A hiphop és a jazz házasságáról több cikkben írtunk már (például ebben), ahogy arról a Kendrick Lamarról is, aki Pulitzer-díjat kapott azért, mert rangra emelte a hiphopot – a jazz segítségével.

London, mint Európa legforgalmasabb olvasztótégelye különösen élénk központja lett az új jazzreneszánsznak. Az itt élő zenészek sokféle zenét játszanak, de gyakran kollaborálnak együtt, nem feltétlenül azért, hogy megélhetésüket segítsék .Ez az a generáció, akiknek üzenetük van, olyan témakörökben, amelyek mindig is a nagy jazzkorszakok üzemanyagait jelentették: a békés egymás mellett élés, az elfogadás, a közösségi érzés, a természettel való harmónia és a származás kérdése izgatja őket. Sőt, nem egy esetben felmerül a világvége, az apokalipszis képe is ezekben a zenékben, ami persze nem csoda egy ökológiai katasztrófa előestéjén. Ami számomra a legmegkapóbb közös jellemzőjük, az talán az, hogy miközben zeneileg a populárisabb műfajokból merítenek sokat, nagyon elmélyültek, igazi ősélményt adnak a zenehallgatónak.

The Comet Is Coming – Trust in the Lifeforce of the Deep Mystery

A londoni együttessel rögtön belebotlunk egy olyan névbe, akit az utóbbi években lehetetlen megkerülni, ha jazzről van szó. A barbadosi származású Shabaka Hutchings harminchat éves, korábban olyan zenészekkel játszott, mint a Sun Ra Arkestra és Mulatu Astatke. Gyerekként Nas, Notorious BIG és Tupac lemezeire fújta a klarinétját, és hamar kiderült róla, hogy túl szűk neki a „jazz” címkéje. 2016-ban jelent meg első lemezük a The Comet Is Coming című formációval, amelynek tagjai még Dan Leavers (billentyűk) és Max Hallett (dob).

A Trust in the Lifeforce of the Deep Mystery (2019) című album eksztatikus, kozmikus tűnődés, egyszerre van az embernek ősi, archaikus és apokaliptikus érzete, ha hallgatja.

Shabaka and the Ancestors – We Are Sent Here By History

Vigyázó szemünket vessük Shabaka másik együttesére! Az Ancestors tagjai egytől-egyik johannesburgi kötődésű zenészek, miközben a szaxofonos zenekarvezető londoni, és olyan kérdéseken kell gondolkodnia, hogy egyáltalán brit-e, és ha igen, mennyiben. A We Are Sent Here By History az idei év egyik legjobb lemeze, és bátran mondhatjuk, hogy mindenben különbözik egy mai, átlagos jazzlemeztől. Nevezzük konceptalbumnak, hiszen társadalmi, globális, sőt kozmikus programja van, a dalok egytől egyig arról szólnak, hogy az emberiségnek bizonyos jellemzőket el kell hagynia, meg kell ölnie magában, ha tovább akar élni ezen a bolygón: legyen az a nőgyűlölet, a környezet pusztítása vagy a faji gyűlölködés. Shabaka Hutchings nem olyan optimista, mint két generációval korábban a hasonló kérdésekkel foglalkozó Pharoah Sanders volt. Nem arról beszél, hogy hogyan kerülhetjük el az apokalipszist, hanem arról, hogy ha itt van, mit kezdjünk vele.

