Látszólag a szokásos ismerkedési formulákkal indult a találkozó, de hamar kiderült, hogy az iskolára, az írásra-olvasásra és gondolkodásra irányuló obligát kérdések céltudatosan tartanak valahová, egy jobbára ismeretlen, tanórákon kívüli területre, ahol az érzés és a test dominál. A szegedi Thealter szervezésében, a Reök palotában megtartott foglalkozáson M. Kecskés András mozgásművész vezette új utakra a gyerekeket, amihez Góbi Rita asszisztált.

Tizenöt percig tartott a ráhangolódás párnákon a földön ülve, s csak ekkor jött el az ideje annak, hogy cselekvéssel illetve mozgással folytatódjék az óra. A világ leghétköznapibb aktusa következett, mindenkinek be kellett mutatkoznia. A dolog egyszerűnek tűnt, ám M. Kecskés elégedetlen volt, mert vagy "nem akarta" meghallani a szemérmes motyogást, vagy nem fogadta el a kényeskedő artikulálást. Addig ismételtette, míg határozottá és csengővé nem váltak a hangok, s közben az alanyok észre sem vették, hogy a gyakorlatok valójában arra irányulnak, hogy bátran és gátlások nélkül vállalják magukat. Csak ezután vette kezdetét tevőlegesen is a közös, testtudatos munka. Rögtön azzal, hogyan kell egyenesen állni, s közben miként összpontosíthatunk a kezünkre, a lábunkra, sőt a nyakunkra, a vállunkra és a csípőnkre. Ha ez sikerül, azt is tapasztalhatjuk, hogy törzsünk részeit egymástól függetlenül, külön-külön, akár ellentétesen is irányíthatjuk. (Az érthetőség kedvéért M. Kecskés egy ütemnyi Michael Jackson koreográfiát imitált óriási sikerrel, ám itt és most nem a break volt a cél, az csupán rávezető illusztrációként szolgált.)

"Be vagy zárva egy hasábba!" - szólt az újabb instrukció, s a gyerekek ráérezvén a testük fölötti fegyelemre, szorgalmasan tapogatni kezdték a körülöttük lévő, függőleges sík lapokat. A korlátok közül kitörve egy felszabadult szobor-pózba vágták magukat, majd egy hosszabb blokkban a természet folyamatainak és törvényszerűségeinek az imitálásába merültek bele. Ekkor támadt először olyan érzése a kíváncsiskodó kívülállónak, hogy kezd kiesni a körből (ami a későbbiekben csak fokozódott), mivel a lépésről lépésre, szinte észrevétlenül megteremtett kohéziós erő mostanra már láthatóan működött. Ettől kezdve, ami a teremben zajlott, kizárólag a játszók ügye lett, élvezet volt nézni, ahogy a gyerekek reakcióideje feladatról feladatra csökken, s hogy az instrukciókat feszengés nélkül, egyre nagyobb beleéléssel követik.

Magokká váltak a padlón, majd fákká növekedtek, erdőt alkottak, s elégtek az erdőtűzben. Aztán a földet elárasztotta a víz, a hullámok magasra csaptak, tombolt a vihar, végül minden elcsendesedett.

"A Föld szelleme működik" - mondja M. Kecskés András, de mi úgy véljük, inkább az övé, hiszen a kezdeti, kétfrontos felállás (ő és a csoport) mostanra zárt láncú közösséggé egyesült, amelyben mindenki egyet akar.

Negyvenöt percet vett igénybe a rávezető tréning, amelynek során - miként Góbi Rita fogalmazott a rendhagyó óra végén - "a gyerekek megismerkedtek a játéknyelv alapjaival, fokozódott az egymásra való odafigyelés képessége, s felszabadult bennük az utánzás bátorsága. A célunk a legfiatalabbak kortárs kultúrához való közelítése, ami csak úgy lehetséges, ha közösen törjük fel azokat a kódokat, amelyek a mozgásművészet megértéséhez szükségesek. A folyamatban egy másfajta, a hétköznapitól elütő struktúra aktív részeseivé válnak, s a megszerzett belső élmény nyitottabbá teheti őket a befogadásra."

Az utolsó negyedóra a mese életre keltésével telt - persze M. Kecskés irányításával, aki karvezetőként továbbra is dirigálta az eseményeket -, amelyben nem csak a főbb figurák, de az erdőt, vihart, vizet, s a dobokkal égzengést produkáló többiek is lelkesen teljesítettek.

A happy end után a résztvevők egyenként, a nevük bemondásával búcsúztak, már nem félős, de felszabadult, öntudatos kis lényekként. Egy órával ezelőtt húszegynéhány harmadikos érkezett a szokásosan laza, klikkesedő iskolai halmazban, a végén pedig húszegynéhány felszabadult kisember vett búcsút alkalmi mesterétől. A tánc a közösség művészete - hirdeti Góbi Rita élőszóban és a honlapján - ebből kaptak (és kapnak még), remélhetően nem csak múló ízelítőt az alkotóktól a szerencsések.