Pandora, Gabriella

Vakrepülés Horváth Balázzsal

2006.07.03. 00:00

Programkereső

A „Vakrepülés”, azaz a Blindfold Test az amerikai Down Beat magazin által meghonosított zenehallgatási próba, illetve játék. A „Vakrepülés”-ben részt vevő jazzmuzsikusnak különböző zeneszámokat kell kitalálnia, véleményeznie, értékelnie, s esetleg a felvételeken hallható muzsikusokat beazonosítania. Az értékelés hagyományosan csillagokkal (*) történik. Az öt csillagos felvétel kiváló, az egy csillagos értékelhetetlenül rossz. A játékot megelőzően a muzsikus semmilyen információt sem kap az egyes zeneszámokról.

Horváth Balázs

Horváth Balázs 1973. június 15-én született Budapesten. Érettségi után kezdett párhuzamosan klasszikus zenét és jazzt tanulni. 1998-ban szerzett diplomát a LFZF jazz tanszakának basszusgitár szakán. Ebben az évben a Berklee Summer School növendékeként (Perugia) Dave Clarknál tanult. 1999-től a Conservatoire National Supérieur de la Musique-ben (Párizs) folytatta tanulmányait Riccardo Del Franál. 2003-ban megszerezte második LFZF-diplomáját, ezúttal nagybőgő szakon. Fellépett többek között a párizsi La Villette Fesztiválon, a mexikói és a római EuroJazz Fesztiválon, a makaói jazzfesztiválon, a varsói jazz-zongora fesztiválon, valamint Erdélyben, a temesvári és a brassói jazzfesztiválon. Zenei pályafutása során többek között az alábbi zenészekkel koncertezett és készített felvételeket: David Liebman, Carlos McKinney, Al Foster, Herbie Mann, Mike Mainieri, Daniel Humair, Gadó Gábor, Spányi Emil, Regős István, Oláh Kálmán, Binder Károly, Gerendás Péter, Gyárfás István, Juhász Gábor, Cotton Club Singers, Tűzkő Csaba, Budapest Jazz Orchestra, Hardline Trió, Equinox Quartet, Kőszegi Quartet, Egon Bondy Quartet. Nemrégiben hallható volt a Pawol Bodnár és Harry Sokal irányította nemzetközi zenekarban, a szlovákiai Ipolyságon. Jelenleg több formációban tag, így a Borbély Műhelyben, a Quartet „B”-ben, a Nagy János Trióban, a Free Style Chamber Orchestrában, illetve a Váczi Dániel Trióban. Nagybőgősöket és basszusgitárosokat tanít a Gödöllői Zeneiskolában. Legközelebbi tervei között szerepelnek a Borbély Mihály zenekaraival készítendő újabb lemezfelvételek, valamint, hogy folytatja a klasszikus nagybőgőzést. A "Vakrepülés" felvétele 2006. június 29-én készült. (Szerkesztette és készítette Máté J. György)

CHARLIE HADEN: Passport (a Montreal Tapes című lemezről, Verve, 1989. Charlie Haden: bőgő; Joe Henderson: tenorszaxofon; Al Foster: dob)


Charlie Haden

(A bőgőszóló közben): Charlie Haden. (Később): Két dolog miatt voltam igazán biztos benne, hogy Charlie Hadenről van szó. Az egyik a hangszín, a másik a frazeálás. Mindkettő nagyon jellegzetes nála. A harmadik vonás, amiről még szót ejtenék, bár ez nem csupán rá jellemző, hogy G-húron soha nem megy oktáv fölé, vagyis hüvelykfekvésben szinte soha nem játszik, legalábbis én még nem hallottam, pedig elég sok lemezét ismerem. Valamint az egyszerű és szép dallamokat is említhetem, ezek is erősen rá emlékeztettek. Nagyon pici motívumokból kezd építkezni, majd ezeknek a tologatásával, variálásával és átkötögetésével játszik folyamatosan. Nagyon egyszerű eszközökkel nagyon szép dallamokat képes előadni, és ezt egyedül ő tudja… így legalábbis. A szaxofonostól csak egy témát hallottam játszani… az első pillanatban az futott át az agyamon, hogy ez csak Joe Henderson lehet, később elbizonytalanodtam, de megnyugtattál, hogy tényleg ő az. Ez egyébként a montreali ’89-es lemezsorozat egyik darabja. Épp a múlt héten jutottam hozzá az egész adaghoz. Nagyon jó felvételek ezek. Ha pontozok, akkor nyilván öt csillag, mert ez tökéletes zene.

