Nem, nem arról van szó, hogy rosszra tanítanák a gyerekeket az előadások, mert szó se róla, elénekli Hófehérke és a hét törpe, hogy evés előtt tessék kezet mosni - más kérdés, hogy utána Hófehérke percekig áll az asztalon -, de amit kapnak látványban, dramaturgiában és/vagy színészi játékban, az a nyolcvanas évek legsötétebb pillanatait idézi fel. Én legalábbis addig emlékszem vissza. De ha a Szamba című film úttörősárkányos-mesejátékos jelenetét felidézi a kedves olvasó, akkor talán plasztikusabbá válik, mi szomorít el. És - egyetlen kivétellel, amire még visszatérek - a meghívott versenyelőadások is ezt a stílust követik.

Nem vagyok hajlandó felmentést adni semmiféle anyagi nehézség, a költségvetési intézményeket érintő általános elvonások miatt sem. Az, hogy a gyerekeket hülyének nézik, nem bíznak bennük, nem tekintik partnernek - az ugyanis nem a partneri viszony, hogy a színész kiáll a rivaldába és hatalmas gesztusokkal, tágult pupillák, nagy szemforgatások és tökéletesen természetellenes hanghordozások közepette szájbarágósan monologizál. Zavaros, összecsapott a történetvezetés, hiányoznak a szituációk, ötlettelen, ocsmány a játéktér, a nagy realisztikusságra törekvés két darab, görgőre szerelt, forgatható díszletelemben merül ki, ordít mindenről az olcsóság és az igénytelenség, a zene pedig ízléstelen szintiprüntyögés full playbackkel kísérve.

Ezer szerencse, hogy ebben a szellemi sivatagban a csecsemőszínházi produkciók - ezek sorát nyitotta a Kolibri Gyermek- és Ifjúsági Színház Tekergője - naponta egy alkalommal oázist jelentenek, illetve a német Theater Metronom Senkit nem hívnak Elisének című előadása is valahogy belekerült a versenyprogramba. A történet egyszerű: egy kislány megtalálja a nagymama naplóját a padláson, és több évtizedet ugrunk vissza. A második világháború idején járunk, amikor egy fiatal lány csak várja, csak várja a vonatot, és természetesen egymásba szeretnek az állomásfőnökkel. Az első hallásra sziruposnak ható sztorit a burleszk stílusjegyei zökkentik ki, és annak ellenére, hogy a gyerekek nem értették a nyelvet - a jó minőségű angol és román feliratot inkább a szülők olvasták -, a nézőtéri megnyilvánulásokból ítélve tökéletesen "mentek" az előadással.

Nem kell 10, 100, 1000 mese - ez a fesztivál szlogenje -, elég lenne 1 is. Lehetne az klasszikus, az eddigiek közül a helyi, tavaly legjobb művészi rendezésért díjazott Hófehérke és a hét törpe (milyen lehetett a felhozatal?!), az egyébként izgalmas díszletű, de a lengyelországi Rzeszówból érkező enervált, statikus, nehezen követhető Alice Tükörországban vagy a kisinyovi Aladdin, esetleg teljesen jelen idejű, a Barbie-rózsaszínnel és a hamburgerzabálástól elhízott (mű)pocakkal a mára reflektáló, Playstationt emlegető, absztrakt terű, virtuális és valódi valóság között ugráló belgrádi A kék nyúl - kizárólag a minőség számít. Az unott rutin és az öncélú marháskodás egyaránt megbocsáthatatlan bűn. Itt egyelőre bőven lehetne osztani a penitenciát.