A színházi szakmában híres volt a barátságuk Kaszás Attilával, Stohl Andrással. Mi kötötte össze a triójukat?

Stohl András egyszer azt mondta, ő csak belecsöppent. Belecsöppentünk egymás életébe. Először minden véletlenül alakul, majd egy belső gondolat és közös értékrend mentén válik érvényessé három férfi barátsága. Attila mutatta meg számomra azt, hogy igenis van szellemi örökségünk, vannak hagyományaink, amelyekhez minden korban hozzá kell tenni, különben elveszítjük azokat. Az érdekel, hogyan tudok úgy részt venni a kultúránk „visszatanításában”, hogy az újabb generációk számára is érvényes legyen. Mit tudok én átadni a fiamnak, a lányomnak, az unokámnak. Attila szellemi örököseként gondolok magamra.

Szarvas József (Fotó/Forrás: Hutanu Emil / Fidelio)

Erre a tudatosságra – a kultúra „visszatanítására” – Kaszás Attila gondolkodása ösztönözte?

Én egy olyan korban születtem, amely azt énekelte: „A múltat végképp eltörölni…” Az eltörlésbe születtem bele. Körülöttem nem volt ereje a hitnek, a kötődésnek, a múltnak, a hagyománynak, ezek nem létező fogalmak voltak. Ateista családban nőttem fel, majd jött a rendszerváltás, és hirtelen lehetőségem lett kérdezni. Amikor találkoztam Kaszás Attilával, és a Felvidékről mesélt, meglepve hallgattam, mert csak Csehszlovákiáról tudtam, Felvidékről nem, és arról sem, hogy ott magyarul beszélnek. Semmit nem tudtam, de tele voltam kérdéssel és kétellyel. Máig folyamatosan kérdezek és átadok. A szakmámban is az kavar fel, az inspirál, ami kultúrahordozó, kultúraközvetítő. Ami önmagáért való művészet, az nem. Emellett Viszák lett fontos számomra. Teszem a dolgom: kötelességem közösséget találni, építeni, az összetartozás nálam nem egy kibontott világérzelem, hanem egy lokális érzelem. Ez Viszák: a család, a feleségem, a gyermekeim.

Minek a hatására válik egy ateista családból származó gyermek mélyen hívő felnőtté?

Ebben a kérdésben máig komoly elvégzendő munkám van: először is meg kéne keresztelkednem. Ami foglalkoztat, az gondviselés, hit, jövőkép és remény nélkül nem létezik. Ez az én hitem, ez ad erőt minden nap, és e nélkül ezt a munkát nem tudnám végezni, hiszen nem találnék benne semmi örömöt. Engem a haszonelvű gondolatok nem működtetnek, nem érdekel a pénz, nincs több célom, mint egy jegenyefának, „aki” megszületett, gyökeret eresztett, növekszik. Nekem nincs gyökerem Hajdú-Bihar megyében; Hortobágyon, Ebesen, Debrecenben, ahol rokonaim, testvérein élnek. Én a Gondviselőtől Viszákon kaptam meg a valahová tartozás semmihez sem társítható létélményét.

Szarvas József (Fotó/Forrás: Hutanu Emil / Fidelio)

Kaszás Attilával közösen – hiszen ő 2004-ben szülőfalujának, a felvidéki Zsigárdnak ajándékozta a családi házát, hogy abból közösségi házat hozzanak létre – szerettek volna létrehozni határokon átívelő színházat. Az ő halálát követően nem gondolkozott el azon, hogy feladja ezt az álmot?

Nehéz azt leírni, amit Attila halála okozott bennem. Nem értettem, hogyan érte el azt, hogy körülötte mindenkinek fáj az elvesztése. Habár eljött Felvidékről és Budapestre költözött, mindent vissza akart adni a szülőföldjének, öntözni a gyökereit. Én meg ott álltam gyökér nélkül, és igazán a halála után jöttem rá arra, miről is beszéltünk. Elengedhettem volna a tervünket, mondhattam volna, hogy egyedül nem csinálom, de a gondolat erősebb volt, és egyszer csak a családom egész éves költségvetését erre áldoztam. Saját pénzből építettem egy bukolikus teret, és elkezdtük működni úgy, hogy

A nézők adtak némi pénzt, amiből tudtam fedezni a fellépők útiköltségét. Később megtanultam pályázni, és elindult egy folyamat, amit hagyok működni.

A Kaszás Attila Pajta Színház és Galéria építése, fenntartása is közösségi összefogás révén valósul meg.

Mikor 2007-ben megnyílt a Pajta Színház mint közösségi tér, megkértem Kovács László fazekasmester barátomat, állítsa ki a munkáit. Ő el is jött Kalocsáról, megtörtént a kiállítás, de senki nem látta, így kértem, hogy a következő évben jöjjön vissza. Akkor tavasszal azzal hívott fel, sajnos nincs ideje új anyagot készíteni, a tavalyit meg nem mutathatja be újra, így arra gondolt, a rendezvény előtt két héttel eljönne Viszákra, és építene egy kemencét. Így épült meg a ma is üzemelő kemence. A Pajta Színház egyik kis terének tetejét is barátok készítették, a füvet a szomszédom nyírja, a kertben lévő tó kialakítása is hozzá fűződik. Emellett Kovács Gyula küldi, telepíti a gondolatait a gyümölcsfákon keresztül.

Szarvas József (Fotó/Forrás: Hutanu Emil / Fidelio)

A Pajta Színház a művészeti programok, a közösségépítés mellett otthona az első Tündérkertnek is.

2002 nyarán Rátóti Zoltán barátom felkért, hogy mondjak verset Pórszombaton egy kereszt felszentelésén. Ekkor ismerkedtem meg Kovács Gyula erdésszel, és hallottam először, hogy mentsük meg a Kárpát-medence pusztuló őshonos gyümölcshagyatékát. Később ezt úgy fogalmaztam meg, hogy elmentem a keresztszentelésre, és ott maradtam a kereszt alatt. Attól kezdve minden, Gyula által életre hívott rendezvényen részt vettem, melyek mindig valami értékmegőrzés és közösségerősítő szándékból szerveződtek. Kovács Gyula Pórszombaton több mint 3500 gyümölcsfát oltott be, mintegy 300 Tündérkertet hívott életre, és mára a mi kertünkben is legalább 100 gyümölcsfa áll. Amit ő tesz az őshonos gyümölcsfák megőrzéséért, az olyan, mint amit Bartók Béla és Kodály Zoltán tett a zenéért.

Hatással van a Pajta Színház Viszák és környéke fejlődésére is?

Azt remélem, hogy sikerül olyan kérdéseket feltennem a faluban, amelyekhez lehet kapcsolódni, lehet az egészet szeretni, segíteni. A vágyam, hogy az a munka, amit én végzek, ne csak a szlogen, hanem valóban közösségépítő legyen. Ne csak beszéljünk róla, hanem történjen is meg, de ezt én nem tudom befolyásolni, csak remélhetem, hogy lesz eredménye. Nem fesztivált szervezek, mert nem fesztiváligazgató vagyok, én házigazda vagyok. Minden évben vannak gyermekeknek szóló, családi és képzőművészeti programok, közös főzés, koncertek, melyeknek a harmonikus egyvelegét kell megtalálnom, és jó házigazdaként megérezni azt, hogy kiket kell meghívnom vendégségbe.