SANTI DEBRIANO: >Prelude To A Cyclical Night (a Circlechant című lemezről, Highnote, 1998. Santi Debriano: bőgő; Miri Ben-Ari: hegedű; Helio Alves: zongora; Horacio ’El Negro’ Hernandez: dob; Valtinho Anastacio: ütőhangszerek)


Santi Debriano

Nem tudom, ki ez a bőgős. A játéka nagyon emlékeztetett Patitucciéra. Azt tudom mondani róla, hogy nagyon jó ritmikával játszik, és igen ügyesen kezeli a vonót, ami meglehetősen ritka a jazzbőgősök körében. A hegedűs, akit szintén nem ismertem fel, szokatlanul kulturáltan hegedül a jazzisták átlagához képest. Ezt különös örömmel hallottam: azokat a hegedűsöket szeretem, akik nem hegedűszerűen játszanak a hangszerükön, amikor jazzkontextusba kerülnek. Ha az előző produkcióhoz viszonyítom, akkor csak négy csillag, mert nem volt annyira eredeti zene, de ami a zenészek színvonalát illeti, természetesen ötös.

REGGIE WORKMAN: Jus’ Ole Mae (a Synthesis című lemezről, Leo Records, 1986. Reggie Workman: bőgő; Oliver Lake: altszaxofon; Marilyn Crispell: zongora; Andrew Cyrille: dob)


Reggie Workman

Egy free vagy freebe hajló kompozíciót hallottunk. Nem mernék tippelni a bőgősre. Nem ismerek sok bőgőst ebből a zenei világból. De bizonyos megoldások, például a csúszások, valamint a hangszín alapján egy picit emlékeztet a ’70-es évekbeli Ron Carterre, de biztos nem róla van szó, hiszen Carter teljesen más zenei környezetben szólalt meg. Nálunk Benkő Robi játszik ebben a stílusban. A kompozíció egyharmóniás, atonális dallamra épült. A szaxofonos alkalmanként Steve Colemant, illetve Greg Osbyt idézte, de nem ők voltak hallhatók, mert ez a muzsikus a szólóban már nem úgy játszott, mint az említettek. Csak a hangszín volt nagyon hasonló. A stílusról annyit mondanék, hogy én egy kicsit jobban szeretem azokat a szabad zenéket, ahol a zenészek intenzívebben figyelnek egymásra. Ezt a felvételt időnként egy picit mechanikusnak éreztem. Ezzel együtt nagyon jó zene. (Workman nevének elhangzása után): Reggie Workman! Hm, soha nem jöttem volna rá. Nagyon szeretem a játékát, de eddig nem erről az oldaláról ismertem. Főleg a ’60-as évekbeli munkáit hallottam, például a Coltrane-nel készített felvételeit. Nem gondoltam volna, hogy ez ő. Meglep a lemez: eddig mindig sokkal akusztikusabbnak hallottam a játékát. Négy csillag.

DANIEL HUMAIR: Genevamalgame (az Edges című lemezről, Label Bleu, 1991. Miroslav Vitous: bőgő; Jerry Bergonzi: tenorszaxofon; Aydin Esen: zongora; Daniel Humair: dob)


Miroslav Vitous

Most se tudom pontosan megmondani, kiket hallottam, de az elég precízen definiálható, hogy a muzsikusok honnan jönnek, illetve milyen tradíciókat követnek. A szaxofonos, a zongorista, sőt az egész harmóniavilág – talán a bőgőzés a legkevésbé – a John Coltrane Quartet világát idézi. De elég sok Ornette Colemantől származó elem is bekerült ebbe a zenébe. A dobos nagyon tetszett. Nem tudok rájönni, kicsoda. Nagyon izgalmasan játszik. (Miután elhangzott, hogy Horváth Balázs egykor játszott ezzel a dobossal) Hoppá! Esetleg Daniel Humair? Igen? Nagyon jól dobol. Akkor viszont elképzelhető, hogy a bőgős Jean-François Jenny-Clark. (A tagadó válasz után) Egy francia bőgősről van szó? (A tagadó válasz után) Egyébként nagyon jól játszik, abszolút kifogástalan bőgőzés. A hangszíne nagyon tetszett. Épp megfelelő keveréke az elektromos és akusztikus hangzásnak. Épp annyira elektromos a sound, hogy ezt a zenét még ki tudja szolgálni. Ezt a jelenséget az előző bőgősnél kevésbé éreztem. Ő is valószínűleg sokat hallgatta Jimmy Garrisont. Legalábbis a szabadabb megnyilvánulások és a harmóniából való kimozdulások hasonlítanak.

