Szilárda

Herbie Hancock Quintet

2006.07.20. 00:00

Programkereső

Herbie Hancock és zenekara felejthetetlen élménnyel ajándékozta meg a közönséget július 3-án a Margitszigeten, de akik csak a zongorista zseni neve miatt váltottak jegyet, azokat talán csalódás érte.
9673357e-6b2e-41ee-b685-a1f254664f05

A fiatal partnerekkel turnézó Hancock a Margitszigeti Szabadtéri színpadon megtartott koncertjén mintha csak afféle mentorként felügyelt volna „kölykei” fejlődésére, úgy tűnt, hogy semmi esetre sem kíván villogni a zöldfülűek között, akik a legnagyobb alázattal és tisztelettel figyelték az élő legenda minden mozdulatát. A színpadon nyoma sem volt bármiféle feszélyezettségnek, jóllehet a zongorista némelyiküknek inkább nagyapja, mint apja lehetne: és nem csak korban, a zenei bölcsességet illetően is. Hancock nélkülözött minden allűrt, modorosságot és nagyképűséget, nem csak játéka, de emberi habitusa is közvetlen, őszinte és kedves volt.

Persze a fiatalok kapcsán említett „zöldfülű” jelző csak részben igaz. Mindnyájan sztárok sokaságával játszottak már koncerten és dolgoztak stúdióban, ám a világ egyik legzseniálisabb zenésze mellett csak szárnyaikat próbálgató madárfiókáknak tűntek. Még a mindnyájuk közül a legérettebb játékot mutató Matthew Garrison (basszusgitár) is, aki nem mellesleg Jimmy Garrison, John Coltrane egykori bőgősének a fia. Ifjabb Garrison a legideálisabb rokonok között cseperedett ahhoz, hogy kövesse apja nyomdokait, hiszen a keresztapja a legendás dobos, Jack De Johnette. A fiú nem is hozott szégyent a családra, szerepelt többek között Hancock 2002-es Future2Future című albumán, és a zenekar gitárosához, Lionel Loukhoz hasonlóan már a Berklee-n töltött évei alatt is többször lehetősége nyílt együtt játszani a legjelentősebb amerikai jazz-zenészekkel. Az iskola befejezése óta mindkettőjük karrierje töretlenül ível felfelé. A zenekar másik két ifjonca sem panaszkodhat zenészpartnereit illetően, ugyanis az alig 23 éves Richie Barshay volt Hancock 2003-as Gershwin’s World nevű projektjének dobosa, míg, Lili Haydn hegedűs-énekes jóformán az összes rock-híresség partnereként dolgozott már lemezeken, szerepelt turnékon.

Hogy akkor mi okozhatott egyeseknek csalódást?

Sokan (így én is) arra számítottak, hogy valamiféle Herbie Hancock búcsúkoncertre váltottak jegyet, de úgy tűnik, a főszereplőnknek esze ágában sincs visszavonulni, sőt előrehaladott korát meghazudtolva, fiatalokat megszégyenítő frissességgel kísérletezik modern könnyűzenei műfajokkal és kalandozik a legkülönfélébb zenei irányzatok között. Legújabb, 2005-ös Possibilities című albuma mellett ezt bizonyítja a már említett Gershwin’s World című korong is. Előbbi Stingtől kezdve Santanán át Christina Aquleiráig bezárólag végigskálázza a manapság divatos könnyűzenei irányzatokat, míg az utóbbi szimfonikus zenekarra hangszerelt tisztelgés George Gershwin előtt.

