Azt mondja Kolodko Mihály, hogy azért helyez el icinyke-picinyke szobrokat a városban (nemcsak a mi városunkban, de Ungváron is), mert ez a szobrász élete. Elkészít valamit kicsiben, és ha szerencséje van, akkor elkészítheti nagyban is. Leonardo (mondjuk, hogy ő) elkészítette a Szépművészetiben látható, kétaraszos lovas szobrot, aztán remélte, hogy mindezt kiöntheti nagyban is. Mint tudjuk, nem önthette ki, csak agyagból formázhatta meg, aztán jöttek a francia katonák, elfoglalták Milánót és számszeríjakkal célba lőttek a nagy lóra. De a kicsinyke lovas megmaradt.

A nagyok meg el sem készülnek, egy szoborhoz sok fém, sok pénz, sok szerencse, sok összeköttetés kell. De a szobrász agya attól még dolgozik, mindenféle formák jelennek meg előtte, és ha nincs megrendelés, ezek a formák szépen el is múlnak, elfelejtődnek, és végül a világ lesz szegényebb. Ha hihetünk Kolodko Mihálynak.

Söröskocsi a Dréher Gyár udvarán (Fotó/Forrás: Kolodko Art)

De hihetünk? Mégiscsak ő a művész, neki kellene a legjobban tudnia, hogy mik is a szándékai. Jó, akkor játsszuk le. Kövessük a gondolatmeneteket. A kis szobrok tehát voltaképpen nagy szobrok házilagos változatai. Valóban? És akkor, ha minden jól megy, lett volna egy óriási kukac valahol a Hősök terén? Mr. Bean mackója meg a volt Brit Nagykövetség helyett a Gellérthegy ormáról nézne le a lakosokra? Ugye, hogy nem. Átver minket Kolodko Mihály. Nem baj, nem esik rosszul, csak szólok, hogy a szitán átlátunk.

Kapcsolódó

Mr. Bean macija került a brit nagykövetség egykori épületére

Újabb gerillaszobor jelent meg Budapesten. Mr. Bean mackója a legnevesebb gerillaszobrász, Kolodko Mihály alkotása.

Kolodko Mihály: Mekk mester (Fotó/Forrás: Fidelio)

A szitán át pedig épp azt látjuk, hogy ezek a szobrok így jók, ahogy vannak. Ha megnőnének, olyasmi lenne belőlük, amiből van éppen elég: budapesti zsánerszobrok a rossz ízlés korából. Labdázó kislány, ágáló politikus, focizó turul, test nélküli karmester. Hogy ne álljak ellen az ócska poénnak: a méret a lényeg. A minél kisebb méret. És ami ebből fakad. A megszokhatóság. A megszokhatatlanság. Az izgalom. A kereshetőség és megtalálhatóság. Az ellophatóság. Hogy az ember nem tudja, kik lopják Kolodko szobrait, fém- vagy műgyűjtők? Van valaki, akinek egészen szép gyűjteménye van a vitrinjében köztéri szobrokból? Vagy a lopott holmit beolvasztották, és gyertyatartók készültek belőlük?

A lényeg a kicsiség.

A kicsiség az, ami úgy fölhergelte az ostoba politikust, hogy baltával esett neki Kolodko usankás szobrának. Lett volna nagy az a szőrmesapka, mindenki csak kezébe temette volna az arcát, hogy jaj, de ronda. Vagy nem is ronda, de mit jelent, mit keres itt? Meddig marad? De egy kéttenyérnyi szoborral elbánnak ezek a nagyszerű emberek, kihívják a kamerás embereket, és büszkén legyőzik a nemtelen fémet. Azzal is a békét véded.

Mi a titka a Kolodko-szobrok sikerének? Az egyik az ajándék jellegük. Emlékszem, amikor megláttam az elsőt. Kocogtam a budai rakparton, és ott volt a kukac a Nagy ho-ho-horgászból. Muszáj volt megállni, bár az igazsághoz tartozik, hogy bármikor szívesen megállok kocogás közben, ha a legkisebb lehetőség kínálkozik rá. És ez lehetőség is és kicsi is. Mondjuk, nem tudtam mire vélni. Valaki kiönti bronzból a rajzfilmfigurát? Minek? És vajon kért rá engedélyt? Többféle engedély is szóba jöhet. Egyrészt Sajdik Ferenc rajzolta, másrészt mégis köztérre lett kihelyezve. De éppen ebben rejlik a kicsiség nagyvonalúsága. Sajdik rajza közkinccsé vált az idők során, birtokba vettük, és ugyan, kit zavar az a kis bronzkukac a kő mellvéden? Át lehet lépni mindenféle megfontolásokat és jogi szabályokat a közjó érdekében.

Voltak persze kételyeim, hogy a közjó meddig maradhat valóban a közé, mikor jön valaki, aki úgy érzi, ez csakis az övé, neki jár, és megfelelő szerszámokkal lefeszegeti a kukacot az éj leple alatt. Elvégre a közterületre elhelyezett palántákat is meg szokták ritkítani, jól mutat az a virág a saját erkélyen is. Ehhez képest a kukac boldogan nézte a folyót a rakodópart felső kövén. Télre kapott valakitől sálat is a nyakába. Ez is egy kialakuló hagyomány, a Kolodko-szobrok öltöztetése, látom, hogy a követségi mackónak is van sálja mostanában. Ha egymást nem is szeretjük, a szobrokkal igyekszünk kedvesek lenni.

Főkukac a rakparton (Fotó/Forrás: Kolodko Art)

Ajándékszobrok, és akkor a legjobb, ha ez az ajándék jelleg erős. Ha valami közösre utal, akár a ho-ho-horgászra, akár Mr. Beanre, a közös élményre, amely összetartja a városlakókat. Amint egy kicsit tovább nyújtózna a szobor, már zavarba hozna, mint a Kieselbach Galéria előtti öngyilkos (vagy csak tűzharcban elesett?) mókus, kezében a stukkerral.

Kolodko Mihály mókus-szobra Columbo mellett (Fotó/Forrás: Vass Antónia)

Főleg úgy, hogy mellette van Columbo hadnagy. Nincs köztük óriási különbség. Vagyis van. Columbo óriási (nem igazán óriás, csak életnagyságú, de az is sok) és eléggé elveszett a Falk Miksa utcában. A mókusnak bizonyíthatóan nincs semmi köze Peter Falk Miksához, mégsem olyan egyszerű, mint a Kolodko-szobrok többsége. Valamit jelent, valamit mondani akar, nem csak úgy ott van. Pedig ez a „csak úgy ott van” volna a lényeg. Ez figyelmeztet mindannyiunkat, hogy csak úgy itt vagyunk. Együtt, egy időben, és ez a tény önmagában is közösséget formál belőlünk. Együtt vagyunk itt, együtt a húsokból és a bronzból vagy rézből öntött társakkal. Akinek nem tetszik, jöhet a baltájával, és szépen leverheti a fejünket.