- Korábban is foglalkoztál már az operaszerzés gondolatával vagy csak most, a Göttinger Pállal közös munka során írtál először ilyen jellegű művet?

- Ha az ember fiatal zeneszerző és elvégzi a Zeneakadémiát, és hacsak nincs isteni mázlija, ami az utóbbi 40 évben nem túl sokaknak volt, akkor nem keresik meg operaírási ajánlattal. Az operaírás elfoglaltság szempontjából nemcsak részemről, hanem a szövegíró részéről is hihetetlen mennyiségű időt kíván. Mi most egy negyven- és egy harmincperces felvonást írtunk úgy, hogy januárban kaptuk meg a felkérést, június legvégére lett meg a szövegkönyv, és szeptember 1-jére készen kellett lennem a zongorakivonattal. Szóval nem nagyon volt esélyem és lehetőségem lassan írni és gondolkozni. (nevet) Körülbelül napi nyolc-kilenc órát töltöttem komponálással, amit muszáj, ha az ember nem akar éveket eltölteni egy negyvenperces felvonással. Én nagyon szerettem volna mindig is operát írni, de soha nem volt rá lehetőségem. Így is nehezen hittem el, hogy Seress Zoltán valóban felkért erre a munkára, de amikor befejeztem a hangszerelést, már elhittem, hogy megvalósult. (nevet)

- Mennyiben kellett másképp nekifognod, mint a korábbi munkáidnak?

- Itt nagyon komoly keretek és szabályok voltak. Adott volt 11 ember, akiket mind végig kell vinni A-ból B pontba bő egy óra alatt, ami rengeteg munka, és emiatt hihetetlen gyorsan is történik a darabban minden. A Figaro házasságában van ennyi szereplő, Mozartnak viszont velünk szemben három és fél-négy órája volt a különböző történésekre. A mi darabunk az ifjúságnak és az ifjúlelkű szülőknek íródott, akikből remélem, sok van, így felvonásonként harminc-negyven percnél tovább nem lehetett húzni az időt. A betartandó keretek miatt rajzfilmsebességgel történnek a dolgok: a Walt Disney-kutatások szerint egyébként is hét másodpercenként kell, hogy új impulzus érje a gyerekeket. (nevet)

- Operát írtál az alapvetően prózai színházra szakosodott Bárkának. Ez esetben az opera mércéjét helyezted lejjebb, vagy ennyire jók a társulat hangi adottságai?

- Az utóbbi. Óhatatlan, hogy nem 11 énekesről, hanem 11 színészről beszélünk - hozzátéve, hogy ezek a prózai színház világában élő és alkotó emberek egészen elképesztő zenei kvalitásokkal rendelkeznek. Már jó pár színházban megfordultam, és azt látom, hogy a Bárkának egészen kivételes képességű gárdája van zenei téren: vannak olyanok is, akik nem gondolták volna magukról, hogy valóban képesek ennyit és így énekelni. A körülményeket figyelembe véve egy szöveg-, történet- és cselekménycentrikus operaírásra volt szükség, nem pedig filozofikus zenei gondolatok kibontására.

- A rendező, Göttinger Pál azt írta, úgy gondoltátok, hogy a meseopera a legjobb választás a gyerekek színházba vonzására. Miért?

- Pali egy zenével mélyen átitatott ember. Rengeteg hangszert tanult annak idején, emellett kotta-, illetve partitúraolvasó ember, amivel tapasztalataim szerint a rendezői szakmában elég kevesen büszkélkedhetnek. A mai napig kórusban énekel és a Firkin nevű írpunk-zenekarban ő az egyik frontember, ahol éneklésnek ugyan nem nevezhető, amit csinál, de mégiscsak a zenélés egy nagyon energikus formája. (nevet) Gyerekkorunkban mindketten megtapasztaltuk, hogy a zenés színház az, ami a legjobban leköti a gyerekeket. Itt annyi impulzus éri egyszerre őket, amire sehol máshol nincs példa. Zene, mozgás, tánc, történet, cselekmény, díszletek, jelmezek: ha bármit is unok az említett hétből, van másik hat lehetőség, amire tudok figyelni.

