A történelemből ismerhetünk olyan "vad gyerekeket" (például az angol Peter vagy a német Kaspar Hauser történetét), akik a civilizációtól elzártan, állatok között nőttek fel és emberi szót nemigen ismertek, míg rájuk nem találtak és át nem emelték őket az emberek világába. Ezek a történetek azonban sosem végződtek jól: a gyerekek csak nehézkesen vagy egyáltalán nem tudtak asszimilálódni a társadalom kívánta normák szerint. Így természetesen joggal merül fel a kérdés, érdemes volt-e egyáltalán kiszakítani őket eredeti, megszokott környezetükből? Mennyiben szólt ez az ő megmentésükről és mennyire az irántuk való, természettudományos kíváncsiságról? És valóban felsőbbrendű-e az az emberek alkotta világ, amelyet értékesnek és normálisnak hiszünk? Ezeket a kérdéseket járja körül a Vaskakas Bábszínház Hanyistók, avagy a grófkiasszony és a lápiszörny története című gyerekelőadása is.

Vad gyerekről szóló legendánk nekünk is van: 18. századi, latin feljegyzések tudósítanak arról, hogy a hansági Király-tó körüli mocsárban 1749-ben a halászok egy beszélni nem tudó, nyolc-tíz év körüli fiút fogtak el. Kérges bőre és kezdetleges úszóhártyái miatt a falubeliek nem tudtak dűlőre jutni, ember-e vagy állat a kis "vadorzó", végül aztán az előbbi mellett döntöttek, elkeresztelték Istvánnak és az Esterházy-kastélyba vitték. A szájhagyomány tovább színezte a lápi mesét: Istókot befogták szolgálni, rendszeresen ütlegelték, és csak egy védelmezője akadt az emberek között, a várnagy Juliska nevű lánya. Ez a legenda szolgált alapjául Pallai Mara darabjának is, amely a teljes kirekesztettség állapotatát és a másság elfogadásának hiányát a gyerekeknek szóló humorral és játékkal árnyalja.

Tengely Gábor rendező a történetet a legenda-korabeli időbe vezette vissza, ami egyrészt a zeneválasztás szempontjából is érdekes lehet: az előadás alatt ugyanis részletek csendülnek fel Jean Philippe Rameau barokk zeneszerző, A gáláns indiák című operájából. A mű negyedik felvonása, A vademberek (melyből később nagyobb részletet is hallhatunk), az indiánok világát mutatja be, mely a nyugati kultúra számára éppolyan ismeretlennek és civilizálatlannak tűnhet, mint a lápiszörny a kastélybeliek számára.

A stílusbeli utalás leglátványosabban a jelmezek szintjén jelenik meg: a szereplők fejét díszítő, monumentális "hagymakupolák"a parókákat jelképezik, de a színészek rizsporos arca és a ruhákat díszítő, hatalmas fodrok is felidézik a barokkos divatot. A kastélyban szigorú szabályok uralkodnak, főleg, ha a hatalom reprezentációjáról van szó, így az előadásban állandóan öltöznek és öltöztetnek, hogy minden ruhadarab a pontos helyére kerüljön.

A grófi család nem tűr semmiféle rendbontást, engedetlenséget, és távol tart magától mindent, ami egy kicsit is a valósághoz kötné őket. Éles határ húzódik köztük és a szolgálóik között, legyen az egy egyszerű cselédlány vagy a francia balettmester. A jelmezek itt is fontos szerepet tötenek be: a többnyire fehér ruhákon megjelenő, fóliaszerű anyag egyfajta védőburkot képez a szereplőkön. Ezt a rideg, elképesztően steril környezetet remekül árnyalja tovább a makulátlanul tiszta, hófehér díszlet (tervező: Michac Gábor), amelybe valósággal berobban Hany Istók (György Zoltán Dávid) a maga mocsárizöld egzotikumával.