A Hancock „slágerest” tehát elmaradt. A budapesti koncerten két kompozíció (mindkettő Headhunters szerzemény, az első az 1975-ben született Actual Proof, míg a második Bennie Maupin legendás Cameleonja) kivételével nyoma sem volt a nosztalgiázásnak, helyette annál több friss zenei gondolattal szembesülhettünk a fiatalok szerzeményeiben. A két említett Headhunters-kompozíción kívül csupán Lionel Louke egyik szerzeményének csodálatos zongora bevezetőjében bukkant fel Hancock „ifjúsága” a Maiden Voyage kissé átharmonizált formájában. És ha a koncert talán annyira nem is, de ez a nyugodt bevezető, bár szívem szerint inkább zongoradarabnak hívnám gyönyörű letisztult formája miatt, afféle prizmaként gyűjtötte magába Hancock harmonizációs reformjainak minden vívmányát, mellyel a 20. század második felében új és azóta is megkerülhetetlen irányt mutatott a jazz-zenészeknek és a műfajnak egyaránt. Hancock zongora-stílusa már valószerűtlenül kiforrott, s művészetének gyökere részben sajátos harmonizációiban rejlik. Szólóiban is a harmonizációs elve elevenedik meg horizontális síkon, melynek lényege a harmóniák rétegekbe való helyezése, ahogyan különböző – olykor egymáshoz nem is túl közeli – hármashangzatokat egymás fölé emel, s e rétegek a mágnes különböző pólusaihoz hasonlóan viselkednek, taszítják vagy vonzzák egymást. Így lehet az embernek az, az érzése, hogy Hancock motívumai mindig a harmóniai váz felett lebegnek és hullámoznak, hogy energiáik kimeríthetetlenek. Persze a zongorista egyedi ritmusvilágáról se feledkezzünk meg, melynek a meglepetésszerű fordulatok, az izgalmasabbnál izgalmasabb helyekről induló és a legváratlanabb helyekre érkező zenei ívek a jellemzői.

A koncert során, még a nem túl jól beállított hangzás ellenére is észre kellett hogy vegyem: Barhsay remekül érzi Hancock stílusát és viszont, így az a gyanúm, hogy helyenként előre megbeszélt ritmikai arrange-ok tarkították az amúgy is kiváló zenei párbeszédeket. Mivel Garrison basszusgitárjának hangjait inkább csak sejtettem, mint rendesen hallottam, játéka nem hagyott mély nyomot bennem, miközben az természetesen vitathatatlan, hogy hangszerének kiváló, érett művésze. Lili Haydn hegedűjátéka, néhány rövid szólisztikus megnyilvánulástól eltekintve, díszítésekre, hangulatfestő elemek alkalmazására korlátozódott, így zenei egyéniségét csak kis mértékben ismerhette meg a közönség, bár Wants Deep című szerzeményében mély érzésű, szenvedélyes lelkű szerzőnőként mutatkozott be (a kompozíció Lili érzelmeit tolmácsolja, amit egyik szerettének elvesztése nyomán érzett). Lionel Louke ellenben szinte főszerephez jutott a koncert során, ugyanis több elhangzott szerzeménye mellett majd' minden kompozícióban hallatott magáról, olykor zseniális, máskor kicsit félresikerült módon. A gitáros elmélyült, meditatív rögtönzései, a tudatos szólóépítés iskolapéldái. Aszimmetrikus mozaikjaiból, formáiból izgalmas képeket állított össze, ám az időnkénti túlkontrolláltság a szólók gördülékenységének rovására ment. Így az iskolapéldák olykor csak iskolássá váltak. De a Virgin Forest című darabjának bevezetőjében minden kétséget kizáróan bizonyította, hogy muzikalitása alapján helye van a csapatban. Az eredetileg ütősnek készülő, afrikai származású amerikai gitáros különös, talán valamilyen afrikai törzsi nyelven (vagy halandzsán), gitáron és a gitár testén előadott „csemegéjét” őszinte csodálattal hallgatta a több ezer fős közönség.

Lionel és Lili szerzeményei egyébként kissé áttekinthetetlen szerkezetben hangzottak el, átláthatóságukat pedig a Quintet egész koncerten átívelő free-jazzbe valamint kortárs klasszikus zenébe hajló játékmódja sem könnyítette meg, mindazonáltal e közegek a legmagasabb szintű zenei kommunikáció kiváló táptalajává váltak. Végül, kedvezve a kevésbé elszánt jazzrajongóknak is, fúvósok híján, Watermelone Man és Cantaloupe Island helyett, most az ős funky legenda, a Cameleon csendült fel, főszerepben a közönség közé vándorló Hancockkal és vagány gyomorszintijével. Biztos, hogy nem ez volt élete legjobb Cameleonja, a zenekar se játszott eget rengető döggel, de ez már ezen a ponton senkit nem érdekelt. Valószínűleg legtöbbünk még akkor is ellátogatna a Margitszigetre, ha Hancock csak föl-alá skálázna két órán keresztül.