A kilencvenes évek közepén hatalmas vihar tört be városunkba, fákat csavart ki tövestől, tetőket vitt el: mindezt panellakásunk ablakából néztem. A vihar következtében az előttünk elterülő nem csekély játszótér megtelt szeméttel, a homokozóból tetőszerkezet-maradványok meredtek elő, a forgókon levélhalom ült, a felborult hinta úgy feküdt ott, mint egy tehetetlen bogár. Amint elült a szél, megtelt a tér: ki lapáttal, ki szerszámkészlettel jött. Rövid köszöntés, bemutatkozás után elkezdtük rendbe szedni a helyet. A játszótér szebb lett, mint volt. Nem tudom, hogy az összetartásból sugárzó erőnek, annak, hogy ennyire egyet akartunk - minél előbb meg nem történtté tenni a pusztítást -, vagy annak, hogy a gyerekekért tettünk valamit, de mind, akik ott voltunk, boldogok voltunk. A gyerekek pillanatok alatt elfoglalták a játszóteret, többen voltak, mint egyébként, mintha ők is biztosítani akartak volna minket afelől, hogy nem volt hiábavaló az erőfeszítésünk.

Ez a boldog pillanat jutott most eszembe az immár ötödik Győrkőcfesztiválon: két okból is. Ez a fesztivál, ahol nem csak szomorú gyereket, de szomorú felnőttet se látni. Aki ide gyerekkel érkezik, az számít és számíthat a város teljes felfordulására. Azt, aki csak úgy betért éppen, mert üzleti vagy egyéb ügyei Győrbe hozták, meglehetősen idegesítheti, hogy szinte mozdulni sem tud a belvárosban a gyerekektől, a játékoktól, gondoltam: de rosszul gondoltam. A szállodában figyeltem a nem a Győrkőcre érkezők beszélgetéseit, és meglepve tapasztaltam, hogy az üzleti ügyben érkezőket is lelkesíti a fesztivál. Senki nem morgott, senki nem tett a gyerekek hatalomátvétele miatt panaszt. Ez a fesztivál összehozza a különböző nézeteket vallókat. A másik ok, ami miatt az a régi vihar eszembe jutott, az az idei szélsőséges időjárás: a nyitórendezvényről elsöpört bennünket a vihar, egy étterem teraszán találtunk csak menedéket, szombaton és vasárnap délelőtt alig lehetett kibírni a napon, este pedig viharok jöttek, kisebb, gyors esők. De ez a változékony, tulajdonképpen messze a nem a legkedvezőbb idő sem tudta elrontani egyikünk kedvét sem.

A nyitónapon a Szalóki Ági-koncertnek csak az utolsó felét kaptuk el: érdekes volt hallani, hogy a legjobb zenészeinkkel játszó művésznő mennyire nem fárad, mennyi energia van benne. Ahogy azt is érdekes volt hallani, hogy bizony itt, a Győrkőcön valahogy többet belead a koncertbe, mint mondjuk legutóbb a Millenárison. Most különösen a Dés András vezette ritmusszekció tűnt kiemelkedőnek. A koncertek közül még egyre csöppentünk be: Malek Andrea is készített egy gyereklemezt, és a hangzóanyagból nyugodtan levonhatjuk a következtetetést, ő se csak azért, mert ez most divat. Az ő kísérete is kiváló volt, különösen a balkáni dallamokat, cigányzenés hangzásokat is produkáló Lakatos Róbert, hegedűs. Malek Andrea (valamint Korpás Éva és a Körte Zenekar) gyerekkoncertjén ott kavargott fél Kelet-Európa. Volt ebben a zenében benne egy kis román cigánymuzsika, egy kis cseh újhullámos blődség, magyar műzene, csárdás, jugoszláv tangó: ezt az egész színes cigány-varázst Malek Andrea az alkalomhoz illő vöröses, tarka ruhában vezette elő.