WILLIAM PARKER: Adena (a Luc’s Lantern című lemezről, Thirsty Ear, 2005. William Parker: bőgő; Eri Yamamoto: zongora; Michael Thompson: dob)


William Parker

Őt sem ismertem fel. A sound itt is átmenetet képez a mikrofonosan és a pick-uppal felvett bőgőzés között. A bőgős kíséretben nagyon tetszett, a szólója viszont már egy kicsit kevésbé: sok effektszerű elem volt benne, ezeket azért nem szeretem, mert sose tudom, hogy a játékos hallja-e, amit játszik. Hogy teljesen fülből muzsikál-e. Jobb szeretem azt hallani, hogy a zene abban a pillanatban születik. Nehéz beszélni erről a különbségről, de olyan érzésem volt, hogy ebben a zenében sok mechanikus elem volt. Talán nem minden motívum következett magából a szerzeményből. Ez is legyen négy csillag.

RAY BROWN: Manhã de Carnaval (a Live At The Concord Jazz Festival – 1979 című lemezről, Concord, 1979. Ray Brown: bőgő; Monty Alexander: zongora; Jeff Hamilton: dob)


Ray Brown

(Néhány taktus után): A Fekete Orpheusz című film zenéje. A zongorista úgy játszik, mintha négy különböző muzsikus szerepelne az együttesben. Annyira keveri a stílusokat. Itt is egy olyan bőgős játszott, aki remek technikájú, nem kell sokat keresgélnie a hangokat a hangszeren. Nem merek tippelni a nevére, ugyanis vagy nem ismerem, vagy pedig nem jellegzetesen a saját zenéjét játszotta ezen a felvételen. A zongorázás kevésbé tetszett. Az ilyesféle stílusváltogatásnál jobban szeretem azt, amikor valakinek jól felismerhető saját stílusa van. Egyébként a Manhã de Carnaval, angol változatban Black Orpheus című darabot hallottuk. (Ray Brown és Monty Alexander nevének elhangzása után): Monty Alexander? Erre rájöhettem volna. Könnyebb dolgom lett volna, ha Ray Brown valami swinges számot játszik, mert abban nagyon jellegzetes a stílusa. Latint és bossa novát még nem hallottam tőle korábban. Őt amúgy nagyon nagyra tartom, szerintem mindenképpen a legjobbak közé sorolható. Remek tempója van a swingben. A bőgőzés öt csillag, a zongorázás kevesebb.

RICHARD DAVIS: Pam/Total Pkg (a Total Package című lemezről, Marge, 1997. Richard Davis: bőgő; Ricky Ford: tenorszaxofon; Curtis Clark: zongora; Andrew Cyrille: dob)


Richard Davis

Nem ismerem fel a bőgőst, valószínűleg azért, mert nem nagyon hallgattam még. A hangszíne eléggé elektromos. A rövid szólója szabad, egyharmóniás megoldás volt, a végét leszámítva. Ami zavart a játékában: nagyon rövidek voltak a hangjai. Nem jó értelemben játszik perkusszívan a hangszeren. De lehet, hogy mindez az elektronika beállításával van összefüggésben. Az eddigiek közül talán ez a bőgőzés tetszett a legkevésbé. Vagy ez áll a legkevésbé közel hozzám, jobb, ha így mondom. A zongorista McCoy Tyner hatása alatt áll. (Richard Davis nevének elhangzása után): Richard Davisnek is a ’60-as évekbeli felvételeit ismerem inkább. Azokat nagyon szerettem. Ő kifejezetten technikás muzsikus, de ez ebből a felvételből nem tűnt ki. Persze az egy nagyon más korszak volt, akkoriban mások zenekaraiban játszotta mások számait. Richard Davis nekem általában öt csillagos, de itt csupán négy. Sok bőgősnél megfigyelhető, például Ron Carternél, hogy az idők folyamán rengeteget változott a hangszínük. Carter a Miles Davis zenekarban még bélhúrokon játszott, majd kipróbálta a fémhúrokat. A ’70-es években egyre elektronikusabb lett a hangszíne, nekem nagyon sokáig nem is tetszett, ahogy játszik. Ez a ’80-as években is így volt, kivétel a Davis-emlékzenekar Freddie Hubbarddal. Azokat a lemezeket nagyon szeretem. Viszont az utóbbi tíz évben megint olyan Carter hangszíne, ami hozzám nagyon közel áll. Úgy érzem, bizonyos értelemben ismét úgy játszik, ahogy fiatal korában. Ezt persze csak analógiaképp mondom, ugyanis valószínűleg Richard Davis is többször cserélt soundot életében – a hangszertechnikai és az erősítéstechnikai változásoknak megfelelően. Úgy tudom, még szimfonikus zenekarban is játszott.

