Szilárda

A hét jazzlemeze – Steve Lacy: The Beat Suite

2005.08.02. 00:00

Programkereső

A ’70-es évek közepén egy olasz jazzmagazinban felfedeztem egy különleges Steve Lacy-portrét: tágas szoba közepén ül egy karosszékben, hátul a sarokban matrac a földön, egy lézengő kottaállvány valahol a karosszék mögött. Lacy alulról pillant a kamerába, az ölében egy cicát dédelget. Tekintete elmélyült, mint minden képén. Arcvonásaiba kitörölhetetlenül beleivódtak a művész személyiségjegyei, leginkább talán az alkotás gyötrelmei. Egyetlen hasonlóan kifejező művészarcot őriz az emlékezetem: Samuel Beckettét mély ráncaival, világvégi sötét árkaival.
d555ae22-14c6-4ba6-b260-5dc7cb8c3716

Utódaink talán élesebben fogják látni, mekkora jelentősége van a Steve Lacy-féle jazzforradalomnak. A hetven évet élt (1934-2004) szopránszaxofonos az ’50-es évtized nagy részében Cecil Taylor kísérője volt, tőle tanult meg „offenzíven”, vagyis szabadon, az elvárásoknak fittyet hányva játszani, s ami legalább ennyire fontos: Thelonious Monk zenéjével is Taylor ismertette meg. Néhány évvel később, miután megfordult Gil Evans és Monk zenekarában is, már betéve tudta nagyjából a teljes Monk-repertoárt – ötvenvalahány szerzeményt. A Roswell Rudd pozanossal vezetett, ’60-as évek eleji zenekara kizárólag Monk-számokat játszott, de aki ismeri egy kicsit Lacy későbbi munkáit, tudhatja, a nagy fekete zongorista elementáris hatása zenéjére a haláláig tartott.

Lacy már egészen fiatalon olyan hangszert választott magának, amelyet senki se tudott igazán kezelni, a szopránszaxofon a művész ifjúkorában marginális helyzetben levő hangszer volt. A straight horn egyetlen avatott mesterének Sidney Bechet számított, de ő nagyrészt Európában élt. Lacyn kívül csupán egy követője akadt, a New York-i Bob Wilber. A jórészt autodidaktaként nagy szaxofonossá érett Lacy a ’60-as években forradalmár muzsikus lett: félredobott minden előírást (harmónia, dallam, ritmus, forma), később pedig szintén a szabadság utáni hajsza közben lelte meg újra ezeket a hagyományos fogalmakat, persze teljesen megújult formában. Életének utolsó két évtizedében az újragondolt zenei tradíciók és a free tapasztalatok keveréke határozta meg legtöbb lemezét. Ha a The Beat Suite-ot csak mint zenei teljesítményt vizsgáljuk, szintén avantgarde és új tradicionalizmus ötvözeteként értékelhetjük. A CD azonban jóval többet nyújt ennél az önmagában is érdekes zenei vegyületnél.

A lemezen hallható számokat tíz amerikai költő egy-egy műve inspirálta. A címet az magyarázza, hogy e költők közül nyolcan a beatköltők csoportjának képviselői voltak. Csupán a lemez utolsó felvételét ihlető Kenneth Rexroth képez kivételt, hiszen idősebb volt a többieknél, a negyven éves korában elhunyt Jack Spicer pedig „anti-beat” költőnek számít. Az azonban feltétlenül összeköti e költőket, hogy mindannyian ismerték egymást (legtöbben a Lacy-házaspárt is), és mindegyikük szívügye volt a jazz. Sokukat mélyen megérintette a 40-es évekbeli bebop-forradalom és az azzal párhuzamosan jelentkező akciófestészet. Szintén mindegyikükről elmondható, hogy legalább egy művel vagy akcióval óriási hullámokat keltettek az amerikai művészeti életben. A híresebbek (Ginsberg, Corso, Kerouac, Borroughs) emblematikus irodalmi héroszok lettek, s hatásuk egy idő után már nemzetközinek volt mondható, mások, így Welch vagy Rexroth obskurus alakok maradtak. Irène Aebi, a szaxofonos felesége, egyben zenekarának énekese egységes költőkörnek látja ezeket az írókat annak ellenére, hogy egy részük a keleti, mások a nyugati parton alkottak. Magam nem látom annyira egységesnek a beatköltők mozgalmát, de annyiban minden bizonnyal igaza van a svájci származású énekesnőnek, hogy csak olyan jazzisták voltak képesek feldolgozni ezeket a verseket, akik talán már kéziratban is ismerték a szövegeket, közelről látták a költők életét, „elátkozottságukat”, gyakran önpusztító szokásaikat, amelyekben sokszor a jazzvilág nagyjaival osztoztak. Lacy és felesége persze nem csupán a személyes ismeretség okán dolgozta fel e verseket zenévé. A muzsikusok fiatal koruk óta érdeklődtek más művészeti ágak (irodalom, tánc, képzőművészetek) iránt, s ez több esetben, például a Futurities és a Songs album létrehozásakor megtermékenyítően hatott Lacy zenéjére. A The Beat Suite Lacy-féle ajánlása is annak a Brion Gysinnek szól, aki a Songs dalait ihlette szövegeivel és aki Lacy szerint a költészeti mozgalom legtipikusabb képviselője volt.