A Széchenyi téren elhelyezett játékok, eszközök idén is azok voltak, mint tavaly: vízbiciklik, gömbök, melyekben vízen foroghatnak a tíz felé közelítő vendégek, a tér sarkán állt a különleges, erre az alkalomra verbuvált rendőrörs. A Kazinczy utca és a Király utca ismét megtelt játékokkal, a legérdekesebb, idén talán a Bábakukucs volt, amibe beletekintve egy mese epizódjai tűntek fel. Gyönyörű, miniatűr makettekben feküdt Piroska, támadt rá a farkas. De volt ezen utcákon mindenféle fajáték, ötletes egyéb attrakció is. Lehetett gumival lapos korongokat egy lyukba pöckölni, két fémkarral golyót igazgatni, célba dobni... a játékok közös tulajdonsága volt, hogy természetes anyagokból készültek, fából, fémből, kidobott orvosi műszerekből, nem volt szinte semmi szintetikus, szokványos, ezek a játékok mintha ide születtek volna, emiatt a fesztivál miatt lettek volna csak. A Kazinczy utca végén állt a Szánkó, periszkóppal, monitorral, és két malacka húzta. Ez volt az a játék, ami megmutatta mitől jó, miért lehet jó egy játékeszköz: attól, hogy minden gyerek magától és gyorsan megtalálja, mi is a feladata benne, mit is kell csinálnia. Volt, aki előreszaladt az irányítópultig, és a műszereket kezelte, volt, aki a periszkópon szemlélte az utcát.

A Rába kettős hídon - a Grabo hídon - a reneszánsz játékoknak jutott hely: a mienk lovagi tornát vívtak, játékpónin lovagoltak, átmentek a Manóváron... Szombaton a Radó-sziget bal felére mentünk, vasárnap a jobbra. A bal féltekén hosszan kellett állni a bakancsformájú ugrálóvár előtt (ha valami, hát ez tetszett a legkevésbé ezek a játszóházakban is fellelhető és mindig valahogy túl meleg várak), valamivel kevesebbet a trambulinnál. Ami előtt egy szőke hölgy fuvolázott. A tündérkert kezdődött itt: kislányok virágokból fontak fejdíszt, az Aprószínház nagyszerű drámafoglalkozásán manókká, varázserővel bíró óriásokká változtatták a gyerekeket, egy fehér lepedő segítségével. A napraforgó labirintusban kerekes katicabogarakra ülve lehetett lavírozni, miközben a kisebbik gyerek elfeküdhetett egy kényelmes óriáspárnán, aminek tövében párnagombák serkentek. Közben ment a Három kismalac (Hepp Trupp) című mese, kissé aktualizált változata, melyben néhány kiszólás egyértelműen a felnőtt hallgatóságnak szólt.

Másnap, a jobb oldalára kelve a szigetnek, a hintafaluban találtuk magunkat, ahol szinte minden fa tövében különleges hinták nőtték, kissé arrébb emelkedett a Radó-sziget gyerekfaluja, ahol a Levendula játszóházban búzát lehetett őrölni, kis malomkövön, tésztát lehetett dagasztani, kenyeret lehetett sütni - meg kisállatokat simogatni. És Fabók Mancsi mesélt, ismét a Székely menyecskéről és az ördögről. Az a Fabók Mancsi, aki tud egyszerre három személy is lenni. És akit nézve megérthetem, miért mondta egy bábos barátom, hogy a marionett korlátozza a fantáziát, ahhoz nem kell igazi kreativitás. Ez a székely kapu mögé és elé nőtt mese annak volt a legékesebb bizonyítéka, hogy az, ami a gyerekeket elvarázsolja, elbűvöli, ha elég figyelmesek vagyunk, ha el merjük engedni magunkat, bizony hasonlóképpen el tud bűvölni bennünket is: és alig van annál nagyobb boldogság, mint amikor feltámad bennünk újra a gyermek.

A Győrkőc terápiás jellegű program: itt valahogy nem látni egy rosszindulatú embert sem, egy panaszkodót sem. Ha végigszánkáztunk a három napon, joggal hihetjük azt, hogy ez a világ, mely fölött, Ellen Key óta tudjuk, a gyermekek uralkodnak, nincs elveszve.