Valér

A hét jazzlemeze – The Chris Walden Big Band: Home Of My Heart

2005.08.30. 00:00

Programkereső

A szobája védettségében zenét hallgató kritikus nehezen fogja fel, napjainkban hogyan vállalkozhat valaki olyan vakmerőségre, hogy példátlan energiával egy nagyzenekart üzemeltet, amely ráadásul főleg régi big band iskolák hagyományait követő arrangement-okat játszik. Az efféle vállalkozások nyomán olyan időkben, amikor énekes szólista szerepeltetése nélkül már kiszenekari lemezt se nagyon akarnak megjelentetni egyes kiadók, meggazdagodni aligha lehet.
65bd9e66-db20-4999-97c7-fe46b6374341

A nagyzenekari láng egyik rejtélyes életben tartója Scott Whitfield, aki az Egyesült Államok mindkét partján foglalkoztat egy-egy nagyzenekart, a másik a műfajba nemrégiben berobbant Chris Walden, a filmzenék szerelmese, aki miután huszonkilenc évesen megérkezett a tengeren túlra, a nyugati part profi stúdiózenészei és jazz-sztárjai közül válogatott maga mellé több mint harminc embert, hogy elkészítse az utóbbi évek egyik legjobb big band projektjét.

Megnyerő és lefegyverző az a magabiztosság, ahogy a nem egészen negyven esztendős Walden a nagyzenekart irányítja több mint hetven percen keresztül. Perfekcionizmus árad már a nyitó Cherokee Walden által áthangszerelt változatából; mesteri a szám tér- és időszemlélete: hat és fél percbe sűrítve kapjuk a zenekar „bemutatkozását”, valamint két gondosan porciózott, mégis igényes hangszerszólót. A Cherokee, ez a dinamikus Ray Noble standard tökéletes nyitószám, ahogy a következő Rainy Day In Vancouver a hipnotikus melódiájával és Bob Sheppard mindenestül a hangszerelésbe illő szopránszaxofon-szólójával és a kicsit himnikus tuttikkal a nagyzenekari jazz egy másik profilját van hivatva érzékeltetni. Walden kerüli a Kenton-féle néha üresen innovatív eljárásokat, nem egy-egy hangszerklaszterre épít arrangement-okat, sokkal inkább vannak jelen nála a stilizált West Coast megoldások.

Érdemes meghallgatni saját szerzeményét, a három tételes Film Noir-t, mely jól tükrözi hagyományokat is tiszteletben tartó hangszerelői találékonyságát. De ami talán még ennél is sokkal fontosabb: a Németországban született zenekarvezető világszínvonalú komponistának mutatkozik ezekben a számokban (vagy tételekben), akárcsak az album közepén elhelyezett címadó témában, amelyről Walden így nyilatkozott: „Azért választottam ezt a címet, mivel úgy éreztem, ez az a zene, amelyért teljes szívvel, heves zenészszenvedéllyel ki tudok állni.” A bíráló nehéz helyzetben van: nem tudja, melyik Chris Walden, a zeneszerző vagy a hangszerelő kapja tőle inkább a pálmát. Walden a lemezt atmoszférikusan is meghatározó Noble- és Christopher Cross-szerzemények mellé biztos kézzel választja ki Dave Grusin Mulholland Falls című darabját, amely ismét alkalmat ad a nagyzenekarnak arra, hogy elkápráztassa hallgatóit, hogy néhány perccel később elandalodhassanak Charlie Haden Here’s Looking At You-ján. Itt ugyan az arrangement alapját Alan Broadbent, a ma már legendás Quartet West zongoristája vonósokra írt hangszerelése szolgáltatja, Walden azonban a lemez egyik legvonzóbb átiratát készíti az alapra, s beleépíti Rob Lockart krisztálytiszta tenorszólóját, amitől a big band jazz iránt érzékeny hallgató ismét a mennyországban érzi magát.

Később a szárnykürtös zenekarvezető érezhetően mindent elkövet annak érdekében, hogy jazzmelódiát faragjon John Williams Csillagok háborúja témájából, de ez az anyag érzésem szerint túlságosan ellenáll neki, nem úgy, mint a lemez elején a Rainy Day In Vancouver, amely képes új, jazzes életre feltámadni. S miközben a Grusin- és Haden-feldolgozás telitalálatnak hat, a CD második felében mintha több lenne az egyenetlenség. Miközben Tierney Sutton szűk három percben képes visszarepíteni a hallgatót néhány évtizednyi távolságba egy Gershwin-melódia tolmácsolásával, majd – ugyancsak három percben – az is valósággá válik, hogy egy argentin tangó nagyzenekari hangdíszletek között szólaljon meg, szürkébbnek hat a Lyle Mays-átdolgozás; az Oliver Nelson-remekmű, a Stolen Moments kapcsán pedig úgy érezzük, az úgy volt a legjobb, ahogy a Blues And The Abstract Truth albumon elhangzott, s ugyan méltányolnunk kell Rick Keller tenorszólóját és Mitch Holder gitárjátékát, illetve a nagyzenekar makulátlan soundját, mégsem éljük át azt a borzongást, amit a Haden-szerzemény átdolgozása, Walden háromrészes nagyívű jazz/filmzene-kompozíciója vagy éppen az albumot záró miniatűr remeklés, a Dr. Stefan Frank című szám hallatán.

Jobb is, hogy nem mindegyik dalválasztás tökéletes, hiszen zavarban lenne a kritikus, ha egy kritizálhatatlanul tökéletes debütáló lemez kerülne a kezébe. Így is egész kalapgyűjteményét meg kell hogy emelje Chris Walden előtt, aki majd maga eldönti, mennyiben mint zeneszerző, s mennyiben mint arranzsőr kapta azt a bizonyos pálmát. A bíráló a súlyos döntéskényszer elől menekülve inkább a belső borítón olvasható idézetet ismételgeti a lemeztől búcsúzva. Csak sajnálni tudja, hogy nem tőle, hanem a többszörös Oscar-díjas filmzeneszerzőtől, John Williamstől származnak a sorok: „Chris Walden és hatalmas zenekara új, vibráló életet lehelt a mi szeretett nagyzenekari hagyományunkba. Brávó, Chris…csak így tovább! Őrizd a tüzet, ki ne aludjon!”

(The Chris Walden Big Band: Home Of My Heart; szólisták: Tierney Sutton (ének); Chris Walden, Ron King (szárnykürt); Kye Palmer, Bobby Shew (trombita); Alex Iles, Bob McChesney (harsona); Jeff Driskill, Brian Scranlon (altszaxofon); Bob Sheppard (szopránszaxofon); Rob Lockart, Brandon Fields, Pete Christlieb, Rick Keller (tenorszaxofon); Alan Steinberger (zongora); Mitch Holder (gitár); Frank Marocco (tangóharmonika); Peter Erskine, Tony Pia (dob); Origin Records, 2005)