Szabadkay József színész, rendező, színigazgató húsz esztendőt töltött a szatmárnémeti színjátszás szolgálatában. Ez a fajta hűség szinte ismeretlen volt azokban az időkben a romániai magyar színjátszás történetében. Nagyszerű társulatot hozott össze, saját pénzéből átépítette és megmentette a szatmárnémeti színházat a trianoni döntés utáni években. 1944 késő tavaszán a zsidó származású Szabadkay József fehér frakkot vett fel, amikor a csendőrök érte jöttek és a gettóba vitték. Ebben a fehér frakkban kuporgott az Auschwitz felé tartó hosszú vonat egyik vagonjának a padlóján is, a sarokban. Írásunkkal neki állítunk emléket.

Az Elveszett közönség című cikksorozatunk előző részeiben bemutattuk a két világháború közötti erdélyi színjátszás legnagyobb alakjait is. Ennek az írásnak a főszereplője azonban nem tartozott a rivalda legfényesebb csillagai közé, mégis talán a legtöbbet tette az erdélyi színművészet fennmaradásáért és jövőjéért. Egy olyan korban, amikor magyar színésznek lenni Romániában egyet jelentett az állandó üldöztetéssel és nyomorral, ő megnyitotta 1923-ban az első színitanodát Erdélyben, oktatta, nevelte a következő színészgenerációkat. Ő fedezte fel Dajka Margitot is. Régi színházi dinasztia sarja volt Hetényi Elemér, aki a színház szabadságának eszméjét örökölte, és adta át növendékeinek.

Az Újvidéken 1918. november 25-én tartott Szláv Nemzeti Gyűlés kimondta a dél-magyarországi megyék csatlakozását Szerbiához. A régi magyar közigazgatás megbénult, az impériumváltással a magyar színtársulatok működését is gyorsan lehetetlenné tették. Egyetlen más utódállamban sem volt arra példa, hogy nem engedélyezték hivatásos magyar színtársulat működését. A délvidéki magyar műkedvelő társaságok szerepéről alig esik szó, pedig a két világháború között a magyar színházi kultúrát a műkedvelés mentette át az 1945 utáni időkre.

„Élete kész regény volt”, állapítjuk meg gyakran, ha érdekes színészi karrierről olvasunk. A kijelentés Táray Ferenc pályafutására is igaz. A huszadik század első felében jelentős művésznek számított, emléke azonban mára teljesen elhalványodott. 1941-ben őt nevezték ki a „visszatért” Kolozsvár színházának élére, de annyira rossz légkört teremtett, hogy egy év múlva leváltották. „Az erdélyi magyar színjátszás meghatározó egyéniségévé válhatott volna, ha felvállalja a kisebbségi színjátszás küldetését, és ideszerződéseit nem csupán karrierje egy-egy állomásának tekinti” – írta róla Kötő József a Színjátszó személyek Erdélyben 1919–1940 címmel 2009-ben Kolozsváron megjelent könyvében.

Kemény János amerikai állampolgárként született 1903-ban, de egész életében erdélyinek vallotta magát. A két világháború között marosvécsi birtokán szervezte meg a helikoni közösséget, amely a jobb- és baloldali erdélyi írók közös parlamentje volt. Báró Kemény János a hídember szerepét töltötte be az erdélyi szellemi életben. Saját vagyonából mentette meg a csődtől a kolozsvári színházat, Horthytól Corvin-koszorút kapott, majd a holokauszt idején az ő támogatásával jött létre a Zsidó Színház Kolozsvárott. Menekítette az üldözötteket. A háború után alapító mecénása lett a marosvásárhelyi teátrumnak, innen aztán politikai okokból kirúgták. A báró mészégetőként dolgozott a kommunista diktatúrában. Drámai kelet-európai sorsáról több kötetes önéletrajzi sorozatot tervezett, de ez is csak torzó maradt.

„Jó szívem van és érzékeny lelkem. Elsiratok egy megfagyott verebet, megdöbbent egy éhes arc, és tébolyba vinne egy gyermek erőszakos pusztulása, ha látnám” – írta magáról Fekete Mihály színész, rendező, a temesvári színház igazgatója 1927-ben, a fogdában. Azért csukták le, mert ujjat mert húzni a román hatóságokkal. Az impériumváltás után üldözték őt Romániában a magyarsága, aztán a zsidósága miatt is. Mégsem akart elszakadni az imádott Erdélyétől.

Trianon után sok erdélyi magyar művész menekült a román üldöztetések elől az anyaországba. De arra is volt példa, hogy egy magyar állampolgárságú színész-rendező önként vállalta, hogy Kolozsvárott marad és a magyarság szellemi fennmaradásáért küzd. Izsó Miklós nevét mégsem őrzik sem szobrok, sem emléktáblák. Pedig színészpedagógusként olyan nagyságokat adott a magyar színháztörténetnek, mint Kiss Manyi vagy Tompa Pufi.

A magyar színháztörténet egyik legsokoldalúbb alakja volt, akiből majdnem orvos lett. De úgy döntött, inkább színművészetével gyógyítja a közönséget. Pályáját Kolozsvárott kezdte az impériumváltás után. Majd 1945-től a budapesti Nemzeti Színház tagja lett. Kiváló komikus volt, ugyanakkor drámai hős is, ha kellett nótázott, operát is énekelt, székely anekdotákból sosem fogyott ki. Tompa Sándort egy ország Pufinak becézte.