Babits Mihály fecskefészke Esztergomban

Már 1924. március végén beszámoltak róla a lapok: „Az esztergomi telekkönyvi hivatalban egy akta arról ad hírt, hogy Babits Mihály Esztergomban, az Előhegy oldalon egy villaszerű épületet vásárolt meg, ahonnan pompás kilátás nyílik a városra és a Dunára.” Babits és felesége, Tanner Ilona (írói nevén: Török Sophie) tizenhét nyarat töltött a „fecskefészkükben”. Mindig húsvét környékén költöztek le Budapestről, szeptember végéig maradtak ott. Egyébként először 1923 augusztusában jártak Esztergomban. Hajóval kirándultak oda. Babitsnak megtetszett a hely, szülővárosára, Szekszárdra emlékeztette. Az egykori nyaraló ma Babits Mihály Emlékház.

írta Babits, és már annak is legendája kelt, hogyan jutott a házhoz. Vélhetően Dante Paradicsomának fordításáért viszonylag nagyobb összeget kapott a kiadótól. Néhány millió koronát. Töprengtek a feleségével, mire költsék az összeget. Török Sophie (Tanner Ilona) például fel akarta belőle újítani a pesti lakásukat és a saját ruhatárát. Végül másként döntöttek. Nagy Zoltán ügyvéd javaslatára – aki nem mellesleg a Nyugat egyik költője is volt – értékpapírba fektették a pénzt. Két hét múlva a dupláját érte. Abból dollárt vettek, az is hamar kiugrott, úgyhogy már szóba jöhetett egy vidéki házvétel.

Babits Mihály és Török Sophie 1928-ban (Fotó/Forrás: Wikipedia)

1924 március 27-én írta alá a Babits házaspár az adásvételi szerződést: 35 millió koronába került a szoba-konyhás parasztház, voltaképpen présház „panorámás verandával” és a 272 négyszögöl telekkel, rajta szőlőtőkékkel. Hamarosan kiköltöztek oda a fehér foxterrierjükkel, Ádázzal. Már rögtön októberig maradtak az esztergomi Előhegyen, amelyet Aranyhegyként is emlegettek a helybéliek. Összesen tizenhét nyarat töltöttek ott. Folyton bővítették a házat, vásároltak még földeket a telekhez, így az 887 négyszögöl birtokká nőtt. 1934 júliusában az Esztergom és Vidéke című lap így írt Babits tíz esztendős, jubileumi esztergomiságáról: „Minden évben közöttünk van nyáron, helyesen: felettünk tölti el szabadságos napjait. Úgy érezzük, hogy amióta Esztergomban van, szeme van az Előhegynek. Rajtunk és életünkön a tekintete, érezzük meleg barátságát, szeretetét, keze simogatását. Ennél is többet ad: írásokat, mik fiainknak is szólnak.”

Kárpáti Aurél 1924 júniusában az elsők között látogatta meg Babits Mihályékat nyaralójukban. A verandán találta a költőt, írógépe előtt ült, körülötte görög kötetek. Szophoklész Oidipusz királyát fordította. Babits körbevitte Kárpátit az akkor még „tenyérnyi földjén”, mutatta a konyhakerti palántákat, a hónapos retket. „Nem győz betelni a csudálatos kilátás szépségeivel – asztalán ott a messzelátó –, s még azt is megbocsájtja, hogy a legutóbbi nagy zápor alámosta a ház egyik falát, úgy, hogy az bedőlt. A kőművesek most dolgoznak rajta. A nap bronzos feketére sütötte az arcát. Olyan, mint egy hindu”, írta Babitsról a Pesti Naplóban Kárpáti Aurél kritikus, aki máskülönben azt tartotta: a kritika a kételkedés művészete.

Nem sokkal később, 1924 júliusában Szini Gyula író – „az új magyar irodalom utásza”, ahogy Kosztolányi Dezső nevezte őt – is megérkezett Babitsékhoz. Gyalogösvény vitte föl oda, meredeken, kukoricások közt. Szini Gyula a Színházi Életben tudósított az irodalmi kirándulásáról. A házat „kis magános saslaknak” látta (Babits fecskefészeknek), amelynek

„verandájáról tágas kilátás nyílik az országhatárra”.

