1. Chet Baker: Chet Baker Sings (1954)

A klasszikus vokális jazzalbumok közül nehéz kiemelni egyet: említhetnénk például Ella Fitzgerald és Louis Armstrong Ella&Louie című, 1956-os ikonikus lemezét, amin a scat királynője és királya egymásnak adja a mikrofont a legismertebb sztenderdek közben. Vagy mondhatnánk Sarah Vaughan 1957-es Live at Mr. Kelly's című koncertfelvételét, ami minden esetlegességével együtt is a jazzéneklés bibliája lehetne. Most mégis az 1954-es Chet Baker Sings című albumot emeljük ki, ami minden értelemben cool. 

2. Miles Davis: Kind of Blue (1959)

A Kind of Blue minden idők legnagyobb példányszámban eladott lemeze, ami nem lehet véletlen. Az 1959-ben rögzített albumon 7 legenda játszik: a trombitás Miles Davis mellett John Coltrane tenorszaxofonon, Julian “Cannonball” Adderley altszaxofonon, Bill Evans és Wynton Kelley zongorán, Paul Chambers bőgőn, Jimmy Cobb pedig dobokon. Hogy zsenikkel állunk szemben, azt a lemez rögzítési metódusa is bizonyítja.

Miles Davis felskiccelt egy „kanavászt” zenei ötleteiből, majd bevonult a zenészekkel a stúdióba, és az ő egyéni invencióikra is nagyban támaszkodva közösen létrehozták ezt a remekművet.

Az albumon az énekelhető melódiákat melankolikus kompozíciók váltják – mindezt egy olyan magas energiaszinten, aminek hallgatása is hasznunkra válhat.

3. John Coltrane: My favorite things (1961)

Miles Davis mellett Coltrane az, akiről már mindenki hallott, aki egy kicsit is érdeklődik a jazz iránt. Ő volt az, aki drogproblémáiból elmenekülve a buddhizmusban találta meg a megnyugvást, aminek szellemisége aztán egy egészen más minőségre emelte amúgy sem unalmas zenéjét. Coltrane A Love Supreme című albumban kristályosította ki a spirituális jazzt, de bevezetőnek talán könnyebben befogadható 1961-es My favorite things című lemeze, amin jazzsztenderdeket dolgozott föl. Ezzel az albummal alapozta meg a modális jazzt, de ez mindegy is.

A muzsika hangjából ismert közismert dallam dervistánc szerű, sodró újrafogalmazása – ami már Coltrane keleti zenék iránti érdeklődésének lenyomata – azok számára is élvezetes lesz, akik eddig azt hitték, ódzkodnak a furcsa harmóniai megoldásoktól.

4. Chick Corea and Return to Forever: Light as a feather (1973)

Ez az az album, amit úgy hangszereltek meg és játszottak el, hogy közben eszedben sem jut azon gondolkodni, mi fán terem a jazz, hiszen csak azt fogod érezni: „Úristen, ez a zene már egy másik dimenzióba repített!”. Chick Corea nem véletlenül az egyik legkeresettebb jazz-zenész hosszú idők óta: a fúziós latin zene mágusa mindenféle zenei demarkációs vonalat félretéve hozta létre stílusát, aminek egyik legjellemzőbb jegye a technikai kiműveltségen és a zenészek virtuóz improvizációin túl a melodikusság.

5. Herbie Hancock: Head Hunters (1973)

Aki szereti a soul, a funk, vagy az R&B stílusokat, az ezzel a lemezzel is fog tudni azonosulni, hiszen a mai napig aktív Herbie Hancock már a 70-es években olyan modern zenét csinált, amin ma is ámulunk.

Hancock a Head Hunterssel táncba hív, olykor megénekeltet és elülteti a füledbe a Chameleon dallamát. A legendás billentyűs pályáján ez az album fordulópontnak számít, hiszen ez jelentette a műfaji váltást a cool jazzből a funk jazzbe. A rajta szereplő dallamok nem nevezhetőek kifejezetten szépnek, de a szokatlanságuk ellenére sem fogod tudni levenni róla a füled, többek között a különböző hangszerek ritmikai felelgetése, kölcsönhatása miatt, ami folymatosan fenntartja a hallgató figyelmét.

