A debreceni Vojtina Bábszínház Pinocchio-átirata és a kecskeméti Ciróka Bábszínház A kékruhás kislány története című előadásban egyedül és kizárólag az a közös, hogy bőven mérik a vizuális élményt, de minden másban szöges ellentétei egymásnak. Például mindjárt abban, hogy az egyikben beszélnek - még pedig igen sokat és igen furmányos nyelven -, a másikban azonban meg sem szólalnak a színészek, s e két végletből származó következmények határozzák meg a produkciók lényegét.

Upor László darabját jól tükrözi a (munka)címek bővelkedése, a szövegkönyvön például három változat is található. Az Éljen Kinoppió! első fele hőskultuszt sugall, a második valami olyasfajta vállalt megtévesztést, mint a kínai sportszergyártás betűcserés átverése. A Pinokkió újratöltve akciófilmes fordulatokat ígér, míg végül a használatban maradó A fából faragott, avagy Pinokkió a porondon meglehetős pontossággal sugallja, hogy a csak félig-meddig átvett történet cirkuszi attrakcióba csap át. A végeredmény mindháromból tartalmaz valamit, ami sok a jóból, mert egyetlen, de következetesen végigvitt szál elég lenne ahhoz, hogy a néző (is) eljusson A pontból B-be. Az előadás azonban elindul egy úton, s ahelyett, hogy toronyiránt menne tovább, minden kínálkozó mellékösvényre rálép, s a végén egy egészen más történetben lyukadunk ki.

Szó se róla, az eklektikus szövegből (amely a régies fordulatok mellett hemzseg az olykor érthetetlen, szókreálmányokkal való zsonglőrködéstől) már az elején kiderül, hogy itt Pinokkiót és teremtőjét nemesb célok vezérlik, mint Colloni mester szereplőit, nevezetesen a "Hol lészen igazi művészet?" kérdése, s a korszerű önreflexióra a fináléban meg is kapjuk a választ: "Legyen színház! Bábteátrum!" Nem túl forradalmi kívánság, mert, hogy van már, nem is egy, ráadásul a Vojtina a jobbak közé tartozik, de most hiába küzdenek az alkotók dinamikus összjátékkal a feldúsított cselekménnyel, a nézők apraja-nagyja egyre bágyadtabb lesz.

A történetszövés kacskaringóit követve a látványelemek is egymás sarkát tapossák, amelyek a bőség nem kívánatos kosarát öntik a nézőre. Nehéz dolog az eredeti történetet egyszerre megfejelni és megtartani, nem is lehet győzni másképp, csak a projektor hol telitalálatos, hol megúszós közreműködésével. Előbbire példa a Pinokkiót elnyelő félelmetes bálna teljes színpadot betöltő kivetítése, utóbbira az arany elásásának jelenete, amit diafilmen "közvetítenek". Az új karaktert nyert mellékszereplők és azok attribútumai révén a színpadkép nyitó elevensége egyre kaotikusabbá változik, ami a zárlat ars poeticával kikövezett, mégis öncélúnak tűnő, vásári komédiás orgiájában csúcsosodik ki. Fura ellentmondást hoz a vég: a bábszínházért küzdő előadást egy manézs nézőteréről hagyjuk el.

Másnap a kecskeméti Ciróka Bábszínház vendégjátékát, A kékruhás kislány történetét láthattuk, s tapasztaltuk meg az aranyigazságot: a kevés a sok. A nyitókép semmi más, mint egy négyszög alakú fehér vászon, amely - mint a papír a ceruzanyom hatására - fokozatosan életre kel.

És egyre csak változik és gazdagodik a vászon mögé rejtett dobozból előtűnő színészek mozdulataitól, és a rávetített festmények ihletésére. Az előadás lépésről lépésre építkezik Horváth Mária (egyébként animációs filmművész, most) tervező és Bartal Kiss Rita, az előadás rendezője koncepciójában, játékosan születik a szín, a forma, a vonal, amelyek egyszer csak képegésszé állnak össze. Az előadás nonverbális, dialógusok helyett Kiss Erzsi franciás hangulatú, az előadás ritmusát és dinamikáját diktáló remek számai adják a hanghatást, a színpadon pedig egyre önfeledtebben folyik a képek intermediális életre keltése. Miután ugyanis tisztázódott a képalkotás abc-je, a játszók és bábjaik Picasso művek terébe "hatolnak", megszemélyesítve a festett szereplőket az animáció és a testjáték számos eszközével.

A vetítés ebben az előadásban nem illúzióteremtő ráadás, de a narráció nyelve, szerepe egyenrangú a játékosokéval, hiszen egymásra reagálnak. Elbűvölő a különböző technikák magától értetődő egybeolvadása, másrészt ideálisnak tűnik a médiumok egymás által való értelmezése. S mivel a vetítés nem folyamatos, a színészeknek - Aracs Eszternek, Bor Juditnak és Szabó Balázsnak - is elegendő alkalma nyílik saját tehetségük megmutatására.

Mit szólnak ehhez az elvont előadáshoz a gyerekek? Nem is olyan érdekes módon ugyanazt, amit a felnőtt nézők (akiket racionális iskolázottságuk távolított el a képzőművészet és mindenféle művészet előítélet mentes befogadásától): lehengerli őket, mert a nem tényszerű megközelítés csodákat művel nem csak az eleve nyitott, de a betokosodott befogadói készségekkel is.

A fából faragott, avagy Pinokkió a porondon - Vojtina Bábszínház, Debrecen

Író: Upor László

Játszó személyek: Balogh András, Hajdú Péter, Hell Krisztina, Kiss Gergely Máté, Megyeri Béla, Nagy Mónika, Papp Melinda, Reschofsky György, Vékony Anna

Muzsikusok: Czapp Ferenc, Molnár Endre, Papp László, Reschofsky György

Tervező: Szalma Edit

Szcenikus: Grosschmid Erik

Zeneszerző: Ágoston Béla

Rendezőasszisztens: Nagy Mónika

Fény: Ágh András/Barta Zoltán

Hang: Nagy István/Papp László

A bábokat, díszleteket készítette: Grosschmid Erik, Bérczi Katalin, Kiss Antalné, Nádasiné Szegedi Éva, Vinczéné Fuchs Mária, a Borsos család

Rendezte: Rumi László

A kékruhás kislány története - Ciróka Bábszínház, Kecskemét

Játsszák: Aracs Eszter, Bor Judit, Szabó Balázs

Forgatókönyv: HORIMARIKISRITA

Tervezte: Horváth Mari

Zene: Kiss Erzsi

Szcenika és mozgókép: Sisak Péter

Zenei alkotótársak: Dudás Zsombor, Pápai István; a hangfelvételen hallható Az Egy Kiss Erzsi Zene együttes Röné álma című lemezéről a Kavicsos dal (társszerzők: Vajdovich Árpád, Sütő Márton, G. Szabó Hunor), továbbá a Fiszdúr című szám (társszerző: Balahoczky István), Balafon (szóló: G. Szabó Hunor, hegedűn játszik: Kovács Zoltán); A felvételek a Bioton 3 Stúdióban készültek, felvételvezető: Pápai István

Rendezte: Bartal Kiss Rita