JOHN PATITUCCI: Long Story (a Mistura Fina című lemezről, GRP, 1995. John Patitucci: bőgő)


John Patitucci

Nem ismertem fel a zenészt, de ez a muzsika nagyon tetszett. Mind a hangszín, mind pedig a dallamosság rokonszenves volt. Nagyon dinamikusan játszik, vagyis szép dinamikai különbségek figyelhetők meg az előadásában. A lágyabb dallamokat finom és puha hangszínnel adja vissza. Tud úgy játszani, mintha énekelne. Amikor keményebb a zene, akkor jó értelemben vett perkusszivitás jellemzi. (Patitucci nevének elhangzása után): Igen, épp a perkusszivitással kapcsolatban felmerült bennem, hogy esetleg épp ő játszott. De nem mertem volna kimondani. Ezt a lemezét nem ismerem. A szám egy néhány ütemes harmóniamenetre épült. Lényegében egy hangnemben volt végig, kivéve a záró kadenciát, ott voltak alterációk. Patitucciról csak felsőfokban tudok nyilatkozni. Többször hallottam élőben is. A legemlékezetesebb az a koncertje volt, ahol Danilo Perezzel és Roy Haynes-zel játszott trióban. Ott voltam a mesterkurzusán is a Yamaha-boltban… Az utóbbi időben nagyon szeretem hallgatni másik triólemezét Joey Calderazzóval és Jeff ’Tain’ Wattsszal. És persze Wayne Shorter legutóbbi három lemezét. Ezeket gyakorlatilag folyamatosan hallgatom. Ő az a muzsikus, aki minden zenei szituációban tökéletesen otthon van. Jelenleg ő az a bőgős, akit talán a legtöbbet hallgatok, és aki a legnagyobb hatással van rám. Abszolút öt csillag. Annyit még, hogy amit Coreával játszott, nem szerettem túlságosan, hideg zene volt. De az utóbbi tíz-tizenöt évben – amennyire én ezt megítélhetem – hihetetlen előrelépés történt a játékában. Szerintem nagyon jó irányba mozdult el a művészete, és ma már ő az egyik legjobb jazzbőgős a világon. Nekem ez nagyon jó érzés, hogy még a legnagyobbak is képesek változni, túl fiatal éveiken. Hatalmas munka, rengeteg odafigyelés állhat e mögött. Hogy valaki évről-évre egyre jobb legyen. A legtöbb zenész egész életében ugyanolyan marad. Nagyon szimpatikus nekem a Patitucci-féle hajlandóság a változásra.

JOHNNY DYANI: For Leo Dirch Petersen (az Angolian Cry című lemezről, SteepleChase, 1985. Johnny Dyani: bőgő; Harry Beckett: trombita; John Tchicai: tenorszaxofon; Billy Hart: dob)


Johnny Dyani

Nem tudom, ki volt a bőgős. A szerzemény egy kicsit countrys hatást mutatott. A trombitálás némileg Don Cherryére emlékeztetett. (Dyani nevének elhangzása után): Őt viszont nem hallottam még soha. Úgyhogy ez egy nagy felfedezés. Ő, ugye, Dél-Afrikában született? Rémlik, hogy találkoztam az életrajzával valahol. A szám nem tetszett különösebben, de a bőgőzés igen. Úgyhogy legyen ez a szám is négy csillag.

BARRE PHILLIPS: S.C.& W. (a Three Day Moon című lemezről, ECM, 1978. Barre Phillips: bőgő; Terje Rypdal: gitár, gitárszintetizátor; Dieter Feichtner: szintetizátor; Trilok Gurtu: tabla, ütőhangszerek)


Barre Phillips

Tanácstalan vagyok. Nem tudom, kik játszottak, de a kompozíció erősen az indiai zene befolyását mutatta. Érdekes volt, hogy ebben a zenei közegben a gitáros a countryból vagy a rock and rollból átvett riffeket váltogatta, de jól hangzott. A bőgős előbb vonózott, majd volt egy szólója, végül pengetve tért vissza a szólóból. Ez is egy egyharmóniás szerzemény volt. A bőgős Charlie Hadenéhez hasonló eszközöket alkalmazott, de ez a bőgős technikásabb. A zene egy picit az összeollózottság hatását keltette. Az indiai zenét önmagában nagyon szeretem, de a stíluskeverésekkel hadilábon állok. A stílusvegyítésektől azt várom, hogy több jöjjön ki belőlük, mint a keveréket alkotó stílusokból külön-külön. A hangszeres teljesítmény ezúttal is nagyon tetszett, a zene egésze kevésbé: maradjunk meg a négy csillagnál.