- Közel négy évtizede foglalkozom bábbal. A mi időnkben úgy tanultuk, hogy mi, a bábszínház, azért vagyunk, hogy a gyerekek ide mint egy előszobába érkezzenek meg az „igazi", a felnőtt színházlátogatás előtt. Itt megszokják a színházi környezetet, a színház szabályait: azt, hogy szépen felöltözünk, hogy a ruhatárban nem tolakszunk, hogy az ültető nénire figyelni kell, hogy sötét van, hogy amikor felmegy a függöny, a színpadon izgalmas dolgok történnek. És a bábszínház vezeti őket be a színház nyelvébe. Ebben a bevezetésben számomra a legfontosabb a báb, mivel én az ő nyelvüket ismerem.
- Mióta beszéli ezt a nyelvet?
- Általános iskolás korom óta. Akkor indult a televízióban a Játsszunk bábszínházat! sorozat, és ott léptem fel először a Répamese répa szerepében. Azóta, közel negyven éve ezzel foglalkozom. Egy egri amatőr csoportban kezdtem, majd a 80-as években, a Gárdonyi Géza Színház újjáalakulásával létrehozott bábtagozat stúdiójába kerültem. 1990-től négy évig Pécsett voltam a Bóbita Bábszínház igazgatója, 1994 óta pedig itt, a Budapest Bábszínháznál dolgozom. De segít az is, hogy eredeti szakmám faszobrász, ezért másképp közelítek a bábhoz, jobban ismerem a működését.
- Legutóbbi rendezése a Mogyoró és Mandula itt a Budapest Bábszínház Játszóterén látható. Két színész és két báb játssza az előadást, de kik a címszereplők?
- Mogyoró és Mandula két gyerek, tulajdonképpen két bohóc, azaz a két színész, Karádi Borbála és Kovács Judit karakterének a neve. Bohócszerű ruhában vannak, de nem a piros orr a fontos, hanem a hétköznapi bohócság, ami a viselkedésből, a helyzetekből, akár a vitákból vagy a veszekedésekből adódik. Oskar, azaz Tom Greder svájci-ausztrál kortárs bohóc barátom segítségét is kértem ahhoz, hogy ez minél tisztábban, minél játékosabban jelenjen meg a színpadon. Pontosan úgy, ahogy a gyerekek csinálják otthon.
- Itt azonban beszéd nélkül teszik.
- Érdekes módon ezen a felnőttek lepődnek meg inkább. A legjobban ezt a vasárnap délelőtti családi előadásokon lehet lemérni, hétköznaponként ugyanis gyakorlatilag homogén a nézők korosztálya. A gyerekeknek a szöveg nélküliség egyáltalán nem okoz gondot, a szülőknek nehezebben követhető az előadás. Például azok a változások, ahogyan egy tárgy hirtelen funkciót vált és átalakul, a gyerekek számára teljesen evidensek, hiszen az ő szárnyaló fantáziájuk képes egy fakockát az egyik pillanatban süninek, a másikban autónak látni. Felnőttként ebből sokat elveszítünk, és azt gondoljuk, csak a nagy csodák működnek.
- Ezért furcsa alakúak, szögletesek, groteszkek a bábok?
- Nem szerettük volna, ha a bábok elvonják a figyelmet, ezért ennyire egyszerűek. A játszás a lényeg, az, hogy a fabáb és a gyermeki képzelet összekapcsolódjon. Nem könnyű ezt elfogadatni, mert még mindig sokan képviselik azt a nézetet, hogy nem elég mesélni, de magyarázni is kell. Milyen dolog az, hogy leszakad a pillangó szárnya a színpadon? Otthon is leszakad a szárny, eltörik a játék, megüti a gyerek magát, de a pillanatnyi ijedtség után folytatja tovább a játékot.
- Ez Ön szerint szokatlan hozzáállás ma a bábszínpadon?
- Nem mondanám, hogy új, mindenesetre más hozzáállás.
- Generációs különbségről lehet szó?
- Talán. Itt a Bábszínházban szerencsére sok a fiatal színész és rendező, a repertoár változatos, van lehetőség a kísérletezésre, az emberszínház és a bábszínház között az út egyre átjárhatóbb. A fiatal kollégák a bábkészítéssel, a bábok szerkezetével már nincsenek annyira kapcsolatban, de a bábszínészetről többet tudnak. Ők a mai világban talán megfelelőbb, elvontabb, meseszerűbb, látványosabb, „csodásabb" előadásokat készítenek, én viszont maradok a klasszikus bábjátéknál. A világ változik, de a gyerekek csak látszólag mások, mint tíz-húsz éve, a gondolataik, a lelkük, a fantázia játékossága változatlan marad. Azt gondolom, hogy én ennek az őrzésére vagyok teremtve.
hírlevél
