Temesváron szépen lassan barátkoznak a bábszínházzal. A Pasov házaspár készítette Amor Omnia a felnőtteket célozta - nem bábszínészek közreműködésével -, a Zián és Kopik volt a színház új művészeti vezetésének első, kifejezetten gyerekeknek szóló produkciója (kritikánk Palocsay Kisó Kata rendezéséről ide kattintva olvasható). Az áprilisban bemutatott Borsszem Jankó illeszkedik a színház művészeti törekvéseinek azon sorába, hogy fiatal magyarországi alkotók meghívásával új (forma)nyelveket ismerjen meg a társulat. Az előadás alkotógárdája ennek megfelelően Csató Kata rendező, Markó Róbert dramaturg és Tóth Eszter tervező, őket egészítette ki a temesvári házi zeneszerző, Cári Tibor.

A keretjáték élőszínház: három székely legény pálinkázik, a Balázskának nevezett fiatalember, aki nővéreivel nincs túl jó viszonyban, túlságosan felönt a garatra és teljesen kiüti magát. Mattrészegségében leesik a székről, és a nem kevés tanulsággal járó, már-már fejlődésregénybe illő mese ebben a toxikus-delíriumos álomban játszódik le. Ebben az élőszínházi játékban a rendező az erdélyi előadásokban gyakran hallható defektet - azaz azt, hogy a színészek képtelenek neutrálisan megszólalni a színpadon, dialektusukból nem tudnak kilépni, a gyakori zárt hangok pedig renyhe artikulációt eredményeznek - effektként alkalmazza: a három játszó saját nyelvjárásában beszél, ami autentikusan passzol a történethez, az előadóknak pedig nem okoz különösebb gondot, hogy az érthetőségig formálják a hangokat. Ezt sajnos az előadás bábos részéről nem lehet elmondani, mert ott egész egyszerűen ért(elmez)és nélkül darálják a szöveget, ezzel pedig elveszik a feszültség, nem tud létrejönni látványban, mozdulatban a szellemes szövegben egyébként benne levő szituáció.

A mesét három szürke székkel és a szürke asztallal játsszák, ezek képesek átalakulni amolyan terepasztallá, ahova beilleszthető a vándorlást jelző forgó kerék vagy a Rézvár fala, az asztal kinyitva paravánszerűen jeleníti meg az Ezüstvárat, a székekből lesznek a tornyok. A Rézvárban szinte kétdimenziós a légiesen, könnyedén röpködő lánytestvér és a háromfejű sárkány, az Ezüstvárban puha plüssfiguraszerű a bögyös nővér és a hétfejű sárkány, az Aranyvárban történteket pedig árnyjátékban mutatják meg. Jankó mozgatója állandó (Vass Richárd), ő Balázska is, aki Jankó segítőjeként vesz részt a kalandokban. A báb és a színész ruhája azonos, és sajnos a legtöbb esetben a két karakter hangja is, ami különösen a báb-élő szereplő párbeszédeknél nehezíti a gyerekeknek a mese követését.

A karakterhangok a másik két játszó esetében (Nagy Sándor, Páll Gecse Ákos), akik a lánytestvéreket és a sárkányokat adják, szintén csúszkálnak, ráadásul mintha bátortalanok lennének: nem mernek játszani a hangjukkal, és ezt a nagyon kicsi színezést is egyetlen regiszterben, nem túl izgalmas középhangon, gyatrán artikulálva teszik. Így vesznek el poénok, válnak elnyújtottá, hosszúvá a dalok. Ezért nem lehet a színpadi történésekből levezetni a fejlődéstörténet legfontosabb momentumát, azt, hogy az Aranyvárba érve a főhős már megrészegedett a mesebeli csodaital olaszrizlingtől és a gyilkolástól, a tizenkét fejű sárkányt esztelenül és lelkifurdalás nélkül öli le, az utolsó fej hiába ad neki tanácsot, s fejthetjük meg a tanulságot, hogy a delirium tremensben Balázska saját lelkének legmélyebb bugyraiba utazott, hogy Balázsként, legbelső félelmeit legyőzve ébredjen fel.

Az látszik, hogy sokat dolgozott a három színpadon levővel a rendező, de a mozgatásbeli hiányosságokat, a rutintalanságot - ez különösen az árnyjátéknál és az átdíszítéseknél érzékelhető - négy-hat hét alatt nem lehet leküzdeni. Így tényleg csak azt tanácsolható a temesváriaknak: folytassák ezt az utat, merjenek bátrak lenni és higgyenek a bábban.