Szilárda

Megújítva megőrizni

2015.02.01. 14:59

Programkereső

Dobszay László zenetudós, zenepedagógus, zeneszerző február 2-án lenne nyolcvan éves. Lányával, Dobszay Ágnessel, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Egyházzenei Tanszékének vezetőjével a Tóth Aladár Zeneiskola 110 éves jubileuma alkalmára készült interjúkötetben beszélgettünk. INTERJÚ

- A Dobszay név eredetileg a gyógyászatban lett híres. Mégis, hogyan volt jelen a családban a zene?

- A nagyapám híres gyermekorvos volt - sokáig a Heim Pál-kórház gyermekosztályát vezette -, de a zenéhez már neki is sok köze volt: gyerekkorában a pécsi székesegyházi énekes iskolába járt. Akárcsak a középkori énekes iskolákban, rendszeresen énekeltek a templomban, és minden héten próbáltak az iskolában. A nagymamám nagyon jól zongorázott, és amikor a nagypapám politikai okok miatt börtönbe került, többek között zongoratanításból tartotta el a két gyerekét. A dédapám kántortanító volt egy Szegedhez közeli településen, és állítólag jól orgonált. Ami édesapámat illeti, hamar észrevették, hogy nagyon jó füle van. Gyulán laktak; 6 éves lehetett, amikor felkéredzkedett a plébániatemplom orgonájához, és mivel az orgonista engedte, hogy kipróbálja a harmóniákat esténként, már 8-10 éves korában játszhatott a templomban a misén: improvizált, és megtanulta az énekeket. Bár a saját érdeklődéséből kezdett el zenével foglalkozni, nem muzsikusnak készült, hanem bölcsésznek. De mindvégig tanult mellette zongorázni, meg komponálgatott otthon.

- Végül miért a zene mellett döntött?

- 12 éves lehetett, amikor felfigyeltek rá: amellett, hogy jól zongorázott, kiválóan énekelt lapról. Az ifjú tehetségek osztályát Kodály kezdeményezésére indították el a Zeneakadémián: felvettek 12-14 éves korú gyerekeket a hangszeres előkészítő osztályba. Kodálynak volt egy olyan ideája, hogy ezt ki lehetne terjeszteni az elméleti szakokra is. Az édesapámat megmutatták egyszer Kodálynak, és ő azt mondta: ki kellene próbálni ezen a kisfiún, hogy a zeneszerzést is el lehet-e kezdeni ennyire fiatal korban. Így tehát ő volt az első, aki még általános iskolás korában zeneszerzőként kezdett járni a fiatal tehetségek osztályába - Viski János volt a zeneszerzéstanára -, onnan került át a normál akadémiai képzésbe. 18 évesen jelentkezett a bölcsészkarra is, és párhuzamosan elvégezte a magyar-történelem szakot.

Dobszay Ágnes
Dobszay Ágnes

- Ez így egyszerre igazán nagy teljesítmény! A tanítás érdekelte őt ennyire, vagy maguk a szakterületek?

- Minden. Rengeteget olvasott, méghozzá nemcsak szépirodalmat, hanem filozófiai és történelmi írásokat is. A pedagógiai véna is kezdettől benne volt: egészen kicsi korától minden útjába akadó gyereket tanított, például a húgát, aki csak pár évvel volt fiatalabb nála. Eleinte mégsem készült pedagógusnak, de amikor 1954-ben zeneszerzés szakon végzett, gyakorló tanárként az I. számú Körzeti Zeneiskolához került (a mai Tóth Aladár Zeneiskolába - a szerk.), és megtetszett neki a zeneiskolai munka. Úgyhogy amikor a diploma megszerzése után megkérdezték, mit csinálna legszívesebben, azt mondta, tanítana. Czövek Erna volt akkor az igazgató - egy európai látókörű és zeneileg is nagyon jó gondolkodású ember. Az édesapám tanított ott kamarazenét, zongorát, és felmerült, hogy legyen zeneirodalom és zenetörténet tantárgy is. Ezt akkor olyan növendékek számára találták ki, akikről néhány év hangszertanulás után kiderül, hogy nem zenei pályára készülnek, viszont a zenei általános ismereteiket bővíteni szeretnék. Több évig tartott, mire megalkották ennek a rendszerét, tematikáját, módszertanát. A gyerekek a hangszereikkel mentek a zeneirodalom-órára, és apám a darabokat úgy tanította, hogy amit csak lehetett, megszólaltattak belőle.

- Tehát nem is az éneklésen volt a hangsúly?