- A sztori egészen új, de mitológiai keretek között folyik. Miért döntöttetek így?

- A mitológiai hátteret azért választottuk, mert egy olyan közeget akartunk, ahol rengeteg dolog történhet. A mitológia is tulajdonképpen egy emberek által hihetetlenül jól kitalált mese, amiben nagyon vonzó volt számunkra a világ hármas beosztása: isteni, földi és az alvilág. A sokféle helyszínen és átlépési lehetőségen túl pedig egy olyan kész háttér-alapanyagot kaptunk, ahol rengeteg reláció adott volt: például Zeusz viszonya a nőkhöz vagy éppen a feleségéhez, Hérához, illetve a Párkák azon joga, hogy bármikor beleszólhatnak a földi történésekbe. A darabnak ez is az egyik fő mozgató rugója. A szereplők gondolkodása nagyjából azonos a mitológiai szereplőkével, de a történet egyik mitológiában sem található meg: kicsit olyan, mintha az ókori görög hétköznapokba belehelyeztünk volna egy mesét. Egy-két helyzetmegoldás egyébként pedig nagyon magyar népmesei jellegű: Bori érdeme (Szabó Borbála szövegíró - a szerk.), hogy a mitológiára legjellemzőbb helyzetbe is bele tudja csempészni a magyar népmesei gondolkodást. Nagyon szeretem például, ahogy a népmesei "agyafúrt juhász" gondolkodása egyszer csak egy ógörög alvilági helyzet kellős közepén megjelenik.

- A darab nagyban a Bárka társulatának tagjain alapszik. Hogyan születtek meg a karakterek és a köréjük épülő történet?

- Abban biztosak voltunk, hogy nem akarunk egy meglévő mesét átírni. Abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy tudtuk, kinek írunk: ismertük mindenkinek a színészi tulajdonságait, színészi jelenlétét, megpróbáltunk abból kiindulni, hogyha egy adott emberre gondolunk, mi jut róla az eszünkbe. Viszont ilyen esetben nem szabad megengedni, hogy a darabban arra menjünk rá, hogy az adott színész milyen, mert akkor abban neki nem lesz feladata. Inkább azon van a hangsúly, hogy azáltal, hogy ismerjük, olyan feladatot tudjunk adni neki, amit kihívásnak fog érezni, és ha ügyesek vagyunk, szeretni is fogja. Valaki például azt, hogy eljátszhat egy szerencsétlen figurát, pedig az életben nem sokan gondolnak rá így, valaki meg azt, hogy a karakterével szemben végre egy szerelmes hőst alakíthat.

- Zeusz Zoli bácsit, a főistent Seress Zoltán, a Bárka igazgatója játssza: ebben azért van némi áthallás.

- Kétségtelenül mindketten, a mitológiai és a budapesti „Zeusz" is az igazgatói hivatást gyakorolja, de itt meg is szűnik a közös nevező a figura és az élet között. Ez is egy jó példa arra, hogy vettük az életbeli alapokat egy karakternél, majd innen kiindulva egész mással töltöttük fel a szereplőt, mint a valóságos élet.

- Meglepően nyitottan gondolkodtok a gyerekközönségről, nem csak az előadásokon számítotok rájuk.

- Megnyitottuk a kapukat, hogy akit ez érdekel, jöjjön be a próbára. Szerintem egy gyerek számára nincs annál izgalmasabb, mint azt látni, hogy hogyan működik egy színház, illetve a próba maga. Általában mindenki csak egy kész terméket kap, ami jó esetben izgalmas. Ennél csak egy izgalmasabb van: hogy a próbafolyamat során ez hogy alakul ki, mennyi minden történik egy ilyen próbán, mennyi vicc hangzik el közben, mennyi hirtelen megszülető csoda tűnik elő, majd hamvad el egy pillanat alatt. Emellett jelmezterveket is várunk: hozzák be, mondják el, hogy ők hogyan gondolkodnak erről. Fontos, hogy ezt meg lehessen beszélni, vitatni velük, ne pedig az legyen, hogy a gyerek rajzol valamit, és semmiféle visszajelzést nem kap, csak azt látja, hogy egy bácsi egy hét erejéig felszögezi a rajzát a falra kiállítás címén.