Babits abban az időben már írta a Halálfiai című regényét. Feleségével – Szini szerint – „úgyszólván remeteéletet” éltek a hegyen.

Csak eleinte lehetett így. Ugyanis gyorsan a magyar irodalom elsőrendű „vendégfogadója” lett az övék. Megfordult ott a kulturális élet.

Aranytól: „Nem is úgy épült, hogy századokig álljon, csak múló tanyául, mint a fecskefészek.” Zrínyitől a Szigeti veszedelem egy sorát: „Adsz nyáron, nyugovást és szép csendességet.” Horatiustól: „Non ebur neque aureum…” – „Sem elefántcsont, sem arany…” Azt üzente velük Babits: pihenni akar itt, ám mégsem elzárkózni, nem az embereket kerüli, hanem a hivalkodást. Kortársai feljegyezték: Babits tesztelte a látogatóit, tudják-e, honnan valók a falra festett idézetek. Állítólag egyedül Szerb Antal fejtette meg a kvíz minden elemét.

Turistaírók az Előhegyen

A Babits-házaspár esztergomi barátja lett és mindenben segítette őket a helyi takarékpénztár vezetője, Einczinger Ferenc, aki festőművész is volt. Az ő visszaemlékezéseiből is tudhatjuk a Babits-nyaraló korabeli vendégforgalmát. Csak néhány „kultúrturista”, akiket Einczinger jelzőkkel felcímkézett: Gellért Oszkár, a „bölcs mérsékletű szerkesztőtárs”, Schöpflin Aladár, „az egyenes tartású, csöndes, kimért s mély, dongó hangú, éles szemű kritikus”, Szabó Lőrinc, „az értelem irányított, klasszikus zamatú versek költője, jellegzetes, nagy, feketekeretes pápaszemével”. És még tovább: Karinthy Frigyes, „a kivételes tehetségű író, aki szinte mindent kívülről nézett, akit minden forrón izgatott, s a nevetni való világot oly érdekesnek látta”, Kosztolányi Dezső, „a fölényesen józan, sziporkázó szellemű, ezerlelkű életíró”. Vagy: Tóth Árpád, „az egységes, zártlelkű, gáncstalan költő”, Nagy Endre, „a csupa szellem konferanszié, aki pompás rajzokat rögtönzött a ház falára”, Erdélyi József, „a Pilis népi költője, az új Petőfi, naiv hangú, fiús pátoszú Jóska”. De sokszor járt ott Illyés, Kárpáti Aurél, Móricz, Szini Gyula, Medgyaszay Vilma, Beck Ö. Fülöp, Szerb Antal, Radnóti Miklós, Ortutay Gyula.

Babitsék időközben kitalálták: dedikáltatják a ház falát látogatóikkal. Játékosan komoly rítus lett belőle. Az ötletet Einczinger Ferenctől vették, aki aláíratta vendégeivel a borospincéje falát. Tetszett ez Babitsnak, megkérte Einczingert – házuk freskóit is ő festette –, készítse elő az autogramokra a veranda falát, legyen felül egy virágfüzér is. Babits aztán mindig puha szenet nyomott az aktuális látogató kezébe, azzal írja fel a nevét a fehér falra. Amikor az illető távozott, Török Sophie és Babits kiültek a verandára, s közösen döntöttek, kinek a kézjegye maradhat a ház falán. Akiét megtartották, azét freskófestékkel megerősítették. A „nem kívántakét” törölték.

Miklós Erika Babits Mihály egykori nyaralójánál (Fotó/Forrás: Partitúra)

Nagy Endre író, a magyar kabaré bajuszos atyamestere rájött a maradandóság festékes trükkjére. Egyik ottlétekor rálelt a freskófestékes vödörre. Kérte Babitsot, hadd írja már ő is alá azt a falat. Babits igent mondott, és elment a szokásos puha szénért. Mire visszatért a tornácra, a falon már az szerepelt az örök nyomot hagyó festékkel: „Nagy Endrék”. Odafestette még önmagát és fiát, ifjabb Nagy Endrét, meg egy nádfedeles házikót is, az ajtóban Móricz Zsigmonddal, kezében a parancsolatok két kőtáblájával, mellette Babits Szent Péterként. Babits cenzúrázta a rögtönzött művet: a „Nagy Endrék” maradhattak, a nádfedeles házikót, Móriczot meg Babitsot fehérrel lemázolták.