Moses Boyd – Dark Matter

London legtehetségesebb fiatal dobosa még nincs harmincéves. Moses Boyd zeneszerző, producer, zenekarvezető és rádiós személyiség, akinek Dark Matter című debütalbuma rögtön felkerült a rangos Mercury-díj shortlistjére. A cím borongós (azt jelenti: sötét anyag), de ahogy a dobos elmagyarázta, nem negatív töltetű: „Imádom a világűrt!” – mondta. Merthogy valami tévéprogramot nézett a sötét anyagról, ami itt van körülöttünk, de nem látjuk, és mégis mennyit számít. Az univerzumunk 80%-a az! – „És széjjeljártam a világban, és azt mondtam, mindenhol ez a sötétség, de olyan fura módon, hogy ha megszólítok egy embert az utcán, és beszélek vele, kiderül, hogy ő is tud róla, valami egyesít minket ebben a sötétségben. Mindketten tudjuk, hogy szörnyű ez a sötét, és ebben már van valami jó. Van remény.”

Kamaal Williams & Yussef Dayes – Black Focus

Nem zenéltek sokáig együtt, de debütáló stúdióalbumuk jelentős visszhangra talált. Kamaal Williams billentyűs és Yussef Dayes dobos duójának Black Focus című lemezén fülbemászó groove-ok váltják egymást, az álomszerű szintiszőnyegeken sodró erejű dobtémák viszik előre az anyagot, amely egyébként gyakran tűnik úgy, hogy vázlatszerű, mégis beszippant. Az album címe persze a fekete kultúra fókuszára, önmagára találására utal, de nem csak erre: „A fekete Focus tipikus dél-londoni kocsi” – mondta a dobos, Dayes.

Sons of Kemet – Your Queen is a Reptile

Shabaka Hutchings harmadik együttese a Sons of Kemet. Mivel a szaxofonos egy núbiai fáraóról kapta keresztnevét, zenekarát Egyiptom ókori neve után – Kemet, a Fekete – „Kemet fiainak” nevezte el. Ha műfajilag kell elhelyezni a zenéjüket, karibi, táncos ihletésű zenét játszanak, két ütőhangszeressel (Tom Skinner, Eddie Hick), tubával (Theon Cross), és a szaxofon mellett klarinéttal (Hutchings).

A My Queen Is A Reptile című lemez címe a népszerű összeesküvés-elméletre utal, miszerint gyíkemberek uralnák a világot. A konteót kiforgatva hangzik fel a monarchistáknak középső ujjat mutató mondat: „A királynőtök nem a mi királynőnk, mivel nem lát embert bennünk”. A kilenc track mindegyike egy-egy befolyásos fekete nőről szól, olyanokról, mint Harriet Tubman abolicionista aktivista és Yaa Asantewaa, a mai Ghána területén egykor található Ashanti Birodalom királynője.

Nubya Garcia – Source

A huszonkilenc éves szaxofonos lemezét már nagyon várták a hallgatók, nem véletlenül: Nubya Garcia két együttesével, a Maishával és a Nérijával már felhelyezte magát a térképre, ráadásul a dolgok közepébe. Augusztusban megjelent Source című lemezével egyszerre kapaszkodik ezer szállal a jazz gyökereibe, és egyszerre lép előre a műfajban. A címadó, 12 perces szerzemény karibi és reggae-s ritmusaival, levegős vokáljával egzotikus élményt jelent, hogy aztán a zene a bogotai hőségből a jazz kozmikus tereibe rántson. Nubya Garcia zenéjében ugyanakkor van valami nagyon közvetlen, személyes, amit mindenképpen hallani kell.

A szaxofonosról a Nők a zenében című sorozatunkban írtunk hosszabban.

Kapcsolódó

A szaxofonos, akit egy új jazzvilág hírnökének tartanak

Első nagylemezétől oda meg vissza vannak a kritikusok és a rajongók, pedig Nubya Garcia nem csinál mást, mint saját múltját kutatja a jövő zenéjéért. Portré egy nőről, akiről hallani fogunk még a 2020-as években.

