- Fodor Tamás úgy fogalmazott, a Szamár a torony tetején próbáinak kezdetén alán Tibor először egy gyermeteg, naiv mesét kapott tőletek. Mit jelent ez a jelző?

- Egyszerűséget. Végignéztünk isten tudja hány Chagall-festményt, és nagyon könnyen fölsejlik belőlük egy történet, mert mindegyik képnek erős dramatikussága van. Az ember nézi őket, és óhatatlanul elindul benne valami. Aztán elkezdtük párosítani a képeken szereplőket: kik lehetnek a hősök, a segítők, mik azok a gátló tényezők, amiket le kell győzni, mik lehetnek az inspirációs helyek. Megkaptuk Zalán Tibortól az első szövegváltozatot, rászabadultunk, szétszedtük, összeraktuk, közben volt, amiről kiderült, technikailag nem megvalósítható, akkor újra szétszedtük és összeraktuk. Zalán szövege erősen vezet, lehet rá támaszkodni, a belső ritmusaira, a botlásaira, a kancsal rímeire, egyáltalán: a furcsaságára, mert nagyon mívesen van összerakva. Ez nagyon erős támasz tud lenni, viszik a karaktert és a színészt is, összességében van egy olyan levegője, ami szinte magától húz, és repít.

- Egyáltalán nem kell chagallológusnak lenni ahhoz, hogy valaki ezt a történetet teljes értékűen élvezni tudja. Ha a néző ismeri az életművet, az jó, mert bele tud kapaszkodni bizonyos asszociációkba, de egyáltalán nem előfeltétel, és szerencsés esetben az előadás után lesznek, akik rákeresnek Chagallra az interneten, vagy utánanéznek könyvekben, albumokban.

- Amellett, hogy aktív színész vagy a Stúdió K-ban, nemrég lettél a színház művészeti vezetője. Változik-e a jövőben a gyerekeknek is szóló repertoárotok súlya?

- Nem gondolom, hogy bővülni fog, de mindenképpen megmaradnak a hétvégi családi előadások és a hétközi gyerekfoglalkozások. Csakúgy, mint Tamás, én is sokkal jobban szeretem a vegyes közönséget, amikor harminc felnőttre jut negyven gyerek. Ha két pedagógus hozza őket, annak mindig van egy pici kötelező, intézményi jellege, van egy eleve fegyelmező iskolahelyzet, amiből a gyerek nem szabadulhat ki. Hétvégén önmagához képest sokkal szabadabb helyzetben van apuval, anyuval, tesóval, ami nem azt jelenti, hogy fegyelmezetlenebb vagy rosszabb, hanem azt, hogy így sokkal jobban tanulnak színházat. Az egyívású emberek azonos asszociációs hálóban gondolkodnak: ha bejön harminc nyolcéves, és ugyanazok az élményeik, gyakorlatilag ugyanaz jut eszükbe. Ezzel szemben ha nagyon sokféle a közönség, akkor sokféle reakcióval szembesülnek, és elgondolkodnak azon, hogy anyu vajon min nevetett, az öcsi vajon miért lett hirtelen szomorú, mi lehet az, amit ő esetleg nem vett észre. Ennek a sűrű színházi élménynek a hatására megtanulnak kódolni, fejlődik a gondolkodásuk, mert érzelmi árnyalatokat tudnak megkülönböztetni. Nagyon jó azt színészként megélni, hogy észreveszed, ha a hatéves tökéletesen érzékeli például az iróniát, és érzi az összes mögöttes történetet, ha hallod, hogy ezerféleképpen nevetnek.

- Bár nem elsősorban gyerekszínház vagytok, de a hazai palettán hova tennéd a Stúdió K-t?

- Nem akarom sehova tenni, mert egyrészt nem valamihez képest szeretnénk működni, másrészt pedig a gyerekeknek is szóló előadások bár nagyon fontos szegmensét jelentik a Stúdió K-nak, de a Stúdió K gondolkodásmódjának, elveinek, eszmeiségének egészébe illően fontos szegmensét. Mi továbbra is sokfélét szeretnék csinálni az eddigi évtizedekhez hasonló, és talán még nagyobb bátorsággal.