a kezdetben az elmaradó iskolai tanórák miatt aggódó iskolaigazgatók is megértették, hogy egy ilyen művészeti produkció egy igazi színházi légkörben mással nem pótolható élményt ad a gyerekeknek. A színházi, professzionális környezet szerintem sokat ad hozzá a produkcióhoz: rengeteget számít a jó akusztika, a professzionális minőségű és jól átgondolt világítás, a kiváló minőségű hangszerek, a mozi-minőségű vetítés stb. Jómagam egyébként azt is fontosnak tartom, hogy az ötezer, nagyjából azonos korosztályhoz tartozó diák nem egyszerre, például egy hatalmas stadionban nézi meg a programot, hanem egy hangversenyteremben, körülbelül háromszáz fős csoportokban. Ez az intimitás, családias légkör - amikor például a műsorvezető még úgy érezheti, hogy szinte mindenkivel tud szemkontaktust tartani - nagyon fontos az élmény megszületése szempontjából. Ugyanezt - legalábbis azon a színvonalon, amit mi célként tűztünk ki - nem lehetne iskolai tornatermekben megvalósítani. Záborszky igazgató úr arra is megkérte az iskolákat, hogy írják elő az ünneplő viseletet. A gyerekeknek ugyanis azt is meg kell tanulni, hogy a művészettel való találkozás igazi ünnep, arra már a reggeli felöltözésnél rá kell hangolódni lelkileg. Szükség van bizonyos formákra. Minden esetben törekszünk arra, hogy kapcsolódjunk az iskolai tananyaghoz, az érettségi követelményekhez is. A tavalyi fogadtatás a lehető legpozitívabb volt. Áramlott felénk az elismerés minden csatornán. Nekem szerkesztőnek és műsorvezetőnek is hatalmas élményt jelentett e koncertek sorozata. Azt hiszem, ez az egyik legfontosabb, legnagyobb hatású dolog, amit életemben csináltam. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a Zuglói Filharmónia ezekkel a programokkal egy egészen új, előzmény nélküli kezdeményezést valósított meg. És óriási teljesítmény, hogy ennek a feltételeit is megteremtették a szervezők.

A Szilárdul állj magyar! című előadás képei
A Szilárdul állj magyar! című előadás képei

- A Muzsika és a Magyar Nemzet is felsőfokú jelzőkkel számolt be a kezdeményezésről, s azt írták: igézet, csoda.

- Az egyik titka a sikernek talán a gondos előkészítő munka. Záborszky Kálmán még óvónőkkel is konzultált, és tanácsukra alakította ki azt a szisztémát, hogy a kisebbeknél (tehát a Kossuth-programban) egy játékmester is legyen. Szerényi Béla, kiváló népzenész kollégám (az előadáson „Béla juhászként", subában) ötletesen mozgatta meg a kicsiket; mondókákat mondtak, dobogtak, tapsoltak, énekeltek, a végén huszárokként meneteltek, egyszóval interaktívan vettek részt az előadásban, mindig odaillő módon, a színpadi produkciókhoz kapcsolódva. Az ilyen előadások előtt több főpróba van, és mindenkinek másodpercre pontosan kell dolgoznia. Mindennek óramű pontossággal kell működnie, nem késlekedhet a zongora betolása, a filmvászon leengedése. Nem szabad elfelejteni, hogy a gyerekközönség - és pláne a kamaszközönség! - a legszigorúbb. Ők nincsenek „tekintettel" semmire, ha nem tetszik, ha unalmasnak találják, azt érzékeltetik. A Zuglói Zeneházban szerencsére csak elégedett arcokat láttunk, tényleg elmondhatatlan öröm volt az egész. Ezeken a „komplex" művészeti előadásokon a gyerekek nemcsak Kossuthról vagy éppen Liszt Ferencről és korukról tanultak meg sokat, hanem átélhették a művészet elvarázsoló erejét, egyfajta katarzist is. Ha ezt egyszer sikerült elérni, az már nagy dolog. A cél azonban az, hogy minden évben legyen ilyen művészeti program mind a tízezer diáknak, más a kisebbeknek, és más a nagyobbaknak, életkori sajátosságaiknak megfelelően.

- Így november 13-tól folytatják mindezt, új produkciókkal.

- Igen, a nagyok, tehát a 10-től 18 éves korosztály (összesen több mint ötezren) november 13-ától hat nap alatt 18 előadáson ismerkedhetnek Erkel zenéjével, a Hunyadi László és a Bánk bán című operákkal, e művek megszületésének történelmi hátterével, és azzal, ahogyan e darabok az adott történelmi és társadalmi közegben hatottak az akkori magyarságra. Egyfajta zenés-táncos történelmi időutazáson vesznek így részt. Azon is elgondolkodhatnak, hogy a művészet milyen módon képes befolyásolni a történelem menetét. Az előadásokon a Magyar Táncművészeti Főiskola növendékei gyönyörű táncprodukciókat adnak elő a két operából, továbbá Rózsavölgyi Első magyar társas táncának részleteit. Négy operarészlet és három táncprodukció alkotja a programot, a végén pedig megszólal Berlioz Rákóczi-indulója. Az operarészleteket Horváth Zoltán operarendező állította színpadra. Már az is különleges élmény a gyerekeknek, hogy - sokan életükben először - élőben látnak egy szimfonikus zenekart, látják, hallják a sokféle hangszert, élvezik azt az összhangot, ami ennyi ember muzsikálásából megszületik. Abban, hogy az előadások ilyen sikeresek, nagy szerepe van a kitűnő Szent István Király Szimfonikus Zenekarnak. Az együttes élén három dirigens váltja egymást: Záborszky Kálmán vezető karmester, és két fiatal, tehetséges kollégája, Horváth Gábor és Ménesi Gergely. Nagyszerűek az énekesek: Szakács Ildikó, Gál Gabi, Turpinszky Béla, Dékán Jenő, Gaál Csaba, Horváth Csaba. Ők és a táncosok természetesen látványos jelmezekben mozognak, ehhez a Magyar Állami Operaház nyújtott segítséget. A Zuglói Filharmónia munkáját az önkormányzat és az Operaház mellett a Szent István Király Zenei Alapítvány is támogatta.