- De, énekeltek is rengeteget. A Varázsfuvolát vagy a Máté-passiót legalább fél évig vették, meg kantátákat énekeltek, Mozart-darabokat elemezgettek és szólaltattak meg, úgy, hogy mindenki hozta a hangszerét. Sok - ma már 60 év feletti - nem muzsikus tanítványát ismerem, akik azóta is nagyon közel állnak ehhez a zenei világhoz, mert olyan erős élményt kaptak akkor.

- Dobszay László saját ambíciója volt, hogy a tanítási tapasztalataiból tankönyvet írjon, vagy Czövek Erna szorgalmazta?

- Valahogy egyszerre jelentkezett az igény, hogy kéne egy olyan tankönyv, amely nem általában a szolmizációt és a hangközöket tanítja meg a gyerekeknek, hanem egy adott korszak műveit, szerzőit, jellegzetességeit is, és hangsúlyt helyez arra, hogy felismerjék, elénekeljék és meg is tudják szólaltatni őket a hangszerükön. Czövek Erna inspirálta arra, hogy a gyakorlata - és a kollégák tapasztalatai - alapján dolgozza ki a szolfézstanítás módszertanát. Apám azokból a hagyományokból is merített, amelyekkel találkozott: akkor is kezdett már foglalkozni olyan régi zenei oktatási szisztémákkal, mint például az angol kórusiskoláké, amelyben a gyerekeket bevonják a felnőttekkel folyó közös munkába. Meggyőződése volt, hogy a gyerekeknek nem egy „lebutított" szolfézst kell tanítani, hanem be kell őket állítani a felnőtt profik közé, hogy rögtön hallják, milyen a jó zene, méghozzá nem csak akkor, amikor már meg tudják különböztetni az egyik hangközt a másiktól, mert épp a gyakorlatban fogják ezt a legjobban megtanulni.

Dobszay László
Dobszay László

A középkori magyar egyházi énektanítás hasonlóképpen zajlott: az iskolás gyerekek egész nap együtt énekeltek a kanonokokkal, papokkal. A Kodály-pedagógia nyomán ennek egy változatát meg lehetett valósítani. Az lett volna ideális, ha ezt egy templomhoz tartozó iskolában vezetik be, de erre a szocializmus időszakában nem volt lehetőség. A Mókus utcai iskolában úgy csinálták meg zeneiskolai, illetve zenei általános iskolai keretek között, hogy voltak olyan tanárok, akik délutáni foglalkozás keretében tanítottak a gyerekeknek többek között egyházzenét is, és rendszeresen felléptek a templomban, vállaltak hangversenyeket. Ebből nőtt ki a Budapesti Énekes Iskola, amely aztán átköltözött a Deák Diák Általános Iskolába, és beépült a délelőtti tanítási rendbe. Most alakul felmenő rendszerben egy hasonló a Szent Angéla Ferences Általános Iskola és Gimnáziumban: a rendes énekórákon kívül van egyházi énekóra is, ahol megtanítják nekik azt az énekanyagot, amit minden gyereknek meg kéne tanulnia, plusz még azokat a darabokat, amelyeket elénekelnek a templomban. Ha megtanulják egy-egy Lassus- vagy Palestrina-darab két felső szólamát, rögtön meghatározó élményt kapnak az egyházzenéről. Van olyan iskola is, ahol az egyházzene a szakköri lehetőségek között bukkan fel, például Budajenőn, illetve tavaly a zsámbéki premontrei iskola egyik osztálya indult el ilyen rendszerben. Ma már több egyházi iskola van, ahol a tantervek közé bekerült az énekes iskolai oktatás kerettanterve, amelyet 2012-ben dolgoztunk ki.

- Nem idegen a hagyományos énekes iskolai oktatás a mai oktatási viszonyok között?

- Nem idegen, de ma nagyon nehéz éneket tanítani. Régen a zenének funkciója volt, ami ma jórészt hiányzik. A népzenét is úgy könnyebb tanítani, ha a gyerek nemcsak az osztályteremben énekel népdalt, hanem a táncházban, otthon, a közösségben - ha népszokás épül rá. Ugyanez a helyzet a komolyzenével is: ha a templomban funkciója van, akkor az nem tananyag, hanem az élet része. Tanítottam én is az énekes iskolában 1-6. osztályban, van tehát bőven tapasztalatom: láttam, milyen jól lehet a zenei érdeklődést például a kortárs zene felé terelni. Egészen kicsi kortól kezükbe adunk hangszereket, kitalálunk ritmikai gyakorlatokat, és mindez játék számukra.

- Az édesapja szigorú tanár volt?

