Szilárda

Riói hangulat a Zeneakadémián

2006.12.13. 00:00

Programkereső

Antonio Carlos Jobim előtt tisztelgett keddi koncertjével a Brasil Project nevű alkalmi formáció. Bár a produkció igaz zenei csemege volt, bebizonyosodott, hogy a Zeneakadémiát nem dzsesszkoncertekre tervezték. Davide Petrocca játéka például alig hallatszott.

Aligha jöhetett volna jobbkor egy Antonio Carlos Jobim-est, mint egy hűvös, decemberi estén. Noha a Zeneakadémia Nagyterme nem telt meg, de ez nem is volt baj: az erkélyekről a koncert első pillanataiban elindult a népvándorlás, a közönség nem elégedett meg azzal, hogy csak hallja, látni is akarta a Brasil Project néven futó alkalmi formációt. Ráadásul hiába dúlt-fúlt a jegyeket ellenőrző személyzet, az erkélyeken a közönség egy része állva hallgatta a brazil dzsessz legendás alakja előtt tisztelgő koncertet.

A repertoárra nem lehet panasz, eljátszották a legnagyobb slágereket – a Luizától a The girl from Ipanemáig (amely afféle brazil himnusz is), a Triste-től a Corvocadóig –, emellett előkerültek kevéssé ismert és ismeretlen szerzemények is. A koncert különlegessége mégis az volt, hogy a kellemesen csordogáló bossa nova és a vérbő latin ritmusok olykor-olykor "kiegészültek" Tony Lakatos virtuóz szaxofonjátékával, illetve az apró brazil dobos, Angela Frontera szintén lenyűgöző dobszólóival.

Sajnos a hangosítás kissé félrecsúszott, a bőgős, Davide Petrocca játékából például csak akkor lehetett hallani valamit, ha mindenki más elhalkult – igaz, ilyenkor is érződött, hogy lett volna még mit finomítani a beállításokon. (Ez az este második felére mintha megtörtént volna, sajnos, addigra a dobozhangzás miatt már többen távoztak.) A hangzás és a Zeneakadémia kissé nyársat nyelt légköre ellenére kellemes Rio de Janeiró-i hangulatot varázsoltak a nagyterembe. Juliana Da Silva énekesnő – noha olyanokkal kelt versenyre, mint Ella Fitzgerald vagy Joao Gilberto – bársonyos hangjával egyszerre idézte meg a nagy elődöket és mutatta meg a maga színes egyéniségét. Vezette a közönséget, mesélt, szórakoztatott, anélkül hogy mesterkélt lett volna.

Ugyanez a természetesség és a zene iránti rajongás érződött a zenekar többi tagján, például a kifejezetten szórakoztató gitáros, Zélia Fonseca vidám, fesztelen játékán is.

Az este arra is bizonyítékul szolgált, hogy mekkora szüksége lenne Budapestnek olyan koncerttérre, amely tökéletes akusztikát nyújt, mégis elég laza ahhoz, hogyha valakinek megindul a lába a kellemes ritmusokra, ne érezze a hátában a beengedő nénik megbotránkozó tekintetét.