Azokról a húros hangszerekről, amelyeket 17. század előtti elődeink hegedűnek neveztek, viszonylag keveset tudunk. Az Európa-szerte elterjedt pengetett és/vagy vonóval megszólaltatott lantféle hangszerek Magyarországon is ismertek voltak. Ilyen volt a magyar hegedű, amelynek nyaka és teste egy darab fából készült, a hangszertest alakja hosszúkás négyszögű volt. Még a 20. században is előfordult, hogy egy darab fából vésték a hegedű testét, de ennek mintája már a modern gyári hegedű volt. Az utóbbi másfél-két évszázadban a „népi" hegedűk szerkezetüket tekintve ugyanolyan hangszerek, mint a modern szimfonikus zenekarokéi. A közönséges hegedűtől hangolásában különbözik a közép-erdélyi és kalotaszegi vonós zenészek csupán kíséretet játszó háromhúros kontrája. Kíséretben amúgy sem használt E-húrt eleve nem tesznek rá, a többi húrját áthangolják. Abból a célból, hogy a kontrás mindig hármashangzatot játszhassék, vagyis a három húrt azonos időben, azonos erővel szólaltathassa meg, a húroknak azonos szinten, laposra faragott pallón kell feküdniük. A hegedű minden más népi hangszernél kitartóbb gyakorlatot, hosszabb felkészülés rátermettséget kíván. Ezért elsősorban hivatásos vagy félhivatásos zenészek, mindenekelőtt cigányzenészek hangszere. (Sárosi Bálint nyomán)

Magyar népi hangszerek: A népi hegedű és a kontra

2011. szeptember 17. 11:00 Művészetek Palotája - Üvegterem

Km.: Pál István "Szalonna" és barátai