Amikor 1992-ben a legendás Warp Records elindította Artificial Intelligence című albumsorozatát, még senki sem tudhatta, hogy ezzel az elektronikus zene megújulásának egyik legfontosabb platformja jön létre. A kiadó célja az volt, hogy a rave- és klubkultúrától kissé eltávolodva olyan zenéket mutasson be, amelyek otthoni hallgatásra készültek, így elmélyülést és aktív befogadást igényeltek. Az első kiadványok között szerepelt például F.U.S.E. és Aphex Twin munkája is, 1993-ban pedig megérkezett a manchesteri Sean Booth és Rob Brown debütáló albuma, az Incunabula. Az Autechre név ettől számítva gyakorlatilag egyet jelent az elektronikus zene határainak mesteri módon való feszegetésével. Több mint három évtizeddel megalakulása után a duó még mindig a saját kategóriáját képviseli anélkül, hogy önmagát ismételgetné; az Autechre életműve a rendkívül koherens diszkográfia mellett azért válhatott ennyire meghatározóvá, mert minden egyes megjelenésük és koncertjük azt sugallja, hogy az elektronikus zenében valójában elképesztően sok lehetőség rejlik.
Booth és Brown a nyolcvanas évek végének manchesteri graffitiszcénájában ismerkedett meg egymással. A közös érdeklődés hamar a hiphop, az electro és a techno felé terelte őket, első zenéiket ennek jegyében néhány jól bejáratott samplerrel és dobgéppel készítették. Az 1993-as első lemez és az egy évvel későbbi Amber még viszonylag könnyen elhelyezhető a korai IDM (Intelligent Dance Music, a kísérletező elektronikus tánczenék laza gyűjtőneve) történetében:
a meditatív, ambient technóba hajló hangzás ugyan már ekkor is eltávolodott a klubzenei funkciótól, de a számok ritmusa és szerkezete még egészen konvencionális maradt
– az ezután következő lemezekről azonban ez már egyre kevésbé mondható el. A kilencvenes évek második felében világossá vált, hogy az Autechre-t nem különösebben érdekli sem a műfaji besorolhatóság, sem a közönség elvárásainak kiszolgálása. Míg sok kortársuk a techno, az ambient vagy később a breakcore keretrendszerén belül kísérletezett, Booth és Brown minden egyes új albummal egyre távolabb került bármilyen címkétől.
A ma már egyértelműen klasszikusnak mondható Tri Repetae, a Chiastic Slide és az LP5 fokozatosan bontotta le a bevett kompozíciós formákat, és távolodott el az atmoszférikus, melegebb hangzástól, a 2001-es Confielddel pedig sokak szerint elérkezett az a fordulópont, ahol az Autechre maga mögött hagyta a tánczene struktúráit. A kiszámítható lüktetést az első hallgatásra szabálytalannak tűnő ritmikai rendszerek váltották fel, a javarészt fémes vagy erősen digitális hatású hangok pedig a már jól ismert elektronikus zenei funkciókon túllépve inkább organikus folyamatokra emlékeztettek. Ez a hangzás a következő albumra, az életmű egyik legsötétebb és legkoherensebb anyagára, a 2003-as Draft 7.30-ra érett be igazán.
A duó zenéjét a szakma előszeretettel nevezi algoritmikusnak vagy generatívnak, Booth és Brown azonban következetesen ódzkodik ettől az általánosítástól (és valóban, a 2005-ös, a gyökerekhez némileg visszatérő Untilted albumon például egyáltalán nem használtak ilyen megoldásokat). Az mindenesetre tény, hogy
a hagyományos értelemben vett dalszerzés helyett ők inkább rendszereket építenek,
a komponálás pedig ezáltal egy olyan összetett ökoszisztéma megalkotását jelenti, amelyben a hangsúly a dallam és a ritmus helyett általában a különböző elemek közötti kapcsolatra helyeződik át.
A duó jelentősége olyannyira túlmutat saját diszkográfiáján, hogy az elmúlt három évtized experimentális elektronikus zenéjét lehetetlen elképzelni nélkülük: a glitchtől és a dekonstruált klubzenétől kezdve a kortárs sound design területéig számtalan alkotó tekinti őket megkerülhetetlen inspirációnak. Hatásuk a konkrét hangzás mellett a felfogásukban keresendő – hallgatók és művészek generációi számára bizonyították be, hogy az elektronikus zene akkor igazán előremutató, ha a jól bevált eszközkészlet használata helyett igenis mer kutatni és kísérletezni.
Ez a szemléletmód az Autechre élő fellépésein válik valóban jól tetten érhetővé. Boothék koncertjei soha nem a már kiadott számok vegytiszta reprodukciói: minden turnéhoz új live set készül, amelyet hónapokon keresztül fejlesztenek, majd estéről estére máshogy szólaltatnak meg.
Az improvizáció így náluk a klasszikus értelemben vett rögtönzés helyett a teljes hangtér valós idejű irányítását jelenti.
Az összesen huszonnégy európai várost érintő TwentyTwentySix turné állomásai tehát ugyanannak a zenei rendszernek a különböző pillanatfelvételei: mivel nincs két egyforma Autechre-koncert, a Magyar Zene Háza közönsége is teljesen egyedi élményre számíthat. Ezt tökéletesen példázza az AE_LIVE című, 28 órás koncertalbum anyaga, amely a duó 2014–15-ös turnéjának egymástól egészen különböző felvételeiből áll.
A budapesti eseményen a hazai experimentális zenei szcénát Alley Catss, azaz Janky Máté Előd képviseli, aki a magyarországi közeg egyik meghatározó hangja. A 2011 óta aktív művész a Daddypower kiadó alapítója; munkáiban az absztrakt ambient, a musique concrète és a kísérleti elektronika találkozik. Janky előadását a manchesteri Skam Recordshoz köthető, titokzatos MDX követi, aki az elmúlt években visszatérő vendég volt az Autechre európai turnéin.
Az esemény további különlegessége, hogy teljes sötétségben zajlik majd;
a szokatlannak tűnő döntéssel az Autechre célja az, hogy a figyelem a színpadon álló előadók vagy a fények játéka helyett kizárólag a zenére irányuljon. A közönség fókuszát semmi sem terelheti el a hangmassza folyamatos, nüansznyi változásairól – az októberi Autechre-szeánsz így garantáltan egy elmélyülésnek teret adó, megismételhetetlen koncert lesz.
Szerző: Gerlei Dávid
A kapcsolódó program adatlapja itt érhető el >>>
Az írás eredetileg a Liszt Ünnep blogján jelent meg.
Támogatott tartalom.
Fejléckép: Autechre (fotó/forrás: Bafic / Liszt Ünnep)
hírlevél
