Egyedül nem megy

- Mi a te első gyerekszínházi élményed?

- Nyilván megvolt Mazsola és Süsü a magyar tévéből, de gyerekszínházi élményem nincs, mert ott, ahol én születtem, nem volt gyerekszínház, a legközelebbiig, Szabadkáig meg hatvan kilométert kellett volna utazni. Tudom, ez ma már nevetségesen hangzik. Különben az első felnőttszínházi élmény is viszonylag későn, 14-15 éves koromban ért a Revizorral és a Leláncolt Prométheusszal.

- És felnőttként, színészként mi volt az első gyerekszínházi élményed?

- Magyar Öcsivel csináltunk még Újvidéken egy gyerekelőadást Hol lakik a boldogság? címmel. Két bohócról szólt a történet, és volt egy meseládánk. Tájelőadásra készült a monetáris szempontokat sem mellőző a vállalkozás. A körülményekhez tartozik, hogy 1999-et írtunk, épp bombáztak, pénznek nyoma nem volt, a színház nem tudott működni, Öcsinek pedig volt egy használható forgatókönyve, amit addig-addig pofoztunk, hogy lejátszottunk belőle hatvan előadást. És azt hiszem, a végeredmény nem is lett olyan rossz, mint amennyire lehetett volna. Közben viszont iszonyatosan féltem a gyerekközönségtől. Akkor jöttem rá, hogy nem tudok a gyerekekkel kommunikálni.

- Miért nem?

- Színészként nem tudtam megtalálni velük a megfelelő szintet. Azt, ahol én őt nem veszem hülyére, mert hülyére nem lehet venni a gyereket, ugyanis sokkal okosabb, mint gondolnánk, de nem is vagyok túl „komoly" vagy elvont, ami meg nem jut el hozzá. Az volt a reveláció a Rettentő görög vitéz kapcsán, hogy a báb ebben mennyit segíthet, hiszen közénk kerül egy eszköz, ami hiteles, az ő világában érvényes figura. Ettől pedig az én színészi frusztrációm megszűnt. Mert én, kérem szépen, csak mozgatom Thészeuszt, nekem ahhoz, amit mond vagy ami disznóságot csinál, semmi közöm. Megteszek minden tőlem telhetőt, de eggyel hátrébb lépve én csak mondom a szöveget, minden más feladat már rá hárul, a felelősség az övé. Ezt a kicsit már brechti dolgot viszont nagyon szeretem.

- Akkor szerelem volt első látásra ez a műfaj?

- Nem mondanám. Amikor ilyen-olyan kacskaringók után a Stúdió K-ba keveredtem, és Fodor Tamás elmondta, csinálna egy gyerekelőadást velem, az első reakcióm az volt, hogy én ezt nem csinálom meg. Félek a gyerekektől, báb azóta nem volt a kezemben, hogy a vadászt játszottam az óvodában... Tamás nyugtatott, hogy gond egy szál se, tapasztalt kollégák lesznek mellettem, vágjak bele. Aztán azon kaptam magam, hogy kezemben a báb, és próbálunk. Onnan meg nincs visszaút, nincs idő lelkizni. Szerencsére óriási segítséget kaptam a többiektől, Hannus Zoli, Nyakó Juli, Homonnai Kati, Lovas Dani annyira profik, hogy a bábos részt már akkor megoldják, amikor én még épp csak felemelem. Más körülmények között ez képtelenség lett volna.

- Mennyi ideig próbáltatok?

- Kétszer annyi ideig, mint egy normál előadást. A báb- és az élőszínház között szinte csak annyi az érintkezési pont, hogy valaki valamit csinál a színpadon és valaki valamiért azt nézi. Legalább annyira más, mint a kis- és a nagypályás foci. Emberek játsszák mindkettőt kapura, de azon kívül nincs egyezés a technikában. Itt nincs emlékpróba, mert mire emlékszik a báb?! Csak ül, nem hajlandó magától arrébb menni, mondhatsz neki bármit. Nem fog ösztönből reagálni arra, ha rákiabálsz. Cserébe nem fog improvizálni, a százhetvenedik próbán is ugyanúgy viselkedik, ahogy az elsőn. Megkapod a szerepet, elolvasod, elképzeled magadban a figurát, összerakod, helyzetekre gondolsz, ami remek, de aztán jön az olvasópróba utáni első próba, amikor ott a kezedben a báb, és mindent azzal kell megoldanod. Megtanulni azt, hogy nem, nem rólam szól a mese, hanem mindent mandinerből kell megoldani, hogy nem én nézek a kollégára, hanem a báb néz a másik bábra... Egy bábszínész nyilván kiröhög emiatt, ami jogos is, mert neki ez evidens, nekem viszont iszonyatos munka és nagyon jó iskola.

