- Esztétikai vagy pedagógiai szempontok alapján válogattál?

- A kettő összefonódik. Olyan előadásokat választottam, ahol egyenlő súllyal van jelen mindkettő. Elsődleges volt, hogy azok a produkciók kerüljenek a programba, amelyek valóban eljutnak az adott korosztályokhoz. Hiába volt valami izgalmas, ha felnőtt szemszögből ábrázolta a világot, és egy felnőtt befogadási attitűdjét várta el, nem juthatott tovább.

- A program életkor szerinti eloszlására is tekintettel kellett lenned?

Ha a legjobbak mind kiscsoportosoknak szóló előadások lettek volna, akkor csak azokat válogatom be. Szerencsére kiegyensúlyozott lett a műsor, sőt az elmúlt évekhez képest hangsúlyosabban van jelen az ifjúsági színház. A tíz évvel ezelőtti első biennálén még problémaként merült fel, hogy a kiskamaszok és középiskolások tökéletesen el vannak felejtve. Akkor kizárólag a Káva, a Kerekasztal, és a Kolibri készített számukra előadást, mára viszont olyan meghatározó műhelyek is feléjük fordultak, mint a Krétakör vagy a KoMa. De a gyerekszínházhoz képest még mindig kevésbé tisztázott, mit is jelent egy ifjúsági előadás. Erősítené a helyzetét, ha lenne befogadó központja, ahol különböző csoportok összegyűlhetnének, és a foglalkozásaik nem csak osztálytermi formában, hanem egyfajta nyitott színházként működnének, amelyhez különböző pedagógusok is kapcsolódnak. Minderre tulajdonképpen a Marczibányi Téri Művelődési Központban tesznek is lépéseket, de korlátozottak a lehetőségeik.

- Stílusban meddig merészkedtél? Formai kísérleteket elfogadnak a fiatalok?

- Beválogattam az Artus Don Quijote Mauzóleum című, határozottan formabontó előadását, ami akkor győzött meg, mikor diákközönséggel láttam a Nemzeti Táncszínház Beavató sorozatában. Nagyszerűen nyitotta meg a fiatalok gondolkodását, mert nem avantgárd gőggel közelített feléjük, hanem szabad szellemiséggel és figyelve rájuk.

- Mit tapasztaltál meseadaptációk terén? Még mindig Andersen és Grimm hagyományos színpadra állítása dominál, vagy új történetek is feltűnnek új formai megközelítésekkel?

- A nagyszínházi produkciók többnyire klasszikus mesékből születnek, közönségszervezési okokból. A bábos előadások közt több az új mese, és a Weöres-pályázat nyomán szaporodnak a kortárs gyerekdarabok. Kezdik helyén értékelni a műfajt. A gyerekszínház már nem másodrangú, és ebben szerepük van a kaposvári biennáléknak, és a Marczibányi téri gyermekszínjátszó találkozóknak.

- Mennyi fiataloknak szóló előadás születik egy évben?

- Körülbelül háromszáz, aminek én a negyedét láthattam, de még ennek is csupán egy részét nevezték a biennáléra. A megélhetési, fonnyadt és igénytelen gyerekszínházból keveset kaptam. Nem is nevezték őket, de ettől persze még nem fognak eltűnni, hiszen a művelődési házak bérletébe csak az olcsó kiállítású darabok férnek be. A képlet egyszerű: születik ugyan annyi minőségi gyerekelőadás, amivel az egész országot el lehetne látni, de finanszírozási okokból ezek kevés helyre jutnak el, bár már utaztatásra is akad pályázat.

- Műfajilag változatos a kínálat?

- Táncból idén kevesebbet tudtam válogatni, de a korábbi időszak megmutatta, hogy a táncszínházi gyerekelőadások gyökeret eresztettek. A bábszínházi mezőny erősebb és kiegyenlítettebb. Még az újonnan alakult műhelyek is kiemelkedő előadásokkal jelentkeznek. Valahogy jó a szakmai közeg, érezhető a figyelem és az előrelépés szándéka.

- Kihívás ma egy alkotónak gyerekelőadást csinálni?

- Érezhetően igényesebbek az előadások, fajsúlyosabb a színészi játék. Ma már talán van egy igény, hogy aki játszik felnőtteknek, játsszon gyereknek is, és ez, főképp a bábosokra gondolva, fordítva is fontos kihívás. Rangot jelez, hogy időnként művészszínházban is születik gyerekelőadás, elég említeni az Örkény Színház Sötétben Látó Tündérét.

- Az nem játszik szerepet, hogy a gyerekelőadással új közönséget és pályázati pénzeket is be lehet vonni?

- Ezek nem ördögtől való ösztönzések. Ha egy színház tud működni, viszont nem dúskál a támogatásban, akkor rákényszerül, hogy eljusson a nézőhöz. Figyelmesebb és összetettebb alkotói hozzáállás alakulhat ki, amivel mindenki nyer. Egy gyerekelőadásban nem lehet figyelmen kívül hagyni a hatásdramaturgiát. Láttam előadást, ahol a sznob közönség halálra unta magát, és ha nem egy neves rendező rendezte volna, akkor szétbeszélgetik, mint a gyerekek. A fiataloknál közvetlen a visszajelzés, nem fogják vissza magukat, ha nem tetszik valami. Egy-két színháznak hasznos is lenne az ilyen valós nézői reakció.