A híres autogramfal megőrizte – többek között – Móricz, Füst Milán, Kosztolányi, Tóth Árpád, Karinthy Frigyes, Németh László, Szabó Lőrinc, Illyés, Weöres Sándor, Radnóti Miklós, Márffy Ödön, Kárpáti Aurél, Ignotus Pál kézjegyét.

Kecskék a Babits-házban

Az előhegyi fecskefészekben a gégerákos Babits Mihály még utolsó napjaiban is „nyugovást és szép csendességet” talált. Csak egy nappal a halála előtt vitték föl a budapesti Siesta szanatóriumba, az onkológiára. Utolsó látogatója Nagy Zoltán volt, aki 1924-ben megsokszorozta Babits pénzét, hogy megvehesse az esztergomi házat. 1941. augusztus 4-én, a Siesta szanatórium II. emeletének 54-es szobájában halt meg Babits Mihály. Radnóti Miklós néhány héttel később írta Csak csont és bőr és fájdalom című versében róla: „Nagysága példa. És magasság. És szédület. Szivet dobogtató.”

Pusztult az épület. Az ötvenes években szükséglakásként jutott hozzá egy gazdálkodó, és kecskéket terelt oda föl, az irodalom hegyére. Már csaknem elenyészett a kultikus nyaraló, amikor végül védetté nyilvánította az Országos Műemléki Felügyelőség 1960-ban. Első helyreállítása után 1961. augusztus 6-án nyitották meg múzeumként a Babits-házat, az ország első Babits-emlékhelyét.

Babits Mihály nyaralója Esztergomban (Fotó/Forrás: Wikipedia)

Ortutay Gyula néprajztudós, politikus, műemlékvédő, az ELTE akkori rektora mondott megnyitóbeszédet. Annak idején gyakorta megfordult Babitsnál. Gondolatai a rendbe hozott Babits-házról megjelentek a Magyar Nemzetben 1961. augusztus 13-án: „Nagy késedelemmel, önmagunknak meg nem bocsátható késedelemmel, de jó kezdeményezésre, gondos kezek szerető munkájával ismét áll a romba dőlt ház, megmentve az enyészettől, tanúként a múló pusztító és pusztuló idő ellen. Állottunk itt, alig néhány nappal halála előtt néhányan, Radnóti Miklóssal együtt bent az egyik kis szobában, ágya előtt, ahonnan (beszélni nem tudott már) szinte Gandhira emlékeztető szent mosolya csonttá-bőrré fogyott, maszkká merevedett arcából sütött ránk, és szégyenkezve, a fájdalomtól bénultan álltunk ott, hiszen nem tudtunk segíteni.

Tóth Árpád is így idézi őt egyik versében: »mint Prospero a bölcs varázslómester, szelíd szigetjén elvonulva él«. Ha körültekintünk ebben a várossal övezett, kulturált tájban, értjük meg a költő hatalmát: hogyan tudott ebből a bozótos, majd megszelídített kis tenyérnyi szigetből a maga számára vadont és édent álmodni, hogyan tudta betelepíteni tündérekkel, riadalommal, boldogsággal, félelemből és napfényből szőtt költészettel. Ez már a költő varázsa, a költő csodatétele, nemcsak a tájé.” Ortutay írásában felidézi azt is: „Radnóti Miklós, akinek egyik első kötetét Babits Mihály az igazságosnál kegyetlenebbül, ostorcsapás-szavával bírálta meg, nemcsak elzarándokolt ide, halálos ágyához, hanem mesterének tekintette Arany János mellett, akinek szava a mérték, akit úgy siratott, hogy »ki nézi most tollat fogó kezünket?«”

A fejléckép forrása: ilovedunakanyar.hu