- Két éve játszod az előadást. Legyőzted már a frusztrációt?

- A szabadság lendített át, az, hogy a báb mindenre képes, amit a mozgatók kihoznak belőle. Simán felmászik a falon vagy ugrik egy szaltót. A műfajban rejlő lehetőségek nagyobbak, a lehetőséghez vezető eszközök viszont szűkösebbek, mert technikailag munkásabb. Arra kényszerít, hogy elkezdj gondolkodni például az anatómiáról. Van egy animációs eszköz a kezedben, akinek el kell jutnia A-ból B pontba. Vagy le kell ülnie. Jó, de hogyan jársz? Hogyan ülsz le? Leteszed a bábot, megcsinálod a mozdulatot magad, megfigyeled, felveszed a bábot, megpróbálod vele csinálni ugyanezt. Aki ért hozzá, annak persze, hogy nem ilyen bonyolult...

- És most már nem félsz a gyerekektől?

- Thészeusz megvéd! Velem nem is foglalkoznak, lekötik őket a kalandok. A görög mitológia ellenére nem lett a történet életidegen. Van egy nagyon szimpatikus fiú, aki nem makulátlan. Rettentő vitéz, de tud rettentő gyáva és rettentő buta is lenni. Nagyon emberi, nagyon kiskamasz, aki nem tudja, hogyan lásson neki a feladatnak, de aztán segítséggel megold mindent, mert végtére is tehetséges gyerek. Bár nem amerikai szuperhős, valahogy azonban mindig jól keveredik ki a slamasztikából ez a szerethető nyurga kamaszkölök. Előadás előtt és szünetben hallottam gyerekektől, hogy többedszerre nézik, magyarázzák a haveroknak, mi következik majd, közben viszont figyelnek, mennek az előadással. A legjobban a nyolc-kilenc évesek veszik a poénokat, de volt már hat hónapos nézőnk is, akiről az anyuka utána elmesélte, hogy kétszer harminc percig a gyerek még soha nem volt csöndben.

- Játszottátok az előadást Újvidéken is. Ott hogy fogadták a gyerekek, akik azért valljuk be, ehhez a fajta gyerekszínházhoz nincsenek hozzászokva?

- Kétszer játszottuk, és mindkétszer azt éreztem, sokkal sűrűbb a figyelem. Az első tíz perc arról szólt, hogy becsukódjon a szájuk a meglepetéstől. Hogy azt, amit a Shrekben láttak, élő 3D-ben is meg lehet csinálni. A felnőttek meg tobzódtak. Ott revelációnak hatott az is, ami itt már nem.

- Rákaptál a gyerekszínházra?

- Azóta több gyerekelőadást nézek a szakmai kíváncsiság miatt. Úgy érzem, a szakma amolyan B kategóriás színháznak tekinti a gyerekszínházat. Azért mondhatom ezt, mert bevallom, bennem is volt ilyen, pláne akkor, ha rossz gyerekelőadást néztem vagy nézek. Nem hangzatosság, de egy gyerekelőadásnál, ha jó, tényleg kevéssé látszik a befektetett energia, ha viszont nem jó, az izzadságszag mindennél jobban érződik. És ezt a különbséget nem biztos, hogy a szakmában mindenki a helyén kezeli. Álmomban nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz csinálni. A jövő évadban még lesz egy gyerekpremierem, az Aranykulcsocska, utána azonban bármennyire is megszerettem a műfajt, egy kicsit ebben a tekintetben pihenni fogok.

- És gyerekelőadás rendezéséhez nem jött meg a kedved?

- Tudok a bábelőadásban működni, de a jelrendszerét nem látom még teljesen át. Rutint kell szereznem, és a képi gondolkodásom, az animációs érzékem is máshol tart még. Élőszínházi gyerekelőadás viszont már nem érdekel. Nagy felelősség gyerekeknek előadást csinálni, mert közhely, de ha nem fogod meg, ha nem érdekli, akkor bizony látványosan nem érdekli, és csak azért nem fogja végignézni, mert X vagy Y rendezte, és azt mondják a szülők vagy a kritikusok, hogy márpedig ez az előadás jó. Az első rossz élmény után pedig elveszíted, mert nem tudod újra bevinni a színházba.

- Milyen érzés színészként, amikor díjat kapsz az alakításért, mert ez azért Thészeuszon is múlt?

- Még csak hogy rajta! Tudod, hány olyan helyzet van, pláne egy annyira kezdőnél, mint én, amikor az untermann azt mondja a tapasztalata miatt, hogy egy mozdulat lehetetlen? Én vagyok Thészeusz a feje, a hangja, esetleg az egyik keze, de ott a két lába, a másik keze, a törzse. A Hannus, a Nyakó, a Lovas, a Homonnai, úgyhogy az oklevelet szét kellene darabolni.