Etelka, Aletta

Vakrepülés Tóth Viktorral

2006.01.18. 00:00

Programkereső

A „Vakrepülés”, azaz a Blindfold Test az amerikai Down Beat magazin által meghonosított zenehallgatási próba, illetve játék. A „Vakrepülés”-ben részt vevő jazzmuzsikusnak különböző zeneszámokat kell kitalálnia, véleményeznie, értékelnie, s esetleg a felvételeken hallható muzsikusokat beazonosítania. Az értékelés hagyományosan csillagokkal (*) történik. Az öt csillagos felvétel kiváló, az egy csillagos értékelhetetlenül rossz. A játékot megelőzően a muzsikus semmilyen információt sem kap az egyes zeneszámokról.

Tóth Viktor

Tóth Viktor altszaxofonos 1977. május 19-én született Kiskunhalason. Zenei tanulmányait tizennégy évesen a paksi zeneiskolában kezdte, majd Szekszárdra került a helyi zeneiskolába. Itt találkozott mesterével, Molnár Ákossal, aki a jazzre irányította figyelmét. Tizenhat évesen már a Szekszárd Big Band tagja. Ezután hangszeres tanulmányait Csepregi Gyula, majd Elek István irányítása mellett folytatta. Közben popzenekarokban is szerepet vállalt: együtt dolgozott Somló Tamással, Demjén Ferenccel, Charlie-val és Balázs Ferenccel. 1998-ban felvételt nyert a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Jazztanszakára, ahol tanárai Csepregi Gyula és Siliga Miklós lettek. Ebben az időszakban alapította meg első saját trióját, melyben Mohay András dobolt és Oláh Zoltán játszott bőgőn. Több neves pop- és acid jazz zenekarral is koncertezett. Fekete Kovács Kornél meghívta az általa vezetett Budapest Jazz Orchestrába, ahol két évig játszott. 2000-ben belépett a neves képzőművész-zenész ef.Zámbó István kortárszenei-jazzrock formációjába. 2001-től a Kőszegi Imre Quartetben is szerepelt, az együttesben Oláh "Cumó" Árpáddal és Orbán Györggyel játszott együtt. 2001-ben fiatal zenésztársaival megalapították a Road Six Sax nevű szaxofon kvartettet, amellyel több európai fesztiválon vendégszerepeltek, a budapesti bolgár Malko Teatro színház egyik előadása számára tradicionális bolgár zenét készítettek. 2002 májusában az Equinox Quartet lemezén Zana Zoltán és Fekete Kovács Kornél mellett működött közre. 2002 őszén a Londoni Magyar Kulturális Centrumban adott koncertet, ahol partnerei Arnie Somogyi és Winston Clifford voltak. 2003 tavaszán diplomát szerzett a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen. Ugyanez év nyarán megalapította a Project 11 nevű formációt, amelynek stílusára a jazz, az elektronikus zene és a balkáni, valamint az orientális zene keveréke a jellemző. 2004 áprilisától 2005 áprilisáig a Djabe zenekar tagja volt, jelenleg saját együttesét vezeti. Tercett című lemezük 2005-ben jelent meg. A „Vakrepülés” felvétele 2006. január 8-án készült. Szerkesztette és készítette Máté J. György


Budapest Jazz Orchestra

JOHNNY HODGES: Yearning (a 3 Shades Of Blue című lemezről, RCA Viktor, 1970. Hodges: altszaxofon; Oliver Nelson: hangszerelés, vezénylet; nagyzenekar).

A hangszerelés nagyon emlékeztetett a Thad-Jones-Mel Lewis Big Bandre. Legalábbis a felrakások. Nem ismerem a felvételt. Játszottam a Budapest Jazz Orchestrában, és több hasonló arrangement-t csináltunk. Tehát megkockáztatom, hogy ez egy Thad Jones-hangszerelés. A szaxofonos játékát azonban nem tudom összeegyeztetni a Thad Jones-zenekarral. Nagyon érződött rajta Benny Carter hatása, én ezt hallottam. A ’60-as, ’70-es években keletkezhetett. Minden csillagot megérdemel, minden jó volt rajta.


Harriott

JOE HARRIOTT: Formation (a Free Form című lemezről, EmArcy, 1960. Harriott: altszaxofon; Shake Keane: trombita, szárnykürt; Pat Smythe: zongora; Coleridge Goode: bőgő; Phil Seamen: dob).

Nem tudom, milyen felvétel lehet ez. Sajnos ezt sem ismerem. Az altszaxofonos játéka egyébként nagyon tetszett nekem. Lehet, hogy nem a legjellemzőbb korszakából való ez a lemez. Nagyon hasonlított a hangképzése Adderley-ére. Viszont sokkal keményebb volt a frazírja, nem volt annyira gördülékeny. Persze Adderley-nek is hallottam olyan kései lemezét, ahol már nagyon másképp játszott, mint Davisnél. Ennek a szaxofonosnak keményebb volt a befújása. Phil Woods is használta ezt a fajta befújást. Nagyon tetszett.

ROBIN KENYATTA: Until (az Until című lemezről, Vortex, 1968. Kenyatta: altszaxofon; Fred Simmons: zongora; Walter Booker: bőgő; Horace Arnold: dob).

Nekem ez a szaxofonozás nagyon poposnak tűnt. Ez a frazír nagyon nem az én világom. Nem tudom… talán Eric Marienthal játszik így. Nagyon furcsa volt a szaxofonos által használt vibrato. El tudom képzelni, hogy fusion lemezeken szerepelhet.

OLIVER LAKE: Aztec (az Again And Again című lemezről, Gramavision, 1991. Lake: altszaxofon; John Hicks: zongora; Reggie Workman: bőgő; Pheeroan ak Laff: dob).

Fogalmam sincs, mi ez. Szabad… szabad, az biztos. Nem hallottam még őt. Lehet, hogy ismernem kellene, de nem. Nincs sok közös pontunk. Nem tetszik, ahogy szól. Nekem nagyon fontos a hangszín. Szerintem ez a zenész kommunikációjában nagyon fontos tényező. Ez a szókincse, amellyel a nyelvet beszéli. Lehet, hogy ez a zene is nagyon jó egyfajta értékrend szerint, de én egy másikat keresek, és biztos ezért nem került be az én látószögembe. Ha egyáltalán bele kellett volna, hogy kerüljön. Az első két felvétel sokkal szimpatikusabb volt, éppen az előbbi megfontolás alapján.

KEN McINTYRE: El Hajj Malik (a Chasing The Sun című lemezről, SteepleChase, 1978. McIntyre: altszaxofon; Hakim Jami: bőgő; Beaver Harris: dob).

Jó lett volna végre valakit felismerni, de ez ezúttal sem történt meg. Viszont felismerhető volt az ő játékában Ornette és Dolphy iskolája. Izgalmas volt. A bőgős játéka nagyon tetszett, sajnos őt sem ismerem. A szaxofonos nagyon imádta az úgynevezett Flatterzunge technikát, ezt a rekedt trrrrr-t, és szerintem egy kicsit túl sokszor is alkalmazta. De persze ez az ő élete, az ő hangja és az ő érzései. Ennyi.


Ornette Coleman

CRISTINA MAZZA: E-Waste (az E-Waste című lemezről, Azzurra, 2003. Mazza: altszaxofon; Bruno Marini: Hammond-orgona; U.T.Gandhi: dob).

Ezen a szaxofonoson is nagyon érezhető annak a bizonyos Ornette-iskolának a hatása. Nekem egyébként tetszett ez a zene, és a felvétel indulásakor teljesen a Bitches Brew és az On The Corner hangképe időződött fel, a ’60-as évek vége és a ’70-es évek eleje. Később swingessé vált a zene, de az egész megszólalás mégiscsak ezt a korszakot hozta vissza bennem. Az a helyzet szerintem, hogy annyira erős volt, amit Ornette és Dolphy csinált, hogy nagyon nehéz ebben a szabad szaxofonozásban, amit ez a muzsikus is játszott, valami újat létrehozni. Ez a mai zenészek nagy dilemmája: hogy mi legyen az út, amin járjanak. Coltrane hatása is annyira erős volt, hogy a mai napig minden szaxofonos gondolkodásmódjában fellelhetők a nyomai. Annyira tökéletes és egységes volt az Új Dolog, hogy a mai napig mindenki nagyrészt ezt keresi. A zenészek egy része tudatosan próbál ettől elszakadni, s ennek a törekvésnek szerintem néhány esetben jó és nagyon sok esetben rossz az eredménye. Koncepcionális muzsikákra gondolok, amelyekkel önmagukban persze nincs baj, hiszen Coltrane is valamilyen értelemben koncepcionális zenész volt, csakhogy alapvető értékekkel és energiákkal. Egyszerűen az igazsággal volt kapcsolata. És ez az egész ’60-as évek gerjesztette hullám olyan erős volt, sőt erős a mai napig bármilyen zenében, hogy mi, fiatal szaxofonosok sem tudjuk kikerülni, mert olyan energiák vannak ott, amikről egyszerűen nem is tudom, hogyan kerültek oda. Amerikában is erről beszélgettem Billy Harper tenorszaxofonossal, aki ugyancsak a ’60-as évek nagy alakja. Amikor hallottam játszani, ugyanezeket az energiákat éreztem felszabadulni, s kérdeztem, mi történik ilyenkor, mire ő is azt válaszolta, hogy igen, ez egy speciális valami. Én úgy könyveltem el magamban, hogy egy kicsit olyan volt ez, mint Csernobil: a zenészek „sugárzást” kaptak, ma pedig nagyon nehéz, mert teljesen más a sugárzás, másfajták az energiák, amiket én ráadásul nem is nagyon szeretek.

LEE KONITZ: Ezz Thetic (a Medium Rare című lemezről, Label Bleu, 1986. Konitz: altszaxofon; Dominique Cravic: gitár; Francis Varis: tangóharmonika; Hélène Labarriere: bőgő; Jean-Claude Jouy: dob).

Nagyon érdekesen szólt ez a szaxofon–harmonika unisono az elején. Misztikus. Ismerős ez a szaxofon-hangkép, de nem tudom, ki lehet, talán francia? A szaxofonos nem tűnt fiatalnak. A frazíron, a technikán egy kicsit hallatszott, hogy már akadozik, de jó volt. Nem tudom, ki lehet.

JOHN HANDY: If Only We Knew (a Live At The Monterey Jazz Festival című lemezről, Koch Jazz, 1965. Handy: altszaxofon; Mike White: hegedű; Jerry Hahn: gitár; Don Thompson: bőgő; Terry Clarke: dob).

Biztos, hogy ez a szaxofonos sokat foglalkozott klasszikus zenével. Vagy tanulta, vagy esetleg játszik is klasszikus zenét. Nagyon sok technikai megoldásán hallatszott ez. Az én utamtól ez elég messze áll, viszont nagyon tetszett benne, hogy teljesen ura a hangszernek. Hihetetlenül kiegyenlítetten szól mind az alsó, mind a felső fekvésben, és azt éreztem, hogy nem jellegzetes slendrián jazzman, aki csak kiveszi a tokból a csövet, aztán ami jön, az jön, hanem… később kiderült, hogy olyan technikákat alkalmaz, amiket a jazzben nem is szokás, például tripla nyelvet, ami a klasszikus művekben és a huszadik századi kortárs zenében gyakori. Tetszett ez a megközelítés. Szívesen meghallgatnám az egész munkásságát. Izgalmas zene volt, és nagyon tisztán játszott, ami nem olyan egyszerű az altszaxofonon. Egyik tanárom mondogatta, hogy az altszaxofon az összes szaxofon közül a legnehezebben intonálható. Sok függ a felhangjaitól és a rezgéseitől. Gyakran hamisan szól. Nos, erre mondta a tanárom, hogy addig nem hamis egy szaxofon, amíg nem fújják. Viszont itt elég tisztán szólt.


Eric Dolphy

ERIC DOLPHY: Tenderly (a Far Cry című lemezről, New Jazz, 1960. Dolphy: altszaxofon).

Eric Dolphyt hallottuk. Amire egyébként, az igazat megvallva, csak a szám második felében jöttem rá, amikor olyan jellegzetes dolphys dolgokat játszott. Többnyire Coltrane oldalán hallottam őt eddig, és van egy pár lemezem tőle, amik attól tartok, későbbiek. Más balladát hallani Dolphytól, és más ezeket a szabad zenéket. Szóval a hang kicsit megtévesztett: egy kicsit másképp fújt itt, mint azokon a lemezeken, amiket ismerek tőle. De aztán elárulta magát. A Tenderly-t játszotta.

JACKIE McLEAN: Cottage For Sale (a Hat Trick. Jackie McLean Meets Junko Onishi című lemezről. Blue Note, 1996. McLean: altszaxofon; Junko Onishi: zongora; Nat Reeves: bőgő; Lewis Nash: dob).

Érdekesen játszott balladát ez a szaxofonos. Nagyon intenzíven, nekem egy picit túl intenzív is volt. A hangja is nagyon dinamikus. Kicsit Sonny Stitt befújását éreztem a számban, azt a nagyon tömör hangot. Nem tudom, ki játszott, de a balladához egy picit soknak éreztem ezt az artikulációt. Persze mindenkinek a saját ízlésére van bízva a dolog. Nagyon hamisan játszott, szerintem azért, mert nagyon megfújta a hangokat. Nekem nagyon zavaró, bántó volt ez a hamisság. És nem vagyok benne biztos, hogy koncepciózus megoldásról van szó. Szerintem a hangképzés lehetett az oka a jelenségnek. Fortén játszotta a balladát, kicsit túlforszírozta a számot.