Pandora, Gabriella

„Tanításának kulcsa a zene szeretete volt”

2015.10.20. 11:19 Módosítva: 2015-10-20 11:25:07

Programkereső

Nemes Katalin, a Zeneakadémia legendás zongoratanára most októberben lenne 100 éves – egykori tanítványa, Némethy Attila zongoraművész-tanár soraival emlékezünk rá.

Az emberek többsége unokáinak büszkén meséli el élete egy-egy nagy találkozását. Dédelgetett emléküket többször átélik, és ez örömöt szerez nekik évtizedek múltán is. A zeneművészetnek, a zongorázásnak köszönhetően nekem nagyon sok ilyen találkozásom volt. Igazán meghatározó élményt azok a személyiségek adtak, akik által többé, jobbá váltam.

Antoine de Saint-Exupéry írja; „Ha hajót akarsz építeni, ne azzal kezd, hogy a munkásokkal fát gyűjtetsz és szó nélkül kiosztod közöttük a szerszámokat, és rámutatsz a tervrajzra. Ehelyett először keltsd fel bennük az olthatatlan vágyat a végtelen tenger iránt.”

Igen, ez egy tanár dolga, kötelessége. A középszerű tanár csak magyaráz. A jó tanár meg is indokolja mondandóját, ha nagyszerű a pedagógus, akkor meg is mutatja. De a legjobb tanár az, aki inspirálja a növendékét, környezetét.

Volt idő, amikor káprázatos szellem uralkodott a Zeneakadémián. A zongora tanszakon ott ült a vizsgákon, Antal István, Bächer Mihály, Hernádi Lajos, Kadosa Pál, Solymos Péter, Ungár Imre, Wehner Tibor, Zempléni Kornél és az akkor fiatal kiváló oktatók. Köztük - pedig mint egy virágszál - tündökölt egyetlen nőként Nemes Katalin.

Úgy vélem nagyon kevés pedagógus éri el azt a kitüntetést, hogy sohasem lesz belőle Professzor Úr, vagy Tisztelt Tanárnő, hanem megmaradnak – mondjuk Kati néninek. Nemes Katalin zongoraművésznő személyiségével kiérdemelte azt a megtisztelő titulust, hogy szinte mindenki így hívta. Tényleg tündökölt a tanári karban, hiszen idősebb korában is szép volt, sugárzott. Nemcsak tudásával, hanem humorával, kedvességével is hódított.

A vizsgákon mindig előtte ültem az első emeleten. Ő az utolsó sorban foglalt helyet, - ez volt a menekülő hely - és nem egyszer a többiek nagy derültségére dörmögve elhagyta a Kistermet; főleg ha valaki a pódiumon nem úgy muzsikált, ahogy az a hely szelleméhez illő volt. Mindig tudta valami humoros, ugyanakkor tanulságos kommentárral fűszerezni a vizsgaprodukciókat.

A tanársegédeként kezdtem meg a munkát a Zeneakadémián vagy 30 éve. Emlékszem, amikor egyszer elhoztak hozzám egy távoli városkából egy „ijesztően tehetséges” gyereket, (ahogy Leonard Bernsteint is hívták) - azonnal rohantam a szemben levő terembe, ahol Kati néni tanított, és kikértem a véleményét. Mit csináljak? Mit mondjak a szülőknek? Hány éves? – kérdezte. Tizenegy – feleltem. Akkor mi a kérdés? Maradjon otthon! Egy 11 éves gyereknek otthon a helye és nem arra való, hogy hetenként többször utaztassák hosszú órákon át egy zongoraóráért. Majd jön, ha megérett! A tehetsége nem fog elpárologni!

Kati néni bölcs volt, és mindig kedves. Nem szerette a fellengzős, dagályos embereket, egyszerű volt. Negyvenéves főiskolai (későbbi nevén egyetemi) tanári pályája alatt összesen hetven növendéket tanított, akikből sikeres pódiumművészek és/vagy tanárok lettek idehaza és külföldön. Növendékei kezdettől fogva Kati néninek szólították, pedig nem volt „nénis”.

Élete végéig kívül-belül fiatal maradt, lendületes, jó humorú, szókimondó. Azt hiszem tanításának kulcsa a zene szeretete volt. A zene anyanyelvére oktatta diákjait türelemmel, bár szigorúan, - de mindig szeretettel és humorral.