Pandora, Gabriella

Sziget 2006 – MÜPA Jazz-színpad

2006.08.24. 00:00

Programkereső

Érdekelt, hogy vajon az idei Sziget meg tudja-e cáfolni állításomat, amelyet Umbria Jazz 06 című cikkemben írtam az eddigiekről (www.fidelio.hu/visszhang_j.asp?id=10361) – ebben az évben ugyanis a Művészetek Palotája szervezte ezt a helyszínt.

A Sziget jazzsátra eddig az a hely volt, ahol a metálos hangosítóknak köszönhetően a közönség a legmagasabb hangerőn hallhatta a lábdobok dübörgését – még akkor is, ha ez teljesen elnyomta például a néhány koncertre hazalátogató Oláh Cumó Árpád hancocki húrokon rezonáló zongorajátékát. A hangosítási kultúra és az akusztika teljes hiánya találkozik a MÜPA szigetidegen szigorával? – féltem ettől a mixtől. Kellemesen csalódtam. Az új behatás nagyon jót tett az idei jazznek.

Úgy tűnik, a szervezőknek szemet szúrt például, mennyire botrányosan szóltak itt a koncertek, ezért kérték fel az évek óta tartó válság menedzselésére az ismert hangmérnököt, Pálfi Józsefet, vagyis Spulnit. Pálfi a szakma nagymestere, több évtizede topon van, portfoliójában jazz- és rock-események egyaránt megtalálhatók, ez utóbbiak közt nem kisebbek, mint például a legendás Omega-óriásprodukciók.

Nagy eredmény az is, hogy a helyszín a legfontosabb nyolc közé soroltatott, és ezáltal kiérdemelte, hogy a felszerelését a Meyer Sound biztosítsa, amely többek között a Montreux Jazz hangtechnikája is. Pálfi elégedett volt a hangzással, hiszen ez a legtöbb, amit ki lehet hozni a beszűrődő zaj mellett – a folyamatos, szélessávú sziget-morgás ellenére élvezhetőek voltak a koncertek.

A programfelhozatal egyébként továbbra is azt mutatja, hogy a jazz nincs a sziget-szervezés fősodrában, nem kevésbé az, hogy a sátor szomszédja a Végállomás nevű kocsma, ahol 0-24 óráig Kispál-számokat hallgathattunk. A MÜPÁnak köszönhetően a csomagolás viszont elég dizájnos lett. A helyszínen kerekített betűket alkalmazó egyedi tipográfia, mainstream, eurokonform arculat, valamint ingyenes sárgadinnye fogad minket, ezért aztán mégis elhisszük: valóban különleges, hogy egy napon láthatjuk a Barcza Horváth Józseffel játszó Bacsó Kristófot, valamint a Bacsó Kristóffal játszó Barcza Horváth Józsefet. Nagy dolog persze, hiszen rendkívüli zenészek mindketten, akárcsak Szabó Dani, Oláh Kálmán, Lantos Zoltán, Balázs Elemér és sokan mások, akik idén felléptek. De megnézhetnénk őket, mondjuk a Gödörben, ami nagyságrendekkel kellemesebb hely. A fesztiválsátrak igénytelenségét és rossz akusztikáját pontosan azért viseljük el rezzenéstelen arccal, mert azt várjuk, cserébe ritkább koncertélményeket, tegyük fel, Jacky Terrasont és Esbjörn Svenssont kapunk. A szigetes jazzsátornak továbbra is két célközönsége van tehát: külföldiek, akik kíváncsiak a magyar jazzre és magyarok, akik a Kiss Erzsi Zene és a Korai Öröm között beugranak a Jazzsátorba, mert nagyon szeretik a jazzt és mert útba esik.

Nem értettem, hogy Magyarország ügyeletes kubai zenekara, Elsa Valle állandóan változó nevű bandája miért itt kapott időpontot, miért nem léphetett fel például a Besh o Dromhoz hasonlóan a világzenén vagy az afro-latin helyszínen. Már csak azért sem, mert a jazzszínpadi koncert annak fő célközönsége számára azt jelenti, hogy mindenképpen csukott szemmel, ringatózva kell végighallgatni. Ennek ellenére eredményes volt a Hermanos fellépése, az élükön álló, energikus Elsa az utolsó számokra normaátlépésre késztette a közönség felét: pörögtek-forogtak a színpad előtt a hagyományos összetételű, de egyre profibban összerakott kubai zenére.

Az idei felhozatal egyik (valóban) külföldi sztárfellépője az Amoebas nevű zenekar volt, amely a görög zongorista főamőba, Antonis Anissegos köré szerveződött görög, német és amerikai egysejtű zenészekből áll. Zenéjük elementáris ereje egylényegű a zenészek amőba-voltával: elemi zenei struktúra-gyökök ismétlődő áradata, amely időnként, előre kiszámíthatatlanul magasabb szervezettségű létformákat, bonyolultabb, többsejtű zenei élőlényeket hoz létre. A jazzfotós Mátray Pábó ezt az élményt a következő kérdésben összegezte: „Hogyan lehet ilyen meglepő zenét létrehozni, amikor az egyetlen szabály, hogy nem játszhatsz semmi meglepőt?”

96f01902-0dbb-4b5d-8367-e7548c788121

A magyarok közül az egyik kedvenc koncertélményemet a Tóth Viktor tercett okozta. A felállásnak legalább öt tagja volt, ha nem is számítjuk ide a szomszédos színpadokon fellépő zenészeket. A programfüzet által megnevezett „megalkuvásmentes jazz” a hatvanas évek Blue Note-lemezeit idézte. A koncert nagy részében szaxofon–trombita–bőgő–dob-hangszerelésű számokat adtak elő, élükön a fúvósok uniszónó témáival – hosszú, pozitív értelemben nyakatekert, pontos, fürge dallamokkal. A zenészek eközben nem estek a merevség hibájába, nem erőlködtek, hogy mindenki ugyanannyit szólózzon, játékuk pedig szabad volt, olyanformán, ahogy egy megfelelően kezelt papírsárkány ül rá a szélre – sosem veszítve el a talajt.

A legegyedibb magyar fellépő a Lukács Miklós Kvintett volt – eleve cimbalmosból nem volt még ilyen soha, aztán ott van Winand Gábor, aki Winand Gáboron játszik, Szandai és Dés, az atom-ritmusszekció, valamint Szalai Péter, aki egyre több magyar jazzembert fertőz meg ritmussal és a zenészek közti kommunikáció gyakorlatával. A színpadon megforduló hangszerek és zenészek különlegességén és változatosságán, együttállásának meglepő voltán jóval túlmutat a zenei élmény. A tagok figyelnek egymásra, tanulnak egymástól, kitalálják egymás gondolatait – együtt játszanak. Egyik számukat úgy nevezik, hogy Tizenkilences groove. Noha ez a név teljesen funkcionalista, mélyen kifejezi azt, amit a formáció nyújt és ami nagyon ritka a magyar jazzben.

Aki gyakran fordult meg a MÜPA-sátorban, jól összeállított, profi fesztiválprogramban részesülhetett, amely hasznára vált mind a belső, mind a külső országimázsnak. Ha a hely színvonala ebben a tempóban emelkedik tovább, néhány éven belül nem marad panaszkodnivalónk. Mi hiányzik? John Scofield, csendesebb környezet, vastagabb sátorfal és kényelmes babzsák-fotelek.