Árpád

A hét jazzlemeze – Jimmy Lyons: The Box Set

2005.08.09. 00:00

Programkereső

Charlie Parkert harmincöt évesen érte a halál; zenei örökségének talán legkülönösebb áthasonítója, Jimmy Lyons szintén fiatalon távozott: ötvennégy évet élt. Az osztrák Ekkehard Jost Free Jazz című könyve, a mozgalom ma is példaadó összefoglalása azt írja az 1932-ben született altszaxofonosról, hogy „outsider” volt a free zenében, ugyanis muzsikájáról legtöbbször az jut eszünkbe, hogy itt valaki a Parker-soundot transzformálja teljes sikerrel egy igencsak eltérő zenei kontextusba. Miközben Lyons művészileg hasznosítani képes az avantgarde jazz szabadságát, fenntartja játékában a bebop zenészekre jellemző ritmikai és melodikai folyamatosságot.
ee9a7f28-f32b-4600-b6b4-18055b745d02

Ha valaki ma írna monografikus művet a free jazzről, nyilván külön fejezetben foglalkozna Jimmy Lyons munkásságával, akire még napjainkban is sokan (akik egyáltalán ismerik a nevét, és hallgatnak efféle „nyers” zenéket, mint az övéi) mint örök kísérőre tekintenek. Zenéjének és személyének máig tartó marginalitása főleg abból ered, hogy ősként Charlie Parker, kortársként és mentorként pedig Cecil Taylor árnyéka vetül rá – de csak részben indokoltan.

Való igaz, Lyons a hatvanas évek elején csatlakozott a nagy free zongorista zenekarához, és szinte haláláig, több mint két évtizeden át dolgozott Taylor lemezein. Keze nyoma ott van a pianista legfontosabb felvételein, a Nefertiti-n és a Koppenhágában rögzített Trance-on; a Blue Note kulcslemezeken, a Unit Structures-ön és a Conquistador!-on; valamint a másfél évtizeddel későbbi It Is In The Brewing Luminous-ön. Ugyanakkor létezik egy – hála az újabb kiadványoknak, kiváltképp a The Box Set-nek – mind részletesebben dokumentált Lyons-korpusz is, amely az altszaxofonos által vezetett zenekarok munkáit, valamint a szólófelvételeket foglalja magába.

Évekig csupán öt lemezéhez lehetett CD-n hozzáférni jobb lemezboltokban, és tisztelői pontosan tudták, hogy sok még a kiadatlan anyag. Máig fájó hiány a BYG-en publikált Other Afternoons, az első saját munka a Taylornál töltött első évek után (1969). Kétségtelen viszont, hogy a svéd Ayler Kiadónál megjelent ötlemezes doboz sokat javított az áldatlan állapoton: 1972 és 1985 közötti felvételeket mutat be különböző Lyons-vezette együttesektől, sőt, a 38-as számú CD egy több mint egy órás szólóműsorral is szolgál a hardcore Lyons-hívők számára. Jelen cikk nem vállalkozhat rá, hogy ezt a nehezen emészthető hanganyagot részletesebben elemezze, azok számára azonban, akik hajlandóak belevágni ebbe a munkába, javasolható, hogy a hat altszólót (1981) vessék egybe Anthony Braxton két évvel későbbi szólólemezével (Composition 113), Roscoe Mitchell hasonló próbálkozásaival a ’90-es évek közepéről, és esetleg Julius Hemphill magányos kísérleteivel.

Az ötlemezes kiadványt az 1972-es New York-i kvartettfelvételek nyitják. Lyonst és csapatát (Malik, Burnett, Smart) a Cecil Taylor Unitot szintén megjárt Sam Rivers hívta meg egy hétvégére frissen megnyitott stúdiójába, melyet azóta is csak „Studio Rivbea”-ként emlegetnek (Rivers feleségének neve Bea). Lyons itt is, mint mindig, zongora nélküli bop-kiszenekart irányít. Improvizációi érezhetően szabadabbak, mint a Taylor-zenekarokban, fő építőelemük a motivikus ismétlődés. A két változatban eljátszott Jump Up „klasszikus” Lyons-téma, a Ballad One számomra Ornette Coleman világát idézi, a programot záró ’Round Midnight pedig a Monk-darab egyik legérdekesebb interpretációja, amit ismerek. Élményszerű Raphé Malik trombitajátéka a repertoár összes darabjában: Lyons a szaxofonnal azonos jelentőségű szólóhangszerként biztosít teret a trombitának.

Szintén Rivers loft-stúdiójában vették fel a második lemezen hallható triószámokat (1975). Lyons ekkor nagyobb ívű kompozíciókkal kísérletezett: a negyvenegy és fél perces Family és a valamivel rövidebb Heritage I, illetve a következő lemezen hallható Heritage II elementáris erejű, őszinte zene, bár alighanem akadnak olyanok is, akik túl díszítetlennek, monotonnak és fárasztónak érzik a hosszadalmas freebop zenét. Minden nyersesége ellenére érezhető a három triófelvételen is, hogy Lyons szigorú zenekarvezető volt, aki állandó tagokkal dolgozó, rendszeresen próbáló „working band”-ben gondolkozott. Magam úgy érzem, a triófelvételek a gyűjtemény, sőt, az egész életmű kulcsfontosságú darabjai. Itt említendő meg, hogy az ötlemezes kollekció publikálásával Jan Ström producer, illetve a válogatásban segédkező Karen Borca (a művész özvegye) múlhatatlan érdemeket szerzett a jazz-forráskiadás történetében.

A The Box Set utolsó két lemezén a kései Lyons felvételeit örökítették meg. Előbb egy 1984-es triófelvétel hallható Borcával és Paul Murphy dobossal 1984-ből, majd a szaxofonos egyik utolsó sessionje, egy 1985-ös kvartettműsor a Tufts Egyetem jazzfesztiváljáról. A két program sokban megegyezik, az utolsó évek egyik alapművét, a Wee Sneezawee-t például két változatban hallhatjuk. További tanulságokkal szolgálhat, ha összevetjük e két felvételt a Black Saintnél publikált 1983-as Lyons-lemezzel, ahol ez a címadó szerzemény. Az olasz albumon egyébként ugyanaz a felállás, mint a Tuft-fesztiválon, csak Raphé Malikkal kvintetté bővül a zenekar. Lyonst ugyan egy kicsit „alulmikrofonozták” ezen az utolsó koncerten, mégis nagy előnyei vannak a felvétel hangminőségének, ugyanis William Parker parádés bőgőjátéka remekül szól. Karen Borca nem csupán értő partnere Lyonsnak, de a fagott mint szabad improvizációs hangszer fülbizsergető fűszerezést ad Lyons kompozícióinak.

E jelentős forráskiadvány esztétikai és történeti értékeit mazsolázva mégiscsak a szkepszisé az utolsó szó. Hiszen aligha remélhető, hogy a The Box Set, benne a füzetnyi dokumentációval, képes lesz ráirányítani a figyelmet az egyre kevesebbek által ismert Jimmy Lyons életművére. Az elegáns kiállítású ötlemezes dobozt csupán ötszáz példányban forgalmazzák az egész világon.

(Jimmy Lyons: The Box Set; Jimmy Lyons (altszaxofon), Raphé Malik (trombita), Karen Borca (fagott), Hayes Burnett (bőgő), William Parker (bőgő), Sydney Smart (dob), Henry Letcher (dob), Paul Murphy (dob); Ayler Records, 2003 [1972-1985])