Míg a szülők - saját gyerekkorukat visszaidézendő - egy pohár gyöngyöző szörp és egy finom rétes megnyugtató társaságában töltik az bábszínházi teraszon, a csemeték mászhatnak, hintázhatnak, csúszdázhatnak, játszhatnak a babaházban, s tehetik mindezt tökéletes látótávolságban. De ha lepottyannának valamelyik eszközről, akkor sincs gond, mert biztonságos a burkolat. A szörp-rétes-játszóterezés után vagy előtt pedig semmiképp ne mulasszák el az idén ötvenéves Bóbita Bábszínház valamelyik előadását. Például a frissen bemutatott Péter és a farkast.

Kuthy Ágnes rendezése - dramaturg: Kolozsi Angéla, tervező: Mátravölgyi Ákos - személyes ihletettségű: "Édesanyám már kisbaba koromban sokszor feltette Péter és a farkas meséjét hanglemezen. A lemezt egyre többször és többször kértem, hogy feltegye. Szép lassan felismertem, hogy a fuvola a kismadár, a klarinét a macska, az oboa a kiskacsa és a fagott a nagypapa hangszere. Később a dallamokból már következtetni tudtam, hogy a zene vidám, táncos, indulós, bánatos vagy éppen szomorú. Szerettem ezt a lemezt, a zene megszeretése sokkal könnyebben ment, mert egy mesébe ágyazva hangzott el. Nemrég újra elővettem ezt a lemezt és most már az én kisbabám hallgatja..." Ez az intim viszony tökéletesen átérződik az előadáson.

Egy vízszintes vonal, két vízszintes vonal, három vízszintes vonal, négy vízszintes vonal, öt vízszintes vonal - kész is a kotta, ami könnyedén átalakul húrokká, cicabajusszá, farkaskarmolássá, ha meg rápottyannak a kottafejek, mindjárt villanypóznán üldögélő madárkákat látunk. Könnyedén történik a színpad szélességében-magasságában kifeszített fehér vásznon minden átalakulás-átlényegülés, és pontosan abban a pillanatban, amikor a felnőtt néző elkezdene azon gondolkodni, hogy vajon ebben még mennyi van (mert már nem sokat érez benne), tökéletesen kiszámított ritmusban meglátjuk a színpadot. Az üres fekete teret, amelyet zenészsziluettek töltenek ki. A görgőkre szerelt, gyors helyváltoztatásra képes felületek fehérek, tehát vetítésre, árnyjátékra is alkalmasak, de használhatók bármilyen helyszín - görkori- vagy gördeszkapálya, ház, erdő - jelzésére is. A diakronitásában komornak ható teret tökéletesen oldják Mátravölgyi Ákos színes bábjai, amik néhány geggel egyetemben a szovjet, lengyel, csehszlovák, NDK-s rajzfilmek "boldog békeidejének" hangulatát idézik. A lehető legegyszerűbben fogalmazva: cukin retrósak. A halált oldja a dramaturgia és a rendezés - a cica újjáéleszti a madarat, az éhezéssel megbüntetett farkas kifogyja a kötelet, és elmenekül, a megevett kiskacsa pedig visszatér -; a pontos hang- és karakterazonosításban segíti a háromévesek célközönségét az illusztratív megjelenítés, a rendező által említett, vissza-visszatérő hangszer-szereplő megerősítés, miközben nincs a prokofjevi történetre és zenére ráerőszakolva semmi - ne felejtsük el, hogy a felvételen a lokálpatriotizmus jegyében a Pannon Filharmonikusok játszanak -, a gyerekek meg önkéntelenül bevezetődnek a muzsika világába.

A Zsolnay Kulturális Negyed aktuális programfüzetét átlapozva feltűnik, hogy mennyi családi program van itt, a Bóbitában és az egyéb kultúrházi terekben, illetve a szomszédos Kodály Központban: színházi előadások, bábkészítő foglalkozások, Csigaház és Bab(zs)ák koncertek, táncházak, a Zsolnay Fesztiválon fellépett a Kolompos és a Kaláka, de a tudomány iránt érdeklődő gyerkőcökről sem feledkeznek meg.

A planetáriumot frissen, a fesztivál alatt avatták fel. Valószínűleg kevesen tudtuk, de Pécsett 1975 óta üzemelt csillagda, ami akkoriban is különleges volt a maga nemében: az országban elsőként fogadta a látogatókat a korában modernnek számító optikai berendezés. Az új, Egyesült Államokból érkezett digitális vetítőgép pedig szintén egyedülálló, és nemcsak Magyarországon, de Európában is. A nyolc méter átmérőjű kupola alatt egyszerre negyvenöten hallgathatják meg az előadásokat vagy nézhetik meg az ismeretterjesztő filmeket.

Mi is úgy éreztük magunkat, mint ha feküdnénk a fűben, és fejünk fölött elvonulna a nappali égbolt, átélnénk a szürkület fázisait, majd ránk köszöntene a csillagokkal teli meleg nyári éjszaka - remélhetőleg a légkondi csak elfelejtődött bekapcsolódni -, s aztán a hajnal. Sőt térben is utaztunk: föl az Északi-, majd le a Déli-sarkra, s onnan néztünk szerteszét az égen, aztán láthattuk, mi van az Egyenlítő fölött. Láttuk a Földet a Holdról és a Holdat a Földről, ott lehettünk keringő kisbolygók közt, belementünk a Szaturnuszba, és olyan csillagokat és csillagképeket is megismertünk, amelyek a fényszennyezett városokból nem észlelhetőek. Sötétedés után lett volna alkalmunk arra, hogy élőben, távcsővel fürkésszük az égboltot, de annyi érdeklődő kiskorú állt sorban a szerkezet előtt, hogy nem győztük kivárni sorunkat.

Az interaktív varázstér egy mini csodák palotája, ahol a fizika fura törvényeire kaphatunk magyarázatot, és ahol még a természettudomány iránt a legkevésbé elkötelezett kölök is játszva tanulja meg azt például, hogyan terjed a hang, mi a Bermuda-háromszög rejtélye. Egyetlen probléma van a varázstárral: kicsi. Egy nagyobb helyen, szellősebb elosztással nem éreznénk zsúfoltnak, és minden játékhoz lenne megfelelő tér. Bár lehet, hogy ez csak bizonyos magasság fölött okoz gondot...