Sokáig érett Lacyékben a lemez anyaga, melynek műfaját maga a szaxofonos „Lit. Jazz”-nek, illetve „Jazz Art Songs”-nak nevezte. Lacy tehát a maga zenei eszközeivel a dalszerző Schubert, Mahler és Richard Strauss gyakorlatát látszik követni. Segíti e munkában Aebi egészen egyedi, leginkább egy kortárs operákat éneklő díváéra emlékeztető hangja is. „Mindegyik dal egy-egy szerep, mindegyik vers egy-egy történet” – mondja Lacy a lemezen hallható darabokról, melyek egytől-egyig a szaxofonos atonális logikája szerint alakulnak, de az új (kései) Lacy kompozícióiban alkalmanként a swing szintén helyet kap – sőt, mintha a számok alapszövetét alkotná. Továbbá az is elég nyilvánvaló, hogy ezek a témák, például a Spicer versére írt Agenda, nem születhettek volna meg Monk indító hatása nélkül. A Spicer-témát szinte az Epistrophy variációjának érezzük. Ugyanakkor igazat kell adnunk Lacynek: ez a zene a maga avantgarde cikornyáival, sajátosan dagályos előadásmódjával (Aebi) leginkább csak a Lacy-lemezeken edzett füleknek ajánlható. Másfelől viszont mindenkinek melegen javasolható a lemez, aki élvezni szeretné Lacy és régi muzsikustársai – elsősorban a másik fúvósszólista, George Lewis – legmagasabb igényeket is kielégítő játékát. Lewis 1981 óta ismeri Lacyt, játszott vele duóban és szextettben. Annak ellenére, hogy a harsonás maga is a jazz nagy megújítóinak egyike (szintén utódainkra vár a feladat, hogy tényleg felfedezzék), itt úgy véli, akkor a legőszintébb és a leghívebb a zene előadása, ha a szólista megőrzi minden szám emocionális és strukturális lényegét, nem pedig akkor, ha föléjük írja a maga személyes látomását. Éppen ezért törekedett arra, hogy a maga rézfúvós hangszeréből egyfajta „trombophone”-t vagy „saxobone”-t alkosson, különösen a Lacyvel játszott unisono részekben (magyar fordításban talán „harsofon”-nak vagy „szaxoná”-nak nevezhetnénk a Lewis által kreált kontaminációkat).

Két nem mindennapi fúvós, egy párját ritkító énekesnő és két, a szólistákkal egyenrangú ritmushangszeres játékos alkotja Steve Lacy egyik utolsó lemezének legénységét. Nem alkalmi szupergroup (bár annak látszik), hanem régi barátok és kollégák csoportja, akik közösen tesznek kísérletet az eltérő „állagú” hangzó anyagok egybegyúrására. E tíz dal úgy hangzik, mint az a rövid, kóanszerű párbeszéd, mely Kenneth Rexroth (a zárószám költője) és egy ismeretlen nő között hangzott el:

„Rexroth (mielőtt felolvasta volna verseit): Nos, miről akarnak ma este hallani: szexről, miszticizmusról, forradalomról?
Egy nő (a közönség soraiból): Mi a különbség a három között?”

(Steve Lacy: The Beat Suite; Steve Lacy (szopránszaxofon); Irene Aebi (ének); George Lewis (harsona); Jean-Jacques Avenel (bőgő); John Betsch (dob); Universal France, 2003)