A félig ember, félig hüllő fiú ártatlanságával mégis a legtisztább jelenség ebben a művilágban és egycsapásra felkavarja azt a poshadt "állóvizet", amiben a kastély népe tobzódik. Ahogy a legendában, úgy Pallai Mara darabjában sem kelnek túl sokan a zöld fiú védelmére, egyetlen igazi pártfogója akad csupán: a grófkisasszony (Gergely Rozália), aki szintén nem teljesen érdek nélkül segít a vadorzónak, hanem, hogy saját unalmát is elűzze egy időre.

Megkezdődik tehát Hany Istók civilizálttá tétele: kezdetben csak szavakat, rövid mondatokat sajátít el, amelyeket persze sosem a megfelelő helyzetben használ, így humoros félreértések születnek a nagy igyekezetből. A látszat azonban csal: ahogyan a kisasszony elkezdi nevelni a lápiszörnyet, úgy a hüllőfiú is neveli őt. Mialatt az állatból embert faragnak, Liliánának is megtetszik a fiú viselkedése, és kezd rájönni arra, ami az egész darab mögött meghúzódik, hogy lehetséges az emberi, behatárolt képzeleten túl valami olyan élet is, ami sokkal tökéletesebb és tisztább, mint a kastély és a szabályok világa. Miután Hany Istókkal alámerült a víz birodalmába, a Kisasszony jelmezében és személyiségében is elkezd "színesedni": felbukkannak benne a megértés és tolerancia szikrái a békaember iránt. Hany Istók hálája őszinte: zokszó nélkül elfogadja az örökös szolga szerepét, a "civilizálódás" jegyében pedig még a rettenetes, piros kantáros nadrágot is felveszi és néhány balettlépést is begyakorol. Azonban éppen a civilizáltság az, ami a lápi fiút végül eltávolítja a szeszélyes Kisasszonytól, aki Hany Istók megneveltségében az unalom visszatérését és a csodálatos, vízi világ eltávolodását éli meg. Az elfogadás szappanbuboréka hamar kipukkad, a zöld fiú pedig újfent csak magára marad.

György Zoltán Dávid hiteles "békaember": szavakat torzító brekegése és hatalmas mozdulatai jól ábrázolják a félig ember, félig hüllő csodalényt, aki ügyetlenül ugrál a palota díszletei között, felborítva széket, riogatva az őt körülvevő urakat és szolgákat. A"normális" emberek világa széles tablóban vonul fel az előadásban: ott van például a puszta nézésével is tekintélyt parancsoló grófnő (Ragán Edit), a fontoskodó komornyik (Szkúenyik Tamás) és párja, a kövér szakácsnő (Rab Viki). Mellettük üdítő látvány a cselédlány (Kocsis Anna) és a balett tanár (Bora Levente) lassan kibontakozó szerelme, akik éppen akkor találnak egymásra, amikor Hany Istók és a grófkiasszony a leginkább eltávolodik.

Az ötéves kortól ajánlott, egyrészes darab a humánum és tolerancia szükségessége mellett másfajta tanító célzattal is bír a gyerekek számára: ennek egyik legmarkánsabb jelenete, amikor az akaratoskodó Kiasasszonyka alapos és megszégyenítő fejmosást kap az édesanyjától. A grófnő szigora tehát nemcsak a szolgálókra terjed ki - a hisztiért még ebben a mesterkélt világban is büntetés jár.

A szemkápráztató fináléban egy visszajátszás történik: kinyílik a díszlet és láthatjuk azt a jelenetet, amikor a kisasszony és Hany Istók alámerülnek a víz birodalmába, és amelyet még grandiózusabbá tesz a Rameau-opera utolsó felvonásának nagy duettje. Hany Istók és Liliána királyi párként vonul be ebbe a birodalomba, amely a növények és állatok kavalkádjával együtt valóban sokkal gazdagabbnak és színesebbnek tűnik, mint a kastélybeliek világa. Ezt látva inkább a "civilizálatlan" mocsárba vágyakozunk - aki egyszer látta és hallotta, nem szabadul könnyen a hatása alól.