- A kicsik milyen programot kapnak majd?

- Ők 2013 tavaszán az 1848-as forradalom légkörét élhetik majd át, és Szerényi Béla játékmester irányításával megint sok aktivitásra lesz lehetőségük. Már elkészült a jelenetek forgatókönyve, amelyet Geszthy Veronika írt.

Solymosi Tari Emőke
Solymosi Tari Emőke

- Mi az, aminek zenepedagógusként hasznát vette ezeknél az előadásoknál?

- Egy megrendezett színházi produkció és egy iskolai tanóra nem áll olyan távol egymástól, mint sokan gondolnák. Az iskolai órának is olyannak kell lenni, mint a színházi előadásnak, s ezt bizony nem könnyű állandóan produkálni. Az embernek a teljes személyiségével, minden idegszálával jelen kell lennie, és például igyekezni olyan ívet adni egy tanórának is, mint egy színházi előadásnak. Jó esetben az órán is születhet katarzis. Friss tanár voltam, amikor olvastam egy interjúban Vekerdy Tamás pszichológus szavait, és ezek azóta is dolgoznak bennem: „A hatékony tanár színész, a szó legjobb értelmében. Nem úgy, hogy »megjátssza magát«, hanem úgy, hogy belső erőiből (lelki és testi erőiből) eleveníti meg és élteti, amit megjelenít. [...] A tanár a világ és az ember belső titkaiba avat be a tárgy általa kiválasztott és átlelkesített részelemeinek megjelenítésével." A tanítás óriási felelősség, és nem is csak mesterség, hanem legalább annyira művészet is. Mindenki tapasztalatból tudhatja, hogy a szakmai tudás nem elég ahhoz, hogy valaki jó tanár legyen. Ehhez jó előadókészség, színészi képességek, személyes kisugárzás, pszichológiai felkészültség és sok egyéb is kell. Meg kell tanulni azt, hogy az adott tanulóközösségre hogyan tudok hatni, mivel tudom a diákokat magammal ragadni annak érdekében, hogy minél több megragadjon a fejükben és a szívükben. Azt tudjuk könnyen és biztosan megjegyezni, amivel kapcsolatban valamilyen érzelmi viszonyulásunk is kialakul. Ami érzelmileg közömbös, azt elfelejtjük. Egy több héten át, rengeteg munkával előkészített 50 perces komplex művészeti előadás persze magasabb szintet képvisel, és hosszabban tartó élményt ad, de a mindennapi tanításban is mélyreható változást lehet elérni, ha a tanár beleadja a munkájába a teljes személyiségét, s hatni akar a tanítványok belső világára. Fanatikusnak kell lenni.

- Az előadásokon emellett a felnőttekre is hatni kell...

- Természetesen a Pastorale-sorozatban a szülőknek, a kerületi diákságnak tartott programokban pedig a jelenlévő tanároknak is kell tudni újat mondani, élményt nyújtani. Kezdetektől fogva erre törekszünk. Az előkészítés és az előadás intenzitása ezt meg is hozza. De hát hogyan is lehetne másképp? A tehetséges művész, a ragyogóan előadott zenemű, a látványos táncprodukció, a jól elkészített film, az alapos munkával kiválogatott képanyag, a logikusan felépített magyarázat, az egész előadás szép íve természetesen a felnőtteket éppúgy megfogja, mint a gyerekeket. A stílusban pedig semmi gyerekes nincs, mert a gügyögést a gyerekek nem szeretik. A nagyobbak már értékelik a programok emelkedettségét, és szükséges, hogy ehhez is hozzászokjanak. Mellesleg tavaly akkora sikert aratott a két „komplex" produkció (összesen 35 alkalommal adtuk elő őket), hogy most már egyfajta elvárással érkezik mindenki. Így még nagyobb energiákat kell mozgósítanunk. Nagyon örülnék, ha mindez mások számára is példaadó lenne, és a tavalyi produkciónk óta már vannak is erre biztató jelek. Manapság gyakran esik szó arról, hogy keresik az oktatásban a „jó gyakorlatokat", amiket aztán mások is átvehetnek. Szerintem ez egy "jó gyakorlat", persze csak akkor, ha a megvalósításban a tőlünk telhető legmagasabb minőségre törekszünk. A cél az, hogy megnyerjük a magas művészetnek a gyerekeket, hogy felnőve mindennapos igényük legyen a kultúrára, és ezáltal boldogabb emberek lehessenek, akik harmóniában élnek a világgal.

A cikk eredetileg a Parlando 2012/6-os számában jelent meg.