- Sokszor elhangzott már, hogy te fiatalokról fiataloknak fiatalokkal készítesz előadásokat. Mennyiben befolyásolja a rendezői folyamatot, hogy te egy úgymond külső nézőpontot képviselsz, ha más nem, a generációs különbség miatt is? Mennyiben tudsz az ifjúsági nézőponttal azonosulni?

- 17 évig tanítottam a Vörösmarty Gimnáziumban, vagyis mondhatom, hogy nem veszítettem el sosem a kapcsolatot a fiatalokkal. Most is tanítok a Nemes Nagy Ágnes színészképzésén, igaz ők már idősebbek valamennyivel. Másrészt a készülés során a fiatal szereplők nem betanulják a szerepeket, hanem velük együtt dolgozva hozzuk létre az előadást. Tehát folyamatos kontrollt jelentenek, és hozzák a „fiatalos" nézőpontot a készülés során, ami belőlünk esetleg már hiányzik, hiszen már nem vagyunk tizenévesek. Úgyhogy azt gondolom, hogy ha megfelelő érzékenységgel tudunk hallgatni rájuk, és bevonni őket az alkotásba, akkor ez sikeres lehet.

- Miért éppen a fiatalok?

- Borzasztó friss, és inspiráló dolog fiatalokkal dolgozni, és az ő mindig megújuló gondolkodásukkal találkozni. Másrészt pedig engem azért is érdekel ez a terület, mert amikor én tizenéves voltam, akkor nem láttam jó színházi előadásokat. Rossz színházba vittek. És nagyon megutáltam a színházat éppen emiatt. Számomra nagyon hosszú volt az az út, mire egyáltalán visszataláltam nézőként a színházba. És még hosszabb, mire alkotóként rátaláltam. Egész egyszerűen azt gondolom, hogy fontos fiatalok számára olyan színházi előadásokat létrehozni, ami tényleg nekik szól. Ami nem poros, nem hazug, hanem ami valahogy megpróbálja megragadni azt, ami az ő nyelvükön számukra érdekes lehet. Megnyerni generációkat a színház számára. Ezért csinálok főleg nekik előadást.

- Van olyan rendezésed, amire igazán büszke vagy? Vagy olyan előadás, amin nagyon szerettél dolgozni?

- Nehéz így, mert nem szoktam rangsorolni a munkáimat. Vannak olyan előadások, amik nagyon sikeresek, és azokra természetesen büszke vagyok. Ilyen a Bárka Színházban az Iskola a határon, amelyik most már hetedik éve van műsoron. Úgy tűnik, hogy kiállta az idő próbáját. Természetesen büszke vagyok az East Balkánra is, ami most lesz az Ördögkatlan Fesztiválon. Azt gondolom, hogy sikerült egy viszonylag bátor előadást létrehozni. És talán a Cyber Cyrano, amit a Kolibri Színházban csináltam két éve, és úgy tűnik, nagyon szépen fogad a közönség és a szakma is.

- Gyakran a kőszínházat azonosítják a halott színházzal, amivel szemben állnak az alternatív megmozdulások, amelyek valamelyest élővé teszik azt. Nálad talán éppen a fiatalok adják azt az energiát, ami az egészet élővé teszi.

- Én azt gondolom, hogy igen, a kőszínház nagyon sok szempontból halott színházi forma, és nagyon sokan nem törődnek ezzel. Vagyis reprodukálják a halott színház összes tulajdonságát. Mi ezekben a kőszínházi produkciókban szerencsére elég nagy szabadsággal rendelkezünk. Én például gyakorlatilag majdnem minden alkalommal hozhatok fiatal vendégszínészeket. Már-már olyan, mintha egy alternatív előadást hoznánk létre. A kőszínház előnye, hogy biztosítja a technikai és anyagi hátteret, mindamellett, hogy a közönségszervezés szempontjából is előnyös. A középiskolások elsősorban csoportosan, tanárok által szervezve mennek színházba. Ők nagyon ritkán jutnak el így, iskolai keretek között egy alternatív előadásra, mert a tanárok általában nem ismerik ezeket. Viszont megnyerhetők, hogy elmenjenek például a Bárka Színházba vagy a Kolibri Színházba. És az jó, hogy ha ott valami olyasmivel találkoznak, amire nem feltétlenül számítottak.

- Az East Balkánt az Ördögkatlan Fesztiválon is láthatjuk majd. Tartalmát tekintve (fiatalok, drog, bulizás) egy főleg filmekben gyakran elővett és elemzett témáról van szó. Felmerül ilyenkor a kérdés, hogy miben más, mennyiben újszerű az előadás megközelítése?

