Aladár, Álmos

Rapszódia-maraton

2011.05.24. 17:31

Programkereső

Nehéz lenne megmondani, melyik volt a Liszt Maraton legjobb koncertje: a Millenárison nem előadások keltek versenyre egymással, hanem a közösségi élmény került előtérbe.

Két éve hasonlóképpen hozta össze a kicsiket és nagyokat Haydn muzsikája, és akkor sem keltek birokra egymással a rendezvények, akkor sem lehetett eldönteni, ki, melyik előadó volt kiemelkedő, ki maradt kicsit el az átlagszínvonaltól. A Liszt Maratont nem a nagy előadásokra, a feledhetetlen performanszokra kalibrálták: akit e rendezvényre meginvitált a Hungarofest, az többé-kevésbé tisztában van azzal, hogy lesznek zavaró körülmények, lesznek a helyüket elhagyó nézők, hangoskodó gyerekek, eldurranó lufik, széktologatók; lesznek olyanok is, akik áhítattal figyelik a zongoristát, a zenekart; és olyanok is, akik esetleg méltatlankodnak, hogy a körülmények folytán nem tudnak a zenébe egészen belemélyülni.

A Liszt Maraton délelőttje a gyerekeké volt, a Liszt-kvíz tábláiról lehetett leolvasni a központi szereplő életrajzát, a tavacska közelében elhelyezett pulton voltak a kvízlapok, ki-ki tesztelhette is tudását. A játszóterek egybeolvadtak a kézműves foglalkozást tartók tereivel, a kissé suta Mesőke-koncertet faképnél hagyó kicsik inkább a dombon a futkároztak, nádból violinkulcsot hajtogattak, papírt merítettek, Liszt-kitűzőt fabrikáltak, majd a Csoki-koncerteken ismerkedhettek Liszt zongoraműveivel. A Csoki-koncerten mézesmadzag volt a Tom és Jerry részlete: a II. Magyar rapszódiát zongorázó macska után komplett koncertet - egyébként kiválót - kaptak fiatalok és idősebbek Kerek Erzsébettől és Mocsári Károlytól. A Rapszódia négykezes verziójának előadása olyan lendületesre sikeredett, hogy sok gyerek felpattant helyéről és táncra perdült.

Ekkor már másodszor hallhattam Lisztnek e legnépszerűbb darabjai közé tartozó művét, és még nem sejtettem, hogy a nap végére eljutok oda, ha ezt vagy a Magyar fantáziát még egyszer meghallom, kárt teszek magamban. Igor Levit a Transzcendens etűdöket játszotta, a meleghez alkalmazkodva fehér pólóban, elég lazán. Ez az elég lazán sajnos azt is jelenti, hogy igazolva bár népszerűségét, hírét, de sok melléütéssel, egyes műveket kissé fásultan játszott. Őt követte Batta András előadása a Magyar fantáziáról - ezt a műsorrészt otthon követttem, a rádión. Ha valamit, hát a kevésbé ismert művek mellett az ilyesfajta szórakoztatva nevelő, információgazdag előadásokat hiányoltam még. Batta és kísérői megmutatták, hogy milyen műzenei és népzenei indíttatásai vannak a Fantáziának; Mocsári Károly, a Zeneakadémia népzene szakos növendékei és a Keller András vezette Concerto Budapest pedig kiválóan árnyalta a mű egyes elemeiről alkotott képet. Ez az előadás valóban közelebb hozta a Fantáziát, és felmutatta, hogyan dolgozott Liszt, milyen elemekre építette műveit.

Hegedüs Endre - ellenpontozva Levit megjelenését - frakkban muzsikált. Néha úgy éreztem, a nagy melegben felvett ruha a koncentrációban egyenesen akadályozza, de kétségkívül igaz, hogy ő volt az, aki nemcsak öltözetével, de zongorázásával is komolyan vette az eseményt - talán túlontúl is komolyan. A XIV. magyar rapszódia előadása ha kapkodó is volt olykor, megszólaltatta a mű mélységeit is. A délután harmadik zongoristája, Clara Frühstück nem bízott mindent a zenére. A mezítláb pedálozó művésznő előadását testvére, Florian Frühstück dobta föl videoinstallációkkal. Tulajdonképpen adekvát, a művekhez illő képeket láthattunk - a Messiaen-darab közben a szemet láthattuk az Andalúziai kutyából, a brutális beavatkozás előtt, Furrer művét felhők képei kísérték, Ligeti Musica Ricercatáját fehér négyszögek villogása -, ám a fiatal Clara Frühstück nagyon kiegyenlítetlenül, azaz olykor kifejezetten magas színvonalon, olykor kiábrándítóan muzsikált.

Az esti rádióközvetítésre már olyan jelentős csúszás jött össze, hogy a nyolcórás hírek Balogh Kálmán játékát gyakorlatilag elvágták. Ám amit addig hallhattak az eseményeket a rádión követők, azzal elégedettek lehettek. A Muzsikás együttes nagyszerűen, vérpezsdítően játszott kalotaszegi dallamokat, a Concerto Budapest pedig előrukkolt a II. Magyar rapszódia aznapi legavatottabb, legdinamikusabb előadásával.

A Maratont a Budapest Bár és a Liszt Ferenc Kamarazenekar közös koncertje zárta. A hangosítás tökéletlensége miatt nehezen megítélhető, hogyan szólt a vonós zenekar. Mindenesetre szilajul, élvezettel játszottak, és úgy tűnt, nem zavarja őket, hogy az előadás átlépett a giccshatáron, és amit a számos egybegyűlt hallhatott, annak inkább van helye zenét is szolgáltató éttermekben és hajókon, mint a Millenáris Teátrumában. Nem lepett meg, sőt, tulajdonképpen örömmel konstatáltam, hogy nem a kamarazenekarral közösen előadott Liszt-művekben, hanem a - nem fogják kitalálni - a II. Magyar rapszódia cigányzenés-jazzes parafrázisában brillírozott igazán Farkas Róbert és a Budapest Bár névre keresztelt igen sikeres banda. Ökrös Károly zongorajátékát ugyan sablonosnak éreztem, de rajta kívül mindenki lélegzetelállítóan fordította le Lisztet a magyar műzene nyelvére. A Budapest Bár után - még egyszer, és utoljára - a II. Magyar rapszódiát hallhatták a Maratonra látogatók, most éppen a Wolf Péter jegyezte vonós zenekari verziót, melyről semmiképpen sem állíthatjuk, hogy az Maratont megkoronázta volna.

Vannak Lisztnek kétségtelenül kevésbé emészthető művei (legkedvesebb darabomon, a h-moll szonátán Brahms állítólag elszenderedett), de nem is ezeket a nagy, kevésbé idevaló műveket kérem számon, nem is az egyszerűbb darabokat, az átiratokat, az időskori, sötétebb műveket, az olyanokat mint a Csárdás Macabre, hanem egyáltalán azt, hogy ne csak öt mű reprezentáljon egy ilyen nagy szerzőt a róla szóló egész napos, családi kikapcsolódásnak egyébként kiváló eseménysorozaton.