Yazz Ahmed – Polyhymnia

Bahrein egy apró szigetország a Perzsa-öbölben, zenekultúrája azonban van annyira értékes, hogy azt Yazz Ahmednek érdemes legyen, mint saját gyökereit felkutatni. A fiatal trombitaművész zenéjében nem nehéz elcsípni a tradicionális arab ritmusok és dallamok hatását. Az 1983-as születésű hölgy legutóbbi albuma, a Polyhymnia, amely szándékoltan „női album” – ha szabad ilyet mondani. Hat trackből áll, mindegyik hat, kivételes képességű nő előtt tiszteleg. Így kap hommage-t Haifaa Al Mansour, Szaúd-Arábia első női filmrendezője, Ruby Bridges fekete polgárjogi aktivista, Malala Yousafzai, aki a fundamentalista iszlám országokban és közösségekben élő nők oktatásáért küzd, vagy Rosa Parks, aki 1955-ben azzal keltett botrányt, hogy fekete nőként nem adta át a buszon a helyét egy fehérnek. A „Barbara” című szám tisztelgés egy női jazzpionír, Barbara Thompson szaxofonos előtt.

Yazz Ahmedről bővebben a Nők a zenében című sorozatban írtunk.

Kapcsolódó

Ki mondta, hogy egy nő nem trombitálhat jazzt?

Új albumán bátor nők előtt tiszteleg Yazz Ahmed, aki trombitásként és nőként maga is ritka jelenség. Meghallgattuk a Polyhymnia című lemezt.

Kokoroko – Kokoroko

A fiatal londoni afrobeat együttes üstökösként tűnt fel az elmúlt években. „Abusey Junction” című fülbemászó daluk felkerül a We Out Here című antológialemezre, a poetikus szerzeményt azóta több tízmillióan hallották a zenemegosztókon. Az együttes vezetője egy huszonkilenc éves csaj, Sheila Maurice-Grey, aki magát nagyon is britnek tartja, de hogy valaha angolnak nevezheti magát, azzal kapcsolatban már vannak kétségei. Trombitás, énekes és vizuális művész, korábban Nubya Garciával együtt zenélt a Nérijában.

A banda tavalyi, négytrackes self-titled EP-je egy egyszerű hangvételű instrumentális album, nagyszerűsége abban rejlik, hogy a zene elég tágas ahhoz, hogy a ragyogó szólóknak legyen hely. Maurice-Grey kürtje mellett Cassie Kinoshi szaxofonost, Oscar Jerome gitárost és Richie Seivwright harsonást halljuk. A lemezt az All About Jazz szakírója „rendkívül meggyőző debütálásnak” nevezte.

Yazmin Lacey – Morning Matters

Az énekesnő sokáig csak a hálószobájában komponált dalokat és énekelt, aztán 2013-ban, miután Nottinghamben költözött, elment egy zenés bárba, ahol megitta, ami a bátorságához kellett, és valaki meggyőzte, hogy énekeljen. A következő évben már saját koncerteket játszott, első albuma (Black Moon) 2017-ben jelent meg. Lacey a klasszikus soul közvetlenségével és érzelmi telítettségével énekel. Legújabb, Morning Matters című lemezén olyan neves londoni zenészek játszanak, mint Femi Koleoso dobos és Ife Ogunjobi trombitás az Ezra Collective-ből, valamint Saray Tandy zongorista. Két tracken Moses Boyd is zenél.

Portico Quartet – Art in the Age of Automation

A Portico Quartet nevét onnan kapta, hogy az együttes első koncertjein állandóan esett, ezért mindig az oszlopcsarnok (portico) védelme alatt játszottak. Két, együtt felnövő csapatból alakultak: Jack Wyllie és Milo Fitzpatrick Southamptonból, Duncan Bellamy és Nick Mulvey pedig Cambridge-ből érkeztek a londoni egyetemre, ahol találkoztak. Első albumukat már a rangos Mercury-díjra jelölték, ezt azóta további öt követte.

Legjobb lemezük talán az Art in the Age of Automation 2017-ből. Álomszerű soundjukat a hang nevű ütőshangszer adja, az egész a minimalizmus, az ambient és a techno műfaji határait súrolja.