- Igen, de közben nagyon emberséges is volt. Szívélyes kapcsolatot alakított ki az osztályaival - kicsikkel és nagyokkal egyaránt. Megkövetelte a munkát, de amikor látta, hogy valaki bajban van, segített. El tudott nézni trehányságokat, amíg valaki vissza nem élt vele. Híre ment, hogy Dobszay analízisórái milyen sokat segítenek egy zongoristának, akkor jött Nagy Péter, Csalog Gábor, és kétszer annyian ültek bent, mint ahánynak kötelező lett volna. Még kollégák is jöttek az idősebb korosztályból.

- Mindvégig tanított alsó fokon is?

- Nem. Amikor a hatvanas évek elején épp A hangok világán dolgozott, Kodály meghívta a Magyar Tudományos Akadémia Népzenekutató Csoportjába, mert Járdányi halála után ott megüresedett egy hely. Miután megírta a szolfézskönyveket, már alapvetően nem pedagógusként dolgozott, hanem népzenekutatóként, illetve a Zeneművészeti Főiskola kamarazenei és zenetudományi tanszékén tanított.

- Ön is tartott a Tóth Aladár Zeneiskolában zeneirodalom órákat, rövid ideig - egyetért azzal, hogy a mai korosztálynak - a megváltozott társadalmi közegben - kevesebb szolfézst kellene tanítani, illetve más módszereket alkalmazni?

- Nem hiszem, hogy más módszerekre volna szükség, inkább az eredeti módszerekhez kellene visszatérni - ahogyan az édesapám, amikor bement, és azt mondta a gyerekeknek: mindenki vegye elő a hangszerét, és játsszuk el ezt a dallamot. Sajnos a szolfézsoktatás elment valami nagyon elméleti irányba. Kodály-módszerről beszélnek, de ennek nem sok köze van Kodályhoz. Nem kell olvasógyakorlatokkal helyettesíteni a magyar népdalokat, mert a gyerek azt sosem fogja élvezni. Oda lehet adni neki a zeneirodalom egyszerűbb darabjait, mert ha meg tudja szólaltatni a művet, énekelve vagy bármilyen hangszeren, akkor teljesen másképp áll hozzá, mint amikor elmagyarázzák neki, hogy na ez itt egy nagy terc, ez meg egy kicsi. A Kodály-módszer a zenei élményen alapul, ehhez kellene visszatérni. És persze lehet őket mozgatni is, de ehhez sem kell különösebb kreativitás, ott vannak a népi játékok, körtáncok. Én a népdalt eleve úgy tanítom, mint egy gyerekjátékot: körbeállunk, mozgunk és játszunk. Nem megújítani kellene a módszereket, hanem visszatérni hozzájuk.

Dobszay Ágnes
Dobszay Ágnes

- De miért olyan nehéz ez?

- Talán a kényelmesség miatt, vagy a kreativitás, a merészség hiányzik, nem tudom. Az biztos nehézséget okoz, hogy a mai gyereknek minden élmény vizuális és auditív, és minden egyszerre éri. Ettől képtelenek egy dologra figyelni. Azt is látom azonban, hogy akinek sikerül megragadnia a gyerekeket, annak nincs szüksége különösebb hókuszpókuszra. Kellenek interaktív versenyek is, de önmagában ettől semmi sem fog jobban menni. Az oktatás sikeressége alapvetően a tanár egyéniségén, felkészültségén múlik. Sok olyan gyerekkel találkozom, akinek mindenféle technika a rendelkezésére áll, mégis a legegyszerűbb dolgok fogják meg: az, amit maga csinál, nem pedig amit kívülállóként szemlél. Az érdekli szenvedélyesen, amiben feladata van, legyen az akár valami „hangtalan" dolog, például, hogy a Háry Jánoshoz ő rajzolhat jelmezeket. A lényeg, hogy megtalálja benne a maga örömét.


Névjegy:

Dobszay Ágnes, tanszékvezető egyetemi docens

1961-ben született Budapesten. Diplomát 1985-ben szerzett a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Zenetudományi szakán. 2003-ban kapta meg az Egyházzenei DLA-t. 1986-2010 között zenetörténetet, népzenét és partitúraolvasást tanít az ELTE TFK, majd az ELTE BTK Zenei Tanszékén. 1993 és 2005 között a Budapesti Énekes Iskola ének-és hangképzéstanára, liturgikus gyakorlat-vezető. 2010-2013-ig zeneirodalmat tanít a Tóth Aladár Zeneiskolában. 2005 szeptemberében kerül a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Egyházzene Tanszékére, 2013-ban nevezték ki tanszékvezetőnek.