- Épp amikor beszélgetünk ér véget hivatalosan a Weöres-év, amiben a Kaláka is tevékenyen részt vett. Mit jelentett Ön számára Weöres Sándor? Ha jól tudom személyesen is ismerték egymást...

- Nagyon korán, szinte rögtön a megalakulásunkat követően elkezdtük játszani a verseit. Valamikor talán '70-ben lehetett, hogy lejött egy koncertünkre, utána meg dedikált nekem egy kötetet.  Azt írta bele: „Gryllus Dánielnek Weöres Sanyi". Teljesen szíven ütött a közvetlensége, a természetessége. Nagyon sokat jelentett az, hogy ismerhettem, és hogy még életében énekelhettem a verseit. Volt olyan, hogy azt mondta: „na, ezt a két sort kijavítom, úgy jobban fog passzolni a dallamotokhoz". Sohasem tekintette az életművét olyan megváltoztathatatlannak, megmásíthatatlannak, mint sokan manapság.  

- Tudható Weöresről, hogy sokszor konkrét dallamokra írta meg a szövegeit. Ez mennyire befolyásolta a dalszerzés folyamatát?

- Az nyilván látszik, amikor valaki egy verset egy dallamra ír meg, nekünk ebből elsősorban csak a ritmikát kell figyelembe vennünk.  Bizonyos értelemben mindig is bevett szokás volt, hogy a költők dalokra írják meg a verseiket, gondoljunk csak az ókoriakra, vagy Balassira, Csokonaira. Ők szinte minden esetben fix dallamokkal dolgoztak.

- A Kaláka mindig is híres volt gyerekdalairól.  Menyire kell másképp zenét írni a gyerekeknek, mint a felnőtteknek?

- Ez attól is függ, hogy mire szánják az adott dalt, tehát hogy egy előadó magának írja azt, vagy épp azt szeretné, hogy a gyerekek is el tudják könnyen énekelni. Kodály például nagyon sok olyan dallamot szerzett, amihez aztán Weöres költötte hozzá a szöveget - ezek jelentős része pedagógiai célzattal született meg. Vilmos öcsémnek (Gryllus Vilmos) is nagyon sok olyan dala van, ami azoknak a hangközöknek és hangterjedelmeknek a figyelembevételével írt, amiket még a gyerekek is el tudnak énekelni. Ha a cél az, hogy magunknak csináljunk egy gyerekdalt, akkor a saját képességeinket vesszük figyelembe - ez persze nem feltétlenül jelenti azt, hogy a gyerekek ne tudnák megtanulni.

- Közel négy évtizede vannak a pályán, mit lát, mennyire változtak meg a gyerekek reakciói ezekre a dalokra?

- Nagyon nehéz erről általánosságban beszélni, nyilván az idők során mi is nagyon sokat változtunk és hát a gyerekek is.  A változás teljesen természetes folyamat: mindig minden változik. Ehhez vagy alkalmazkodik az ember, vagy észre sem veszi, és már alkalmazkodott is.

- Tavaly indították útnak a Kaláka Koncert Kicsiknek sorozatukat. Kicsit ezekről mesélne?

- Sokat játszunk úgy koncerten, hogy ott van 4-500 gyerek, a hangszereink erősítőről szólnak, ezáltal pedig az egész egy kicsit személytelenné válik. Most ezzel a Marczibányi téren beindított Kaláka Koncert Kicsiknek akciónkkal szeretnénk újra megteremteni családias, közvetlen koncertek hangulatát. Nem akarunk nagyobb közönséget 50-60 embernél, cserébe viszont havonta akár háromszor is játszunk - legközelebb február negyedikén.  Ezeken a délelőttökön úgy ülünk egy szobában, mint egy nagy család, anyukákkal és apukákkal, közben pedig nincs szétválasztva a színpad és a nézőtér, a gyerekek is a hangszereink valódi, akusztikus hangját hallhatják. Közben pedig ha épp szaladgálni támad kedvük, akkor szaladgálhatnak, ha énekelni akarnak velünk együtt, hát akkor énekelnek.  A szülők pedig mindig boldogok, mert látják, hogy a gyerek örül a muzsikának és a költészetnek.  Ez nekünk is nagyon jó érzés.

- Zenészként mennyire más izgő-mozgó gyerekeknek koncertet adni, mint fegyelmezetten ülő felnőtteknek?

-Hát ez bizony azt jelenti, hogy nekünk nagyon jól kell játszanunk. Ha nem így történik, akkor a gyerekek elkezdenek unatkozni.  Ez óriási kihívás. Ezzel persze, nem azt akarom mondani, hogy mondjuk egy nagy, gyereknapi rendezvény nem tud óriási élmény lenni, csak éppenséggel mások a feltételek, más olyankor a viszonyunk a közönséggel.

-Ezeken a családias koncerteken rengeteg szülővel találkozik, akik egykor maguk is a Kalákán nőttek fel. Szokott kapni visszajelzéseket tőlük?

- Hogyne, éppen most történet egy ilyen eset. Van nekünk ugye egy betlehemezős koncertünk, ahol lassan huszonöt éve mindig felhívunk magunk közé egy bátor kis jelentkezőt, aki aztán velünk énekel. Most is volt legutóbb egy kislány, aki elénekelte az Üdvözlégy kis Jézuskát.  A koncert végén aztán, amikor már dedikáltunk, odajött ez a lány a mamájával, akiről kiderült, hogy egykor kislányként maga is állt velünk a színpadon.  Idén leszünk 45 évesek, tehát ha jobban belegondolok, akár mostani nagymamák is lehettek ott a korai koncertjeinken - több generáció szeretetét is élvezzük, és ez egy nagyon megtisztelő dolog. Ugyanakkor pedig óriási felelősség.