Drága barátaim,

szeretem a színházat.

Szeretem a varázslatot, amelyben együtt vagyunk:

ugyanabban a helységben,

együtt, és mégis egyedül.

Mindenkinek megvan a maga baja

- járjon bár mezítláb vagy szuper cipőben,

éljen a sarkvidéken vagy a trópusokon -,

mindenkit meghatároz

a családja, ízlése, bőrszíne, gondjai és álmai.

Még inkább szerettem a színházat,

amikor a színésznőként találkoztam a fiatal közönséggel.

Megértettem, milyen finom határvonal választja el (és köti össze) a valóságot és a képzeletet.

Melyik az IGAZI - ha van olyan egyáltalán?

Melyik próbál becsapni?

Melyik szól hozzánk szebben, mélyebben?

Az élet realitása, vagy amit róla képzelünk?

Csábító gondolat, hogy a valóságot higgyük igazabbnak.

Hiszen amit saját szemünkkel látunk, az biztosan valódi.

Amit csak képzelünk, az nem létezik.

Hogy lehet akkor, hogy egy pofon

- egy szimpla színpadi pofon - jobban kihoz a sodromból,

mélyebben érint, mint a tegnapi híradó háborús borzalmai,

pedig azok valódi képek voltak,

és arról beszéltek, hogy holnap minden rosszabb lesz, mint ma volt.

Reménytelenebb és borzalmasabb.

Hogyan lehetséges ez?

A kérdés fantasztikus, nem? Lehetetlen megválaszolni.

Ez az a titok, amely a színházat olyan értékessé, és ritkává teszi.

Mind, akik itt ültök most a "hamis" színpadi fényekre várva,

mondjátok meg nekem, mi az igazi - ha van olyan?

És mi a hazug - ha létezik?

Sok szerencsét a gondolkodáshoz!

Szeretettel:     

Suzanne Lebeau