- Jelentett-e kihívást számodra, hogy egy koreográfus- rendező készítette az előadást?

- Yvette nagyon izgalmas, mozgásművészeket megszégyenítő feladatot talált ki, amelyeket megpróbáltam minél jobban kicsiszolni, hogy eleget tegyek a kérésének, és én is jól érezzem magam bennük. Ha olyat kért tőlem, amit nem tudtam először teljesíteni, bent maradtam a színházban délutánonként és gyakoroltam. Elmondhatom: kézen állni, pördülni, majd lihegés nélkül elmondani a szöveget nem könnyű feladat. A mozgásbeli hiányosságaimat színészettel próbáltam kompenzálni, amit Yvette nagyon értékelt.

- Többet kért tőled, mint amennyit magadtól megcsináltál volna?

- Tulajdonképpen igen. Az ötletei határtalanok. Nagyon izgalmas fantáziájú és mozgáskultúrájú koreográfus. Teljesíteni kell nála, nincs idő bénázni. Ha beleteszi a színész a saját kreativitását is a munkába, nagyra értékeli. Tulajdonképpen mozgásszínházat hoztunk létre, azzal a különbséggel, hogy ez az előadás gyerekeknek szól, valamint tele van prózával, énekkel.

- Összehasonlítva magadat a Rozsda lovaggal, te magad mennyire vagy küzdő típus?

- Mivel most kerültem ebbe a színházba, ez az első évadom, jól akarok teljesíteni. Harcos lovag vagyok magam is.

- A színművészeti egyetem elvégzése után egy független társulathoz, a KoMá-hoz kerültél, majd onnan ide, ebbe a belvárosi kőszínházba. Milyen tapasztalatokat gyűjtöttél össze a két, elég eltérő színházi formában?

- Az alternatív társulatnál nagyon sok alázatot tanultam mindenféle színházi szakma iránt. Kis csapat voltunk, mindenki mindent csinált. Egyszerre voltam díszítő, takarító, szervező, kellékes, rendező és persze színész. Ez mind a javamra vált. Három év után, mikor most átkerültem egy kőszínházba, mindenkinek a munkáját tudom értékelni, sőt, hozzá is tudok szólni, hiszen ismerem a mechanizmusokat.

- Elég hamar „meseszakos" színésszé váltál, itt a Tháliában is egy gyerekdarab címszereplője vagy.

- Mivel a KoMá-val középiskolásoknak készítettük az előadásainkat, rendszeresen jártunk iskolákba, közeli kapcsolatot alakítottunk ki a gyerekekkel. Lett abban is tapasztalatom, miként kell nekik fogalmazni, mire hogyan reagálnak. A Rozsda lovagban találkozom a pályám során az eddigi legapróbb közönséggel, akiknek valaha játszottam. Már hároméves kortól várjuk a gyerekeket. A kicsiknél pillanatok alatt lelepleződik minden, ami nem őszinte. Ha valami nem stimmel számukra, rögtön kiabálni kezdenek, vagy egyáltalán nem reagálnak. Érdekes meglepetésként ért bennünket, milyen feszítetten figyelnek végig, bár a hetven perc alatt nem is sok időt hagyunk nekik arra, hogy lankadjon a figyelmük. A mai multiplex rajzfilmek forgataga lehengerlik a gyerekeket, Bozsik Yvette pont ilyet csinál színházban. Egyre fokozódnak a hatások, egyre izgalmasabb dolgok történnek a színpadon. A gyerekek érzelmileg is követik az eseményeket. Van egy pont az előadásban, amikor Szabó Győző kiszól hozzájuk, ott megtörik a fegyelem, onnantól felkiabálnak nekünk a színpadra is. Minden korosztályhoz szól az előadás, vannak felnőtteknek szóló viccek is benne. Egy hároméves gyereket már önmagában leköt a színessége, mozgalmassága, ezen felül megfogalmazunk számukra gondolatokat is, hogy többféle élménnyel induljanak haza.

- Mit üzentek a gyerekeknek?

- A Rozsda lovag azzal együtt, hogy bátran harcol, esendő is. Megijed például, ha leesik egy mellette egy csavarhúzó, de persze ettől még megy előre rendületlenül. Ettől emberközeli, szerethető figura.

- Milyen feladat vár rád még ebben az évadban a Thália Színházban?

- Próbáljuk már Bereményi Gézától és az ő rendezésében a Kincsem című darabot. Eredetileg egy istállófiút alakítottam volna, aztán Géza írt számomra egy másik szerepet. Ilyen soha nem történt még velem. Festecsics grófot alakítom, aki szerves része a történetnek. Én vagyok a tulajdonosa a keszthelyi birtoknak, ahol a történet szerint megszervezek egy lóversenyt, bírósági engedéllyel. Arisztokrata világot tár elénk a darab, megmutatja, hogyan változtat meg sorsokat a csoda kanca. Érdekes színházi helyzet, hogy egy író saját maga állítja színpadra a művét, de Géza elég laza ebben, a színészek szájára írja a szöveget, ám még így sem könnyű elmondani azokat a régi stílű, kacifántos mondatokat, mint: „Ha visszautasítod a kegyet, nem tudhatom úgy tompítani a szót, hogy a megtorlás rólad elhárulhatna, s hogy rám is háruljon abból, azt magamnak meg nem engedhetem."  Még messze van tőlem a figura, törekszem rá, hogy emberközelivé tegyem.

- Általában laza, kötött sapkás figurákat szoktál játszani. Mekkora kihívás most belehelyezkedni egy merevebb, arisztokrata világba?

- Színész vagyok, megoldok mindenféle feladatot. Ha kell, ledobom a kötött sapkát és oldalra fésülöm a hajamat. Felveszek egy frakkot, felkapok egy sétapálcát és egy méregdrága cipőt. Minden feladatban arra törekszem, hogy őszintén tudjon megszólalni az, akit játszom. Ehhez néha muszáj iróniát használni, egy-két kikacsintós, „kötött sapkás" pillanatot, természetesen úgy, hogy megmaradjon az eredeti karakter stílje. Az évad legvégén lesz még egy bemutatóm. Az alternatívoknál megszoktam, hogy egy méterre ülnek tőlem a nézők, most itt, a Thália stúdiójában is lesz egy ilyen feladatom. Vékes Csaba rendez egy szerelmi történetet, ám ennél többet egyelőre nem mondhatok róla.

- Most itt ülünk egy belvárosi, elegáns kőszínházban. Szeretnél még kapcsolatot tartani az alternatívokkal is?

- Nagyon szeretem, amit képviselnek, a teljesen nyílt fogalmazást, azt, hogy görbe tükröt tartanak az emberek elé. A merész ötleteket, hogy akár egy buszon is eljátszhatunk egy előadást. Ugyanakkor nagyon vonzott az a világ is, ahol nem kell nézők után futkorászni, ahol nem nekem kell felszerelni a reflektort. Ahol jelmezben játszhatok, nem otthonról hozott ruhákban. Ahol kizárólag színész lehetek. Ha lehet, egyszerre szeretnék jelen lenni mindkét közegben. Mind a kettő én vagyok.