A népszerű Benedek Elek-mese szálai közé a Ziránó Színház színészei (Pfeifer Zsófia és Varga Péter) és a dramaturg-rendező Veres András rengeteg humort, életet, derűt lop. A színész-házaspár alakja köré épül a teljes sztori, az ő játékkedvük teszi igazán vonzóvá és élvezetessé az előadást. A színészek bőrönddel, vándorbábosokként lépnek a közönség saját, megszokott terébe, majd lassan kipakolnak, bemutatkoznak: úgy bonyolítják a történet szálát, annyi elidőzéssel, kiszólással élnek, hogy megáll az idő, felnőttek és gyerekek együtt kezdenek foglalkozni (vagy inkább maguk is játszani) a lassan kibontakozó cselekmény szavaival, látványával.

A bábosok a pár méteres paraván előtt kezdik meg a játékot. A megérkezés után a fő mesélő-játszó Varga Péter iszik egy nagy kortyot a később csodás hatalmú forrásként funkcionáló szódás flakonból, majd a paraván mögött már a népmesék jellegzetes, kissé archaikus nyelvével kezdi is a történetet - ezzel párhuzamosan pedig megkezdődik a pár ismert dallamból összeállított aláfestés, melyet mindvégig Pfeifer Zsófia biztosít. Bár a dallamokkal szabadon, kötetlenül bánik, a színésznő otthonosan variálja megannyi furulyán a pár kiválasztott zenei elemet. A mesébe ékelődő dalok (a karakterekhez hasonlóan) a népi alapanyagból építkeznek, ugyanakkor érezhetően megjelenik szövegükben a bábosok-színészek-mesélők személyes véleménye is.

A paraván mögötti és előtti tér nem válik el teljesen: a mesélő kiszólásaihoz is teljes mértékben igazodik. Az interakciót könnyítendő a játéktér úgy van kialakítva, hogy a zsákbábu esetében hagyományosabb, alulról való mozgatás helyett a színészek a bábokkal egy síkban, deréktól fölfelé egy fekete textúrától takarva helyezkednek el. Ez biztosítja számukra, hogy zökkenőmentesen, és főleg gyorsan tudjanak megjelenni a színen - a mesei cselekmény és a „keret" azonban mégis el legyen választva. A mesélő-játszó javarészt Varga Péter, míg Pfeifer Zsófia pár jelenettől eltekintve mindvégig kint van a színpadon, "körbejátssza" a paravánt, és a zenélés mellett folyamatos kapcsolatot tart a közönséggel.

A bábok és színészek kapcsolata folyamatos összhangban van - Pfeifer Zsófia és Varga Péter finoman reagálnak a cselekményben történtekre olyan módon, hogy a kettejük saját párbeszédeiben is megidézik a bábkarakterek közötti viszonyt. Bár mindvégig megmaradnak a mesélők szerepében, gyakran vesszük észre, hogy szinte megismételnek "kinagyítva" egy-egy momentumot, gesztust. A legrégebbi vásári bábjátékos hagyomány élő formáját látjuk a színpadon - ami éppannyira szól a színész által játszott bábjátékos (vagy jelen esetben mesemondó) karakteréről, életéről, a színpadon megjelenő bábosok egymás közötti viszonyáról, mint a mesei cselekményről.

A figurák méretkülönbségeinek (és a mini főszereplő) érzékeltetésére a normál méretű bábok mellett (tervező: Boráros Szilárd) egy valóban babszemnyinek mondott, de valójában csak a színészek és a bábok tekintete által jelzett Babszem Jankót jelenítenek meg. A végül "átlagosra" nőtt Jankó a többi bábbal együtt szépen megmunkált, öltöztetett, faragott-festett zsákbábu.

A szereplők klasszikus bőrbe bújt modern egyéniségek, hiszen az ábrándos menyecske, az álbölcsességeket hajtogató szegény ember, a kényes királylány, a ravasz róka, az éhes farkas karakteréhez a Ziránó Színház minden esetben hozzátesz valami élő, szerethető, emberi jellemvonást is: Babszem Jankó izgága, az apja kicsit fafejű, a klasszikus segítőtársként szereplő vajákos Rókaasszony kárörvendő. Míg a túloldalról: valódi gonosz szereplők nincsenek. A rablók a vásári bábjátékból ismert, kedvesen bugyuta figurák, akik bunkósbottal ütlegelik egymást - a kapzsi király is inkább vicces mellékszereplő, akit, bár lehetne ellenlábasa is a főhősöknek, bőven elég kikerülni (túljárni az eszén), mintsem szembeszállni vele és legyőzni. Nem válik zavaróvá a rosszak felmentése vagy a jók gyengeségeinek kimutatása, hiszen a mese morálisan biztonságos talajáról (ahol a jók elnyerik jutalmukat) átnézhetünk a való életbe, ahol a hibás karaktereknek, az embereknek is van lehetőségük felnőni a mese pozitív végkimeneteléhez.

Az előadás erősen támaszkodik a Benedek Elek által jegyzett történetre úgy, hogy a népmese dramaturgiailag meglepő elemeit - a csodás megoldásokat, hirtelen fordulatokat a vándor történetmondók hirtelenjött ötleteinek, mesélő kedvének tulajdonítja. A szerencse és a cselekmény véletlenszerűnek bemutatott menetébe gyakran önreflexív humorral ékelnek egy-egy nem várt fordulatot. A végére mindenki biztos lehet benne, hogy ami a színpadon történt, az nem a sors vezérelte dráma - a mesélők irányították kényük és kedvük szerint (de főként nagy szeretettel és megértéssel) szereplőik sorsát. A történetmesélés spontaneitásának illúzióját a színészek nyelvi síkon is igyekeznek fenntartani: mese-formulákkal variálnak a színpadon - például többször is bemondják: "itt a vége, fuss el véle", de helyesbítve rögtön ki is igazítják: "ja, mégsem".  Könnyed játéknak tűnik ez, de a sikere talán nem is a humorban van: egy, a gyerekeknek ismerős nyelvet variálnak, tágítanak az előadás kívánalmai felé. Így ahelyett, hogy dramaturgiailag írnák át a mesét, a történetbeli "indokolatlanságokat" meghagyva hozzáigazítják az előadást a népmeséhez.

A Zirano Színház előadása valójában "mese a mesélésről", ami egy varázsos világban zajlik szeretetreméltó gonosz és még szeretetreméltóbb jó szereplőkkel, és két, rájuk vigyázó, útjukat egyengető mesélővel. Aki eljött, nemcsak az ismerős szüzsét vitte haza annak minden tanulságával a jóságról, a célokról, az életről, hanem az egyik legfontosabb gyermekkori tapasztalatot is: a mese születésének varázslatát.