6. Keith Jarrett: The Köln Concert (1975)

Aki inkább a klasszikus zene felől tapogatózna a jazz irányába, azoknak Keith Jarretet és ezt az albumát ajánljuk. A zongorista készített kifejezetten klasszikus zenei felvételeket is Bach, Händel, Mozart, Sosztakovics műveiből, és írt klasszikus esztétika szerint műveket. A The Köln Concerten is rengeteg klasszikust értelmez újra; a felvételen hallható rögtönzött darabjait pedig tökéletes kompozícióvá rendezi kivételes formaérzéke.

Ez az album a jazztörténet legnagyobb sikerű, milliós példányszámban elkelt szóló felvétele, amely gyönyörű dallamaival, zsongító harmóniáival, bensőséges hangvételével ejti rabul a hallgatót.

7. Jaco Pastorius: Jaco Pastorius (1976)

Pastorius az, aki nélkül nagyon sok minden nem létezne a mai jazzben, hiszen ő találta meg igazán a basszusgitár helyét ebben a zenében. Az erős R&B gyökerekkel rendelkező, groove-orientált basszusgitáros ugyanakkor nemcsak zenei értelemben hozott újításokat a műfajba, hanem a jazz zenészekre nem kifejezetten jellemző, hangsúlyos színpadi jelenlétet is kialakított. Egyetlen szólólemezén minden újítását összegezte, de nem csak a fontossága miatt ajánljuk kezdő jazz-fogyasztóknak ezt az albumot, hanem azért is, mert

el fogsz csodálkozni, mennyi mindent el lehet játszani egy basszusgitáron.

8. Esperanza Spalding: Esperanza (2008)

Aki még nem hallotta a fiatal bőgős és énekes Esperanza Spalding nevét, az valamiről nagyon lemaradt. Nemcsak arról a temérdek bájról és muzikalitásról, ami az előadásmódját áthatja, hanem egy kiváló zeneszerzőről is.

Az Esperanza a debütáló lemeze volt és ennek megfelelően volt rajta minden: szuper sztenderd-feldolgozás, saját kompozíciók saját szöveggel, vokális és tisztán instrumentális számok, mindez egy kis könnyűzenei felhanggal. A haladóbb jazz-felhasználóknak erősen ajánljuk többi lemezét is, például a legutóbb limitált példányszámban megjelent Exposure című albumát, aminek megszületését a kezdeti ötletektől a számok rögzítésig a Facebookon közvetítették élőben.

9. Robert Glasper Experiment: Black Radio (2012)

Nem maradhat ki ebből a listából a jazz-zongorista/hip-hop producer Robert Glasper, akinek a tengerentúlon és már Európában is sikerült áttörnie azt a falat, ami az utóbbi időben nőtt a jazz és a szélesebb közönség közé.

A Black Radio egy régebbi, 2012-s albuma, amivel Grammy díjat nyert – R&B kategóriában. A lemez címe arra a fekete dobozra utal, ami rögízti egy adott kor állapotát, ez esetben a zenéjén keresztül. És tényleg, ebben a lemezben rengeteg minden benne van a fekete zenei hagyomány szerteágazó stílusai közül: megtalálható benne Charlie Parker bebopja, John Coltrane hard bopja, Herbie Hancock straight-aheadje, a new school hip-hop, a neo soul és a kortárs R&B egyaránt. 

10. Tigran Hamasyan:  Shadow Theater (2013)

Tigran Hamasyan ugyanis szülőföldje, Örményország örökségét veszi alapul szerzeményei dallam-, ritmus- és frazírvilágánál, de akkor is, amikor éppen énekel egy anyjától tanult altatót. Azt pedig nem tudja és nem is akarja letagadni, hogy tinédszerkorában rockzenéken nőtt fel. Így jönnek létre azok a kontrasztok a zenéjében, amikor a finom zongoraszólók zúzós rockzenei groovokba váltanak át. Katartikus.

Kapcsolódó

„A zene elválaszthatatlan a tájtól, ahol született”

Tigran Hamasyan, a 28 éves örmény jazz-zongorista igazi unikum a mai jazz-szcénában. Zenéjében az örmény népzene ihlette jazzharmóniák klasszikus zenei és rockzenei hatásokkal elegyednek, sőt az elektronika sem áll tőle távol. Műfaján belül világsztárnak számít; játékának mágikus erejéről november 30-án mi is megbizonyosodhatunk a Müpában. INTERJÚ