A három kismalac ismerős története (népesebb szereplőgárdával) tulajdonképpen A tücsök és a hangya példázatának egyik változata: ha valaki nem gondoskodik jó előre a jövőjéről, pórul jár. Igencsak tanulságos és aktuális történet, ha nem sikkad el az eredeti közlendője. A szegedi bábszínházban viszont ez majdnem megtörténik, mert az előadás "musical típusú" formát kapott, vagyis bizonyos helyzetekben a szereplők dalra fakadnak, s a hangulati betétek kissé ellazítják, s el is csúsztatják a lényegről a figyelmet. Mindazonáltal Luptovits László zenéje feltűnően erős pontja az előadásnak, különösen a karaktereket és a mozgásokat kísérő aláfestésekben, s nem ő tehet róla, hogy hosszúnak tűnik az egyórányira nyújtott játékidő, amit a kicsik viselkedése - mi sem természetesebb - óramű pontossággal, úgy negyvenöt perc elteltével egyértelműen jelez.  

Hogy mitől lett nyúlós az egyébként kurta mese? Például a Manó (Balasi Jolán) beiktatásától, "aki" nyitányként látványos marionett magánszámként varázsolja elő az elkövetkezendő mesét a kalapjából, emellett narrálja, le- és bevezeti a jeleneteket. De még sem az "ő" jelenése a felesleges elem, hiszen a figura játéka gyümölcsözően metakommunikatív, megjelenítése látványos és szellemes, ellenben a malackák dalolásából és monologizálásából lett volna mit lecsípni (régi nóta a dramaturg hiánya) és ezt-azt átigazítani. Fazonírozásra szorult volna például az a mondóka - mondanunk sem kell, hogy a szemüveges szorgalmasé -, amelyik alfát, bétát, hegyesszöget és tompaszöget sorol fel a házépítés nélkülözhetetlen elméleti alapjaként az óvodásoknak, s néhány értékes percet a malacidentitást kötelezően kifejező, szapora sikítozások megnyirbálásával is lehetett volna nyerni. A két szélsőséges, verbális (?) kifejezési mód együttese ugyancsak megkérdőjelezi az ajánlott korosztály meghatározását, amin a dialógusok szókincse sem könnyít, a felnőttek által elképzelt, gyerekszáj típusú megszólalások. Rátétek nélkül még jobban értettük volna, hogy az előrelátás hasznos dolog, s talán az is jobban kidomborodott volna, hogy hiába jó szándékúak és szórakoztatóak a többiek - az énekesnői álmokat dédelgető Lola (Nikodémusz Hajnalka) és az elkényeztetett legkisebb Miki (Diószegi Ágnes) - pozitív hős csak egy van, az enyhén koravénre sikeredett Piki (Rózsa Teodóra).  

Adela Moldovan aradi rendező évek óta stabil pontja a szegedi évadoknak, anno marionett kurzust is tartott az itteni bábszínészeknek és szerte az országban. Ez a technika a fő profilja, s az előadás is erre épül. A tervezést is (Eustatiu Gregorian) ez határozta meg, az viszont más kérdés, hogy a zsinóros mozgatás lehetőségei az anatómiailag erre alkalmasabb farkas hálás szerepében (Szalkai Dénes) teljesednek ki a leginkább.

Szeptember közepére már ki is rukkolt a bábszínház a második őszi premierrel, Benedek Elek három meséjével Kövér László igazgató rendezésében. A beszédes Mesemondók cím tényleg szinte csak ennyit jelent, bár, a hely szelleméből adódóan a színészek elbajlódnak a közbeiktatott bábozással és a nehézkes díszletezéssel is. Ennek a megjelenésnek (erre cseréltük le az erős túlzásnak ható "darab" szót) se a bábszínházhoz, se annak mai állásához nincs sok köze, leginkább az otthoni esti mese házilagos feltupírozására emlékeztet, amikor anyu vagy apu a megfelelő babával illusztrálja a történetet. Szó, mi szó, a színházi körülmények emelkedettebb miliőbe helyezik az egyébként unalmas előadást, s így a gyerekek - akikre ezek szerint elementáris hatást gyakorol a dobozszínházi miliő és a tiszteletteljes nézőtéri sötét - illő respektussal nézik végig ezt az egészet.

Vagyis azt, hogy a színészek belépnek a színpadra, majd egymás után belekezdenek A farkas és a róka, a Tűzmadár, végül a Világszép nádszálkisasszony mesékbe, melyek bizonyos pontokon bábozással dúsulnak és dramatizálódnak, de a menet rendre visszatér az eredeti kerékvágásba, s ahogy kezdődött, szövegmondással végződik a történet. Sajnáljuk a vérbeli játéktól megfosztott színészeket - Rácz Mihály, Rózsa Teodóra, Szalkai Dénes -, s az elszalasztott lehetőségeket, hiszen a hibrid előadás ebben a formában a mese szimbolikus rétegeit is lepucolta, s a bábszínház adta (volna) lehetőségek csupán felületes illusztrációként alkalmazódtak.

A Három kismalac a maga konzekvens módján, a klasszikus bábtechnikával és a lineáris cselekményvezetéssel, bár nem téved új utakra, de legalább teljesít egyfajta bábszínházi alapkövetelményt, a Mesemondók című előadás azonban még az élőszereplős formációban és a meseszövés labirintusában rejlő lehetőségeket sem használja ki. Pedig ha mást nem is, legalább azt az aktust fel lehetett volna eleveníteni, ahogyan a fabula formálódott hajdan, a hallgatók közbeszólásaival és tapasztalataival tarkítva. Ugyanis a mese ettől lesz mindenkié.

Kövér Béla Bábszínház, Szeged

A három kismalac, Mesemondók