- Azért itt fontos az, hogy milyen médiában jelenik meg a téma. A színházban szerintem ez a téma igazából nincsen még feldolgozva, főleg Magyarországon. A fiatalok drogfogyasztása, a deviancia, az agresszió inkább külföldi drámákban fordul elő, de ezekből keveset mutattak be. Mondjuk az egyetlen kifejezetten droggal foglalkozó darab a Gyáva, Scherer Péter és Kovács Krisztián előadása. Az East Balkánban a drog csak marginális kérdés. Mi elsősorban a bulizásról, a bulizási szokásokról csináltunk előadást. Ennek az apropója a West Balkánban történt tragédia volt, amennyiben ráirányította a figyelmünket erre a problémára. Az előadás nem akar semmiképpen oknyomozói riportként a tragédia mögött rejlő okokat feltárva fellépni, és nem is akarunk kegyeletet sérteni sem azzal, hogy az áldozatokról készítünk egy előadást. De biztos, hogy sokkszerű volt, fordulópont a mostani bulizás történetében a West Balkán-tragédia. Van a West Balkán előtti korszak, és a West Balkán utáni. Viszont, sajnos úgy tűnik, hogy könnyen felejtenek az emberek, és nem tudom, hogy igazán tanultunk-e ebből az esetből. Egyrészt ismerjük nagyjából az engedélyek, a „hány ember mehet be egy helyre", a „ki hogyan pénzel le kit" körüli dolgokat. De azt, hogy a fiatalok hogyan viszonyulnak ehhez, azt, hogy egyáltalán milyen veszélyhelyzetnek vannak kitéve azáltal, hogy ez az iparág, ami az ő bulizásukra épült, milyen mértékűvé vált, és milyen professzionálissá, azt már kevésbé ismerjük. Gyakorlatilag elkerülhetetlen ma egy tizenéves számára, hogy ne kerüljön bele ebbe a körforgásba. Erről akartunk egy keresztmetszetdarabot, egy látleletdarabot csinálni, ami epizódokból áll. Nem egy történetet mesél el, hanem csak egy történet szilánkjait. Rámutat arra, hogyan buliznak a mai fiatalok.

- Mennyire tipikusan budapesti jelenség ez?

- Inkább mondanám, hogy ez egy nagy metropolisznak a története. Lehet, hogy egy kisebb városban a kevesebb ember, a kevesebb szórakozóhely miatt más a mértéke, de szerintem a fiatalok hozzáállása a vidéki városokban is ugyanaz. Amikor nemrég Debrecenben játszottuk az előadást, előző nap már ott voltunk a városban, és éppen belefutottunk egy ilyen bulizós tömegbe, amelyik egyik helyről a másikra ment át. Ugyanaz volt pontosan, csak nem a 4-es, 6-os villamoson ült, hanem a debreceni helyi járaton. Budapest csak annyiból lényeges, hogy ott történt a tragédia, ott élünk, tehát mi inkább csak az ottani dolgokat ismerjük. Ott készítettük az interjúkat a fiatalokkal, ott beszélgettünk, ott szereztük a forrásokat, a mintát. És mivel a város metropolisz méretű, ennek a jelenségnek a mértéke is sokkal feltűnőbb.

- Tasnádi Istvánnal nem ez az első közös munkátok. Dolgoztatok együtt a Cyber Cyrano szövegén is, ami ugyancsak egy valós történetből indult ki. Mennyiben folytatja az East Balkán ezt a folyamatot, ezt a közös munkát?

- A Cyber Cyranonál kifejezetten egy történetet találtunk. A valós szereplőkkel történt beszélgetésekből  próbáltuk meg aztán a magunk módján újra felépíteni, dramatizálni. De ott egyetlen történet volt. Az East Balkán esetében annyiban folytattuk ezt a módszert, hogy nem magunkból indultunk ki, hanem interjúkat készítettünk olyan fiatalokkal, akik nagy tapasztalattal rendelkeznek a budapesti éjszakai élet témában. Először még abban reménykedtünk, hogy össze fog állni egyetlen egy történet, hogy a sok interjúból egyszer csak kijön valami olyan sztori, amire rá lehet építeni az egész előadást. Aztán több hónap után arra jöttünk rá, hogy rengeteg érdekes kis történetünk van, de tulajdonképpen a legtöbb ugyanarra a logikára jár. Egyik sem igazán jobb a másiknál. Viszont a sok történet kiad egy érdekes összképet.

- Hogyan kezdtél ezeknek a történeteknek formát adni?

- Jónéhány szereplővel tartottunk egy improvizációs napot, amikor ezt a témát dolgoztuk fel különböző szempontokból. Azokból az improvizációkból is elég sok minden bekerült a darabba. Amikor már minden alapanyag megvolt, Tasnádi végül is papírra vetette a darab struktúráját, és a jeleneteket: írt belőle egy szövegkönyvet. Ezzel a szövegkönyvvel kezdtünk el aztán a kiválasztott szereplőkkel együtt dolgozni. De még utána is rengeteget változik a darab, főleg egy ilyen nyitott struktúrájú történet esetében. Így végül is együtt készült a szöveg és az előadás.

- Dolgozol-e most valami új előadáson? Lehet-e már valamit róla tudni?

- Éppen a levélváltás szintjén tartunk, ugyanis Tasnádival készülünk a következő darabra a Bárkában. A címe Hullám, amit az azonos című regény és az abból készült német film alapján dolgozunk át. Ugyancsak fiatalokkal, hasonló munkamódszerekkel. Itt ebben az esetben annyi a különbség, hogy van egy történet, ami adott. Egy sztori, amit egy kicsit magyarítani akarunk.

- Mi a véleményed az olyan kezdeményezésekről, mint amilyen az Ördögkatlan Fesztivál is?

- Van értelme, ugyanis ezek az előadások olyan helyre jutnak el, és olyan nézőkhöz, akik nem feltétlenül láthatják az adott saját közegében. De azt is tudom, hogy nem minden előadás alkalmas arra, hogy így utazgasson. Az előző években elhozott darab, az Istentelen ifjúság esetében éppen meg tudtuk oldani, de úgy gondolom nem volt a legjobb, hogy kimozdult a színházból. Az East Balkán viszont a darab témája miatt is egy fesztiválon, úgy gondolom, hogy sokkal inkább működni fog. Sőt a darab díszlete is könnyen elképzelhető egy csupasz tornateremben, ahol ezt játszani fogjuk. Nagyon örülök ennek, mert biztos vagyok benne, hogy a néhány száz néző, aki megnézi az előadást, még nem látta Budapesten, és nem is biztos, hogy eljutna megnézni.