Luca, Ottilia

Lelkes, de unalmas – Stacey Kent a Művészetek Palotájában

2006.06.26. 00:00

Programkereső

Van már szép és akusztikailag is igényes koncertterme Budapestnek, most ideje lenne megtanulni a megfelelő produkciókat szerepeltetni a tiszteletet parancsoló orgonasípok alatt.

Stacey Kent és a kíséretében érkezett kvartett szinte elveszett az óriási üres térben, s az énekesnő minden igyekezete ellenére se tudta feloldani a kopár és személytelen környezet bénító hatását. Először a négy muzsikus foglalt helyet a színpad sivataga közepén berendezett oázison. Jim Tomlinson tenorszaxofonos és csapata játszott néhány taktust, majd következett az első erőpróba: a baloldali művészbejáróban feltűnt énekesnőnek körülbelül húsz lépést kellett megtennie magas sarkú szandáljában, hogy elérjen az oázisig. Látszott, hogy minden lépésnél ügyelnie kell, hogy egyszerre sugározza magából a fényképeiről ismert fiatalos derűt, valamint a tekintélyt, aminek a világ egyik legismertebb jazzdíváját körül kell vennie. Mondani se kell, a végén se derű, se tekintély nem maradt, csak feszengés. Rosszul kezdődött az egész.

S a folytatás se volt valami szívmelengető. Kent ügyes hajlításai, szép kiejtése, tolmácsolásainak profizmusa rendre ütközött a zenekar ügyetlenkedéseivel, amatőröket idéző ritmikai megtorpanásaival, a menetrendszerűen érkező szaxofonszólók üres semmitmondásával. A londoni Time Out „Getz-ish” szaxofonosként emlegeti Tomlinsont, ami nem jelenthet mást, mint hogy az angol kritikus még életében nem hallott egyetlen Stan Getz-felvételt se. Mind a brit lap szerzője, mind pedig maga az énekesnő a felkonferálások alkalmával azt sugallta, hogy Tomlinson elsősorban férj, s csak másodsorban muzsikus a felesége oldalán. Ezt Budapesten nyújtott zenei teljesítménye alapján készséggel el is hisszük róla.

Az énekesnő szinte fuldoklott a lelkesedéstől, hogy Budapesten lehet, és nekünk énekelhet. Mint rendesen, mi voltunk a világ legjobb publikuma, s Stacey Kent átlagban minden második szám után szükségét érezte, hogy szerelmet valljon nekünk. Mellesleg azt is közölte: nemrégiben jelent meg a The Lyric című album, amelyet férje, Jim Tomlinson jegyez, de ő is énekel rajta számokat, és most erről az új albumról fognak dalokat előadni. Hogy ez mennyire sikerült, arról már ejtettem néhány szót. A bajok azonban nem merültek ki a haknizós előadásban. Stacey Kent színpadi mozgása leginkább egy izgatottan fészkelődő, első bálozó kislányéra emlékeztetett, akit azonban a szülei előzőleg elfelejtettek beíratni a tánciskolába. Mellette még a dermesztően rosszul mozgó Sade is macskaügyességűnek hatott volna. Persze tudom, hogy Kent nem a tánccal keresi a kenyerét, és azt is, hogy nem a Táncművészeti Főiskola meghívására érkezett Budapestre, hogy mesterkurzust tartson a végzős növendékeknek. Ugyanakkor némi joggal várhatja el a közönség Budapesten is, hogy egy világhírű énekesnő az instrumentális részek alatt szintén képes legyen hiteles mozdulatokra vagy mozdulatlanságra.

4fe31db8-0107-450f-b91f-858683960205

Hogy inkább a hangjáról illene beszélni? Nos, Stacey Kent orgánumával nincs a világon semmi baj. Egyedi és izgalmas hanggal ajándékozta meg az Úristen, ám a budapesti koncerten nem arról győzött meg, hogy e kinccsel minden esetben ügyesen tud sáfárkodni. Például különös vonzalmat árult el egyes jól ismert örökzöldek szinte fokozhatatlanul lassú tempójú előadása iránt, vagyis az alkalmasint bugyuta szövegű dalokból – eleinte úgy tűnt – miniatűr drámát akar teremteni, de a számok középrészénél már legfeljebb középszerű, közhelyes és kissé álmosító volt a tolmácsolása. Ez történt például a sokkal többre hivatott Corcovado-val, Antonio Carlos Jobim egyik kis remekével. Mennyivel emlékezetesebb, ahogy Laura Fygi közelíti meg a dalt! Fygi vállaltan romantikusan kezeli az alapanyagot, a háta mögül vonósokat is hallunk, mégsem érezzük giccsesnek a bársonyos hangú előadást. Süt belőle a nosztalgia, úgyhogy hallgatásakor mi is szívesen csomagolnánk, s indulnánk Brazíliába, az eltűnt idő nyomában. Stacey Kent élő előadása csupán egy híres dal átlagos megszólaltatása volt, amelyből mindenfajta mélyebb érzelem hiányzott. Egy-egy félreintonálás is becsúszott, de én nagyon messze ültem, és talán rosszul hallottam. Jobban sikerült a Come Rain Or Come Shine, valamint egy franciául előadott dal, a Jardin d’hiver. Utóbbi volt többünk számára a hangverseny legemlékezetesebb darabja. A ’60-as évek tánczenéjét visszanosztalgiázó My Heart Belongs To Daddy-t, s különösen az instrumentális Mañha de Carnaval-t én a fellépők helyében kihagytam volna a műsorból.

Stacey Kent végül két ráadással ajándékozta meg a publikumot: előbb egy slágert énekelt el, amely hallhatóan sokaknak ismerősen csengett. A budapesti közönség ekkor mutatta ki leginkább az érzelmeit. Spontán ritmikus tapsba kezdett, de furcsa módon a pozitív „feedback” semmiféle lelkesedést sem váltott ki az énekesnőből, aki pedig a koncerten végig hevesen kommunikált, dicsérte a szép új hangversenytermet, köszönte nagyon a tapsokat és reményét fejezte ki, hogy a közeli jövőben újra eljöhet közénk. Ezt a ziccert kár volt kihagynia. Az újabb tapsok után a jó öreg Stardust-tal vett végső búcsút Stacey Kent. El kell ismerni, ezt szépen és érzéssel énekelte, de gyaníthatóan még így sem ez lesz az Év Jazzkoncertje.

(2006. június 22. Művészetek Palotája – Stacey Kent (ének) koncertje; Jim Tomlinson (tenorszaxofon), Dave Newton (zongora), Dave Chamberlain (bőgő